Debrecenből így lett New York

Halott világsztárt visszahozni nem lehet. Legfeljebb megidézni azt, aki volt: erőnek erejével, vésővel-kalapáccsal faragva magunkat hasonlóvá, vagy abbéli puha bizodalommal, hogy fentről hátha néz és vigyáz ránk, miközben izzadunk. A próbálkozás lehet tehát gyatra vagy kellemes – szerencsére Debrecenben szombat este ez utóbbiból kaptunk.

Pedig Frank Sinatrát elénekelni nem elég. Azzal együtt, hogy míves munkával megörökítette a legtúláradóbb érzelmeket a szerelemtől a búcsúzásig, az ő személyiségét vastagon beborítja az a nyirkos köd, amiből a 30-as évek Amerikájában nagy valószínűséggel előtűnik egy balsejtelmet szállító fekete automobil a filmeken. Mindamellett, hogy Sinatra pályája és munkássága nyitott könyv, az élete mély titok: a szikrázó tehetségű előadó a függönyök ráncai mögött szorong, mélabúval és bipoláris zavarral küzd. Ezt a zavarba ejtő kettősséget félreértések nélkül tolmácsolni csak az tudja, aki a homálynak is látja a színeit.

A művész születésének 100. évfordulója alkalmából négy különböző egyéniség állt színpadra Debrecenben – ugyanazzal a céllal: megtáncoltatni a szívben a nosztalgiát, elutaztatni a közönséget egy dohányfüstös, szűrt fényű lokálba, ahol csokornyakkendős urak teszik a szépet, harisnyakötőkre loccsan a rum és a tilos is szabad, ha csak egy estére, akkor egy estére.

Amikor a kortalan – egyébként 35 éves – Gájer Bálint „elődzsesszel” a takarásból és még meg sem szólal, az ember csak annyit kérdez: hol volt eddig? A friss Fonogram-díjas énekes négyük közül a leginkább tetten érhető alázattal nyúlt a Sinatra-dalokhoz. Egyszerre volt könnyed és profi a színpadi mozgástól az összhatásig. Azt pedig csak egy zseni engedheti meg magának, hogy a munka minden pillanata – általa is – őszintén élvezhető játék legyen.

Vastag Tamás a legifjabb, egyben legbeszédesebb előadóként öniróniától sem mentes humort hozott. S mikor a néző már majdnem elhitte, hogy rá a vicces fiú szerepét osztották, akkor megszólalt a zene, és Vastag Tamás bizony leénekelte a Kölcsey Központról a tetőteraszt. A showmanségből egyszerre kristálytiszta élmény lett, ami rögtön megsemmisítette annak jelentőségét, hogy mi az az X-Faktor vagy ki a testvére – csak a megrendülés maradt, hogy egy pár szál szakáll alá hogyan bújt ilyen roppant erő…

Kocsis Tibor önmagával, valamint a feladattal szembeni igényessége, fegyelmezettsége a koncert eleganciájának legfőbb záloga volt. Az általa közvetített rend mégis távolt állt a kínos feszességtől, és bár férfira nem szokás mondani, de az ő fellépése, jelenléte, karizmája volt a legszebb. Olyan kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtott, akár lírai Sinatráról, akár áthangszerelt saját dalról volt szó, ami sok munkával igazi művésszé érlelt művészről üzent.

Lányi Lala az est legnagyobb meglepetése! A magyar Robbie Williams. A Kozmix frontembere húzott egy szmokingot, vele egy merőben más, mégsem idegen stílust, amivel együtt automatikusan jött az érzés: bárki lehetsz. Ha van mögötted építő tapasztalat, hozzá egy kis zsiványság, benned akarás, erő, akkor a siker sincs messze. Összetéveszthetetlen hangszínével Frank Sinatrából a nagybetűs Férfit adta vissza. Szexi volt minden rezdülésében…: Just a Gigolo.

A nagyzenekarral és attraktív táncosokkal együtt a négy fiú egymást kiegészítő, merőben eltérő karaktere szimpatikus egységgé olvasztotta az estét: a csúcspontot jelentő New York, New York közben jött rá az ember: de jó néha nem otthon lenni!

A koncert legnagyobb tanulsága, hogy a fiatal hazai előadók nem mindegyike nagy arcú, műkedvelő megélhetési zenész, hanem a szakmát tisztelő, önmagát fáradhatatlanul csiszoló énekes. Gájer Bálint, Vastag Tamás, Kocsis Tibor és Lányi Lala debreceni fellépése főhajtás volt Frank Sinatra előtt. Mindegyik tette azt a maga módján (My Way).