Akkumulátorgyár: valóság nagybátyánk bekopogtatott
A CATL, az állami hatóságok és az önkormányzat képviselői a meggyőzés eszközét látták a debreceni közmeghallgatásban, miközben az akkumulátorgyár ellenzői úgy készültek rá, hogy végre szemmel is látszódhatnak: ez az ellentét végig meghatározta az „öltönyösök és a köznép” január 9-i, nem éppen zökkenőmentes találkozóját.
Hiába tartott a fórum több mint öt órán át, a kínai akkumulátorgyár-beruházás folyamatát követők lényegében semmi újdonságot nem hallhattak. A tárgyszerű tájékoztatásra ugyanis a közönség hangosabbik része egyáltalán nem volt kíváncsi, míg az asztal másik oldalán ülők nem igazán éreztek rá arra, hogy mit kellene kezdeni ezzel a helyzettel. Kivéve Gorján Ferencet, a Debreceni Vízmű vezetőjét, aki gyorsan kapcsolt, hogy nem igazgatósági ülésen van, ahol az egy mondatra eső idegen kifejezések száma teremti meg a „komoly emberség” látszatát. Helyette személyes hangot megütve, egyszerűen beszélt például arról, hogy miért tekinti a saját felelősségének a szürke víz minél nagyobb arányú felhasználását az ivóvíz helyett az iparterületeken. Őt még meg is tapsolták, pedig önkormányzati cégvezetőként kulcsszereplője lesz egy-két, sokak által nem kívánatos vállalat kiszolgálásának.
A fórum tehát, amelyik kétségkívül az utóbbi évek egyik legérzelmesebb helyi közéleti eseménye volt, az élményt hozta az érvény helyett. Annak a beláthatatlan távolságnak az élményét, amelyben a politikai-gazdasági elit és a tömeg szempontjai alig találkoznak.
Ez az élményszerűség szűrődik át a tudósítások címein is: a Fidesszel és csatolmányaival még nem vagy nem teljesen összenőtt országos média a „botrány” (24.hu, Index.hu) és a „kifújolták” (Index, Telex, 444) szavakkal operált és az indulatokra fókuszált. A kormánypárti sajtó pedig úgy tett, mintha nem lenne itt semmi látnivaló, azaz – a Magyar Távirati Irodát is beleértve – jobbnak találták mélyen (el)hallgatni.
Talán nem teljesen felesleges végigfutni azon, hogy miért hasonlított a fórum a süketek párbeszédéhez és miért minimális az esély ennek a megváltozására a következő ilyen alkalmak során.
1. „A fejünk felett” tehetetlensége
Az indulatokat az fűti a leginkább, hogy az akkumulátorgyár-beruházás már eldöntetett, és még csak nem is városi, hanem kormányzati szinten. Amikor a világ legfajsúlyosabb gazdasági-innovációs köréhez tartozó német járműipar moguljai az elektromos meghajtás mellett tették le a voksokat (egyáltalán nem egyértelmű, hogy helyesen), eldőlt, hogy akkumulátorgyárak épüljenek Közép-Kelet Európában. Mivel az akkugyártást az amerikai Tesla mellett kínai és dél-koreai cégek dominálják, az sem lehetett kérdés, hogy az új európai üzemek nagyobb részét távol-keletiek fogják építeni. A magyar kormány kétféle módon viszonyulhatott a helyzethez: beszáll vagy kimarad.
Az akkugyártást az a vízió kíséri, hogy ezek a berendezések nemcsak a járműiparhoz lesznek elengedhetetlenek, hanem minden más olyan termék gyártásához is, amelyben fontos tényező az energia. És nagyon sok ilyen eszközt fogunk használni a mindennapi életben. Német nagyipari érdek a minél rövidebb gyártási lánc: a legjobb, ha az elektromos autó két legfontosabb összetevője, a karosszéria és az akkumulátor egy országon belül összekapcsolható. Ezért a Magyarországon már gyárral rendelkező/építő Mercedes, Audi és BMW érdekelt abban, hogy minél több akkumulátorgyár és oda beszállító cég éppen hazánkban fektessen be. Amennyiben Magyarország a kimaradást választja, úgy arra a kérdésre is felelnie kellett volna, hogy milyen húzóágazatokkal képzeli el a jövőt a járműgyártás és az energiatárolás helyett. Mindezt egy olyan időszakaszban, amelyet a globalizációval ellentétes folyamatok fognak meghatározni, magyarul kevesebb pénz szűkebb földrajzi térben fogja keresni a helyét. Megfelelő válaszok híján nem volt, nem is lehetett kérdéses, hogy Magyarország beszáll.
Még valami: az Európai Unióban elszigetelődő orbáni politika számára a német nagyipar a legmagasabb polcon őrzött erőforrás, kiemelt kapcsolódási pont, amely sokat hoz, cserébe ki kell szolgálni (elgondolkodtak már azon, hogy a német Rheinmetall miért szerzett 25 százalékos tulajdonrészt a magyar Vodafone-t felvásárló 4iG-ben?). Ha tehát az akkumulátorgyártás fontos a német nagyiparnak, akkor fontos a magyar kormánynak. Ha pedig fontos a magyar kormánynak, akkor fontos az azonos színű debreceni városvezetésnek is. Ez a dolgok rendje és logikája. Papp László ezzel egymaga akkor sem tudna szembe menni, ha akarna, mert holnapután egy lojálisabb fideszes venné át a helyét a polgármesteri székben. De nem is akar, mert hisz abban a vízióban, amely szerint az elektromobilitás és az energiatárolás a következő évtizedek sikergyárosai Közép-Kelet-Európában.
