Szerep árnyékos oldalán jártunk

– Azt mondtam a polgármesterségem elején, hogy szeretném visszahozni Szerepre azt a régi hangulatot, ami 25-30 éve természetes volt: a rendezett utcákat, a gondozott portákat, az élő falut – mondja Jenei Istvánné polgármester. – De most, másfél évvel a hivatalba lépésem után azt kell látnom, hogy ez már aligha lehetséges. Huszonhárom utcánk van, és attól tartok, néhány év múlva talán csak tizenöt marad. Tűnnek el a házak, pusztulnak a porták, és sokszor úgy érezzük, nincs eszközünk megállítani ezt a folyamatot.

A polgármester szerint a probléma sokkal mélyebb annál, mint amit elsőre látni lehet. Szerep lakosságának ma már 60-70 százaléka roma származású. – Nincs bajom velük – hangsúlyozza –, de vannak kivételek. Olyanok is érkeznek a faluba, akik beköltöznek egy házba, lelakják, majd amikor az élhetetlenné válik, továbbállnak.

 Tudják, de tehetetlenek

– Nézzük a részleteket! Jönnek a falubeliek, és mondják: már ezt a házat is bontják, meg azt is. A jelenség a település szélén kezdődött, ma már azonban egyre közelebb ér a falu központjához. A bontás szinte láthatatlanul történik: belülről kezdik el szétszedni az épületeket, kívülről sokáig semmi sem látszik. Aztán egyszer csak beszakad a tető, és a ház menthetetlenné válik. Nem egy ilyen épület van Szerepen. Az építőanyagot eladják, a faanyagot eltüzelik. A bontásnak persze megvannak a szabályai, de sem a tulajdonos nem törődik a házával, sem azok, akik széthordják – mondja Jenei Istvánné polgármester.

A faluban beszédtéma lett a házak pusztulása. Az emberek felháborodnak, joggal kérdezik, miért nem lehet megállítani. A válasz azonban kijózanító. – Ha bemennénk egy ilyen házba, magánlaksértést követnénk el. Nem léphetünk át egy határt, még akkor sem, ha látjuk, mi történik – így a faluvezető.

A probléma gyakran más bajokkal is összefonódik. A polgármester szerint sok a kábítószer-fogyasztó a településen, és a széthordott házakból származó pénz gyakran nem a családok megélhetését szolgálja. Amikor már semmi nem marad, továbbmennek a következő, üresen álló házhoz, és egyszerűen elfoglalják. – Tudjuk, ki bontja a házakat, tudjuk, ki drogozik, sőt azt is, ki terjeszti a drogot. De bizonyítani nem tudjuk – sorolja a problémákat.

A tulajdonosok sokszor messze élnek, és már nem is foglalkoznak a házzal: régen eladták, vagy kihalt a család. A házak gazdátlanul maradnak, végül a csendes „széthordás” áldozatai lesznek. – A rendőrséggel jó az együttműködésünk. De nekik is meg van kötve a kezük – teszi hozzá. Szerepen sokan érzik úgy, hogy a folyamat túlmutat egy-egy utcán vagy házon. Mintha maga a település kezdené felélni önmagát.

– Mi vagyunk az utolsó korosztály, akik még próbálunk tenni ezért a faluért – mondja csendesen a polgármester. – A fiatalok elmennek. Amit meg is lehet érteni.

Széthordják a falut

Varga Andrea, a szerepi roma nemzetiségi önkormányzat vezetője óvatos, de határozott mondatokkal teszi helyre a falu egyik legérzékenyebb kérdését. – Szögezzük le: egy lakost sem mondhatunk önkényes lakásfoglalónak. Elmondása szerint a településen az ingatlanok gyakran „zsebszerződésekkel” cserélnek gazdát, és ezek a papírok sok esetben elő is kerülnek, amikor kérdésessé válik, ki milyen jogcímen lakik egy házban. A házbontás ténye viszont szerinte is valós. A közelmúltban éppen ezért kerekasztal-megbeszélést tartottak a rendőrkapitánnyal, a polgárőrség vezetőivel, a helyi önkormányzattal és a roma önkormányzattal. A tanulság kijózanító volt: mindenki tud a házak széthordásáról – és mindenki tehetetlen.

– Hiába jön ki a rendőr, nem tud intézkedni, ha a tulajdonos nem jelenti be, hogy bontják a házát. Varga Andrea hangsúlyozza: nem „tömegek” bontják a házakat. – Néhány emberről van szó, és tudjuk is, hogy kik ők – teszi hozzá. – A közösségünk azon van, hogy ezt ne tegyék. Mi is ugyanabba a falba ütközünk, mint mindenki más: a jog tehetetlenségébe. Ez a két-három egyén négy-öt hónap alatt elhord egy-egy házat. Jogilag nem tudunk mit kezdeni velük – zárja le mondandóját.

Nagy Csaba, a roma önkormányzat elnökhelyettese és a települési önkormányzat képviselője nem kerülgeti a lényeget: Szerepen ma már nem elméleti kérdés a fogyás, hanem kézzelfogható, utcákban mérhető valóság. – Valós veszély, hogy néhány éven belül utcák szűnnek meg – mondja. Példákat is sorol. A Kemény utca valaha rendezett, szép utca volt; ma három ház áll benne. A Dózsa-telepen egykor jó állapotú lakások sorakoztak, most ott is mindössze három maradt. A kép egyszerű, mégis dermesztő: ahol házak tűnnek el, ott nemcsak épületek fogynak el, hanem a falu jövőjének lehetőségei is.

Nagy Csaba kijelenti, hogy a roma lakosság döntő többsége elítéli a házbontásokat. – Ez a néhány egyén, aki bontja a házakat, nem hajlandó élni az önkormányzat által felkínált lehetőségekkel. Elítéljük a házbontást, hiszen mi is szerepiek vagyunk – hangsúlyozza. – Láttuk, milