Horváth Róza és a hortobágyi 365 munkanap zenéje

Egy férfias, kemény világban áll helyt Horváth Róza. Az asszony, aki nap mint nap olyan munkát végez, amely sok férfinak is becsületére válna. Pásztorkodik, állatot tart, cipekedik, körmöl, és olyan természetességgel mozog a tanyasi munka világában, mintha mindig is ez lett volna élete rendje. Mindemellett a jelenkor sem marad kívül a világán: zenél, énekel, felvételeit rendszeresen megosztja a közösségi oldalain, ahol több ezren figyelik. Már ez a kettősség is kíváncsivá teszi az embert, de az igazi válasz mégis ott van, ahol él és dolgozik: a hortobágyi tanya porában, illatában, látványában, az állatai között. Elindultunk hozzá.

A 33-as főút állandó forgalmával a modern világ köldökzsinórjaként szeli át a pusztát. Erről az útról fordultunk le egy bekötőútra, ám ahogy távolodtunk a főúttól, úgy szaporodtak a kátyúk, és egyre inkább látszott: errefelé kevesebb jut a javításokra. Csakhogy minél rosszabb lett az út, annál inkább megnyílt előttünk a Hortobágy csodaszép tavaszi arca. Eleven zöld legelők, virágait bontó fák, friss levelek, nádassal benőtt csatornák és a távolban álldogáló vízimadarak látványa kísérte utunkat; majd egy kanyar után feltűnt a tanya, az úti célunk.

Itt mindenhez kell érteni

Róza már várt bennünket. Egyszerű, nyitott ember benyomását keltette, közel a hatvanhoz, arcán állandó mosollyal. Erős, szikár alakját a sok munka formálta, kérges tenyerének kézfogása pedig erős volt, akár egy férfié. Bevezetett bennünket abba a kis, a hortobágyi „seggenülő” hodályok stílusjegyeit magán viselő házikóba, ahová napközben be-betér rövid pihenőre. Bent főzőalkalmatosság, rádió, televízió, néhány szék és egy ágy. Ahogy kinéztünk az ajtón, azonnal látszott, miről szólnak itt a mindennapok: macskák az udvaron, kapirgáló tyúkok, kakasok, távolabb, a hodályban a juhok, és mindezt vigyázó termetes kutyák. Ezen a helyen nincs külön munkaidő és magánélet; minden összefolyik, minden ugyanannak az életnek a része.

– Itt telnek a mindennapjaink, már két évtizede – mondja. Amikor megkérdezzük, mihez kell érteni itt, egy pillanatra ránk néz, a szeme kikerekedik, mintha a kérdést sem értené. – Hát mindenhez! – vágja rá, és ebben nincs sem túlzás, sem büszkélkedés, inkább egyfajta magától értetődő tény. És ahogy elkezdünk beszélgetni, lassan kirajzolódik: a „minden” itt tényleg mindent jelent.

Ám még mielőtt a tanyasi életről beszélne, pillantsunk a múltba. Ki ez az asszony, honnan jött? Megfontolt szavaiból kiderül, nem kényeztette el az élet, bizony adott alkalmat számára a tapasztalásra, tanulásra. Nyolcéves volt, amikor 1975. szeptember 9-én meghalt az édesanyja. Heten voltak testvérek, a legkisebb akkor még csak féléves. Az anya elvesztése után a család széthullott, a gyerekek különböző rokonokhoz kerültek, Róza is egyik helyről a másikra sodródott. Saját megfogalmazása szerint 16 éves korára gyakorlatilag felnőtt. A család eredetileg Csenger mellől származik, ő csecsemőként Kócsújfaluban élt, később Górés-tanyára kerültek. A pásztorélethez szükséges tudást nem iskolában szerezte: édesapjától, és főként a párjától leste el. Azt az életet, amelynek középpontjában a juhállomány áll, és amelyben a saját baromfi csak kiegészíti ezt a világot. A mindennapok rendjét a birkák igényei szabják meg, ezért ez a munka nem egyszerű állattartás, hanem folyamatos együttélés az állatokkal és a természettel. Ismerni kell a nyáj viselkedését, a betegségeket, az etetés, a terelés és az ellátásuk rendjét, miközben a vízhez, a szárazsághoz, a hirtelen esőkhöz vagy éppen a hóviharokhoz is alkalmazkodni kell. Emellett az otthoni háztartás teendői is ugyanennek az életformának a részei. A tanyasi lét állandó jelenlétet, szervezettséget, fegyelmet és az idővel való takarékosságot kíván, mert az állatok ellátása nem halasztható: minden nap el kell végezni, bármi történjék is.

Napi rutin, éves ritmus

Róza a nehéz munkáról úgy beszél, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nincs benne panasz, önsajnálat, és dicsekvés sincs, csak az a száraz, pontos tudás, amely mögött két évtizednyi hortobágyi munka áll.

– Ma már csak nagyon kevés olyan ember van, mint mi, akik értenek a birkához. Nem nagyképűségből mondom, de mi itt kiemelkedő emberek vagyunk. Ide nem jár traktor, maximum egy héten egyszer. Itt mindent kézzel csinálunk. 

Bálát tologatunk, kukoricát lapátolunk, villázunk, a bárányokat mi látjuk el. Mindezt kézzel. Nem mondom, van egy kis robitraktorunk, azzal visszük a takarmányt az etetőbe, de fő munkaeszközünk a villa és a lapát.