2. Nincs alku
Mindebből nyílegyenesen következik, amit a fórumon egy hölgy megfogalmazott: a debreceni politikai vezetés feladata nem szólhat másról, mint lenyomni az akkumulátorgyár-beruházást a helyiek torkán. Ez a debreceni fideszes országgyűlési képviselőkre is vonatkozik, akiknek ezúttal módjukban állt távol maradni a vitától. Papp László számára – aki eszköztelennek tűnhetett hétfőn a dühös emberek lecsillapításában, hiszen tervező, nem improvizatív típus; eminens, semmint bohém karakter – legfeljebb abban enged mozgásteret a pártpolitika, hogy lesz-e elég kurázsija további hasonló rendezvényeken nyugvópont felé terelni az indulatokat. Vagy megbarátkozik azzal, hogy a következő polgármester-választáson szimplán elviseli az akkumulátorgyár-ügy veszteségeit. Nem valószínű, hogy 2024-ben pár százaléknál nagyobb kár éri pusztán emiatt.
3. Bizalom, ami talán sose volt
Ha már a polgármester: Papp László ismét kifejtette, hogy megkérdőjelezhetetlennek tartja a kormányhivatal alatt működő hatóságok tisztességét az akkumulátorgyár engedélyezése során. És azt is nagyon fontosnak tartja – tette hozzá –, hogy a beruházás ellenzői különféle híresztelésekkel ne kockáztassák ezt a szerinte meglévő közbizalmat. Hogy-hogy nem, a fórumon Orosz Mihály Zoltán, a volt érpataki (Szabolcs-Szatmár-Bereg) polgármester is felbukkant. Orosz a kortárs helyhatósági politika fura, megosztó figurája. De most, amikor arról beszélt, hogy ha a kormányhivatali főnökök és a debreceni városvezetés már holnap csomagolhat, amennyiben nem a legfelsőbb politikai körök és a háttérben lévő (gazdasági) erők elvárásait teljesíti, hatalmas tapsot kapott. A gödi és a komáromi akkumulátorgyár megépítésekor is hasonló közmeghallgatások játszódtak le, minden szép és jó lesz, ígérték ott is, aztán mi lett belőle? Ebből ered az a mély bizalmatlanság, amelyet helyre kellene állítani, de nem látszik, hogy hogyan, summázható Orosz felszólalása, és a monológjára néma csönd volt a válasz az asztal túlsó oldalán. Se lenyelni, se kiköpni nem tudták az elhangzottakat, ezért inkább bölcsen hallgattak.
4. Összebékíthetetlen nézőpontok
Vajon mi legyen fontosabb Debrecen szempontjából: a lakosok egyéni vagy a lakosok halmazának érdekei? Melyik van előrébb: ha egy ötvenmilliós szepesi ház értéke a felére csökken, mert ezer méterre tőle akkumulátorgyár épül vagy azt kell nézni inkább, hogy az üzem által évi több milliárd forint olyan bevétele keletkezik a városnak, amelyet a helyieket, például Szepest szolgáló fejlesztésekre költhet? Felülírhatja-e kétszáz, a gyárhoz közel lakó ember igénye kétszázezerét? Hol a határa az egyéni érdekek tolerálásának? Felülnézetből teljesen más válaszokat ad erre az ember, mint alulnézetből, vagyis ha maga is közvetlen érintettje egy kényes döntésnek. Ez az száznyolcvan fokban eltérő perspektíva önmagában hordozza az ellentétek összebékíthetetlenségét.
5 Csak statiszták vagyunk
A közmeghallgatás egyik legkínosabb pillanata az volt, amikor valaki megkérdezte, a teremben ülők közül járt-e bárki is akkumulátorgyárban. Azonban a CATL munkatársait leszámítva senki… Vagyis úgy harapjuk át egymás torkát, hogy még közvetlen ismeretekkel sem rendelkezünk a témáról, csak a hiedelmeink alapján osztjuk az eszet.
Ami a legszomorúbb: a kínaiak lehetővé tették, hogy a debreceni közgyűlés kormánypárti és ellenzéki képviselői elutazzanak szétnézni, kérdezni, tapasztalatot szerezni az ázsiai vállalat nemrég átadott, már működő németországi üzemébe, de mi még ezt a lécet is levertük. Bár az utazás ellenzéki kezdeményezésű volt (Civil Fórum Debrecen Egyesület), ők végül kihátráltak belőle, a polgármester pedig úgy döntött, akkor egyáltalán nem megy debreceni delegáció. Pedig január 9-re talán meg is járták volna az utat a tisztelt képviselők, és akkor feltehették volna a kis kezüket mint akkumulátorgyárat látott emberek. Mondhatják, hogy az arnstadti létesítmény kisebb, mint a Debrecenbe tervezett, ezért nem mérvadó, de azért értjük a valódi okot: utazni, kérdezősködni, terepmunkát végezni nyűgös, ráadásul még az is benne van a pakliban, hogy a látottak felülírják a sztereotípiáinkat, és nem merjük ugyanazzal a lendülettel megfogalmazni a kétségeinket. Ennél tényleg kifizetődőbb a tömegmédiában hergelni a népet, már ha kizárólag a szavazatszerzés a cél a valóság felmutatása helyett.
De nemcsak az ellenzéket terheli felelősség az elmaradt út miatt, hanem a kormánypárti oldalt is. Hiszen nekik még nagyobb a felelősségük abban, hogy a debreceniek pontos képet kapjanak arról, mi épül fel a városukban. A lehetőség elmulasztásával éppen azt a vádat erősítik, mely szerint a sumákolás a legcélravezetőbb út a helyiek akaratának megkerülésében.
Ratalics László
