Tanácsot lehet adni, fegyvert ráfogni soha

Kétségtelenül megrendítette az országot az utóbbi napokban Afganisztánból érkező gyászhír: két magyar katona meghalt egy sajnálatos autós balesetben. Az Afganisztánban meghalt magyar katonák száma így már öt fölé emelkedett. Kérdem én, hogy mit keresnek ott, a Pamír zegzúgós szakadékaiba ékelt idegen területeken a magyar katonák? Jó, jó, tudom, hogy nemzetközi kötelezettség ide, vagy oda, de azért mégis. Én ugyan nem voltam híve a NATO-nak sem, annak idején kardoskodtam még nyilvánosan is a semlegesség mellett, mikor hál’ Istennek simán megszabadultunk a Varsói Szerződés bénító igájától. De honatyáink nem érezték jól magukat a semlegesség köntösében. Mindenképpen új hatalmakkal kacérkodtak. A rendszerváltás utáni években láttam is, hallottam is olyan honatyákat, akik 25 esztendővel ezelőtt még nem tudtak Moszkva nélkül élni. Egy-két év múlva pedig olyan Washington- és London-barátok lettek, hogy még a szájuk is habzott az amerikai szabadkapitalizmus ajnározása közben. S úgy akartunk minél hamarabb nyugat-európaiak lenni, hogy gyorsan csatlakoztunk a NATO-hoz. Annak idején nem mentünk el a Los Angeles-i olimpiára, hogy fügét mutassunk az Afganisztánt megszálló szovjetek ellen tiltakozó nyugatiaknak, most meg mi vagyunk egyikei Afganisztán megszállóinak...

Klió és Kalliopé a nevető feneküket mutatják a magyar história főszerepelőinek. Mert valahol nem jól van ez így. Hogy koporsóban szállítsák haza a magyar katonákat. Hiszen, tudom, hogy volt itt már Don-kanyar és Szibéria és 56 és piszkos Kádár-rendszer. De aki hitt a rendszerváltás magyar igazságában, az most döbbenten áll: egy buta autós balesetben meghalt Afganisztánban két magyar katona. Közülük az egyik egy csinos katonalány. A história szeszélye ismét gyászhuszárokat állít a magyar történelem sodrába. Méghogy NATO-kötelezettség, meg más efféle hadova... Szerintem önként vállaltuk az afgán mártíriumot, az éppen akkoriban regnáló párt és pártocska rosszindulattal pécézett politikai akarnokai jóvoltából. A most hatalmon lévők sem jobbak a Deákné vásznánál. Hagyták és bátorították is az Afganisztánban élet-halál harcot vívó magyarokat, és még dicsekedtek is a helytállás méltóságáról.

A magyar történelem tele van gyászhuszárokkal. A 20. század aztán különösen jeleskedik a gyászpompával, nem is részletezem, hiszen immáron köztudott a két világháború és a véres 56. Csak remélni mertem, hogy a 21. században megjön valakinek az esze, azok közül, akik a magyar sors kormányrúdjánál állnak, de mint mindig, most is csalódtam. A gyászhírek beépülnek mindennapjainkba és csüggedten várjuk a holnap újabb gyászhírét.

Az is immár politikai tény, hogy Afganisztánban nem lehet győzni senki idegennek. Nem győztek a szovjetek, nem az amerikaiak, se az angolok, se a németek, se a magyarok. Ez a szabadságszerető nép, még ha fele analfabéta is, de szembeszegül mindenkivel, aki idegen érdeket akar ráerőszakolni. S a gyakori támadás csak erősíti bennük az idegengyűlöletet, s a puskacső előtt nincs nemzetiségi különbség. Ez volt a tanulsága Koreának, Vietnamnak, Iraknak, s most Afganisztánnak. Tanácsot lehet adni, de fegyvert ráfogni soha. Líbiát is hetek óta bombázzák a NATO légierői, de Kadhafi él és virul, s a líbiai nép sem olyan egységesen kormányellenes, mint azt a NATO korifeusai hiszik. Amerika nagyhatalmú ábrándjai már régen szertefoszlottak, Obama meg is ígérte, hogy kivonja csapatait Irakból, ahol szintén fölbukkant egy-két magyar honfitársunk, még ha nem is katonai mundérben.

Egyetlen lehetőségünk az idegen földön hullatott magyar vér elkerülésére a haza teljes semlegessége. Nincs nekünk elég dolgunk szép hazánkban? Minek nekünk NATO? Svédország és Finnország ragyogóan érzik magukat a semlegesség köntösében, őket utánozzuk, ne mindig a másokat lakájozó szolgalelkűséget! S akkor nem koporsók, hanem jókedvű turisták érkeznek a Ferihegyi, bocsánat, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtérre!

Bereczki Károly