Mondataiból kirajzolódik, miként telik náluk az év, amelynek ritmusát nem a naptár, hanem az állatok igényei szabják meg. Télen igazán be vannak kötve a tanyához, etetni, abrakolni, villázni kell, a kisbárányos időszakban pedig különösen sűrű a napirend. Tavasszal körmölés és nyírás következik, majd amikor a birkák kimehetnek a legelőre, jön egy kis szusszanás. Egy év 365 napból áll, és itt minden nap munkanap.

– Most télen 600 fias birkánk volt. Februárban, márciusban vittek el 477 darabot. Háromszor jött a kamion, de még maradt egy nagy csapat. Miután elmentek a bárányok, kezdődött a körmölés, majd nyírjuk a juhokat.

A legnehezebb az ellés körüli időszak. Akkor nincs megállás, etetni, vigyázni kell az állatokra. – Én is ugyanúgy csinálom, mint az uram. Nincs olyan, hogy ez férfimunka, az meg női. Ami következik, azt meg kell csinálni.

Volt olyan tél, meséli, hogy megállás nélkül dolgoztak. A kis bárányokra vigyázni kell, az anyákat etetni kell, ezt nem lehet félvállról venni. Amikor pedig végre minden a helyére kerül, legfeljebb egy rövid szünet jut.

– Bejövök, csinálok egy kis szalonnát, vagy ami maradt előző napról, azt megesszük. Persze főzök is. Addig a párom körbenézi az itatókat, van-e elég víz. Vizet engedni már nem kellek, azt megcsinálja egyedül.

A mondatból pontosan érződik az évek alatt kialakult rend: ki mikor mit csinál, hol kell ott lennie, hol felesleges kettejüknek egyszerre dolgozni. De a munka ezzel még nem ér véget. Délután körbenéznek, majd bezárják a hodályokat, hazamennek Borsósra, mert ott van a házuk, ellátják az otthoni jószágot, elvégzik a házimunkát, aztán visszajönnek, és folytatják a tanyán. Ha pedig este lesz, itt, a „seggenülő” hodályban térnek nyugovóra.

– Ennyi a napunk – von vállat.

Nyáron, amikor az állat kint van a legelőn, akkor sem lesz könnyebb, csak inkább másféle a dolog. Füvet nyírnak, trágyát hordanak, rendezik a jászolt, rendet raknak a tanyán. Ilyenkor több idő jut az otthonukra is.

– Van munka mindig, nem szoktunk unatkozni. Nem jön senki, hogy segítsen. Persze a páromé a nehezebb fizikai munka, de én is ott vagyok. Mert ki fogná a zsák másik végét?

Április közepe van, és ismét „kost vernek”, vagyis ráengedik a kosokat az anyákra, öt hónap múlva pedig újra ellés következik. És mire az ember észrevenné, hogy fordult egyet az év, már megint ott a tél az etetéssel, abrakolással, villázással.

– És ezt csináljuk húsz éve – mondja végül.

Nem emeli meg a hangját, nem tesz pontot a mondat végére valami nagy tanulsággal. Nincs is rá szükség. Ebben az egyetlen kijelentésben benne van az egész életük.

– Voltak nehéz helyzetek? Különleges élmények? – kérdezzük. Róza csak a fejét rázza. Nála nincs külön rendkívüli és hétköznapi: ami másnak nehéz történet volna, az neki egyszerűen a mindennapok része. – Egyforma mind. Menni kell, csinálni kell, ami jön – mondja. Aztán hozzáteszi: – De ehhez az élethez szeretni kell az állatot. Szeretem is! Néha meg utálom…! Sokat veszekszünk. Az állatokkal is, meg apjával is – nevet fel.

Nem beszél nagy szavakkal a fáradtságról sem, pedig abból kijut bőven. Megszokja az ember ezt az életet, még akkor is, ha fáj itt, fáj ott, ízület, gerinc; a tél különösen megviseli. – Aztán mikor összeszedi magát az ember, és visszagondol, már nem is volt olyan nehéz – teszi hozzá.

Énekek a közösségi oldalakra

A beszélgetés végére a munka mellé odakerül valami más is: a zene. Róza számára ez sem új keletű dolog – gyermekkora óta vele van. Egy régi tangóharmonikán kezdett el játszani, saját magától, hallás után, és ez a tudás azóta is elkíséri. Később új hangszerhez is jutott, amely ma is megvan neki, de a muzsika nemcsak hangszer volt az életében; kapaszkodó is. A szegénység, az alkalmi munkák, a bizonytalanabb évek mellett is megmaradt valaminek, ami örömet adott, és ami közösséget is jelentett: mulatságokat, összejöveteleket, együttléteket.

Volt idő, amikor a zene háttérbe szorult, majd újra előkerült, és ebben már a jelenkor is benne volt. Vásárolt egy szintetizátort. Előbb egyszerűbbet, de mivel elégedetlen volt vele, később egy komolyabbat. Itt sem kottából játszik, ennek a hangszernek a használatát sem tanulta, hanem ugyanúgy ösztönből, hallás után rakja össze a dallamokat, ahogyan azt gyerekkorában is tette. Énekel is hozzá, és előadásai rendszeresen felkerülnek a TikTokra és a Facebookra, ahol ezrek követik, hallgatják, nézik. (itt, itt, itt, itt és itt zenél és énekel Horváth Róza) Aktív a közösségi oldalain, figyeli a visszajelzéseket, elolvassa a hozzászólásokat, és meg is köszöni a jókívánságokat. Így lesz teljes a kép: nappal a birkák, a por, a szél és a fizikai munka világa veszi körül, estére pedig megnyílik előtte egy másik tér is, ahol dallam, ének és figyelem várja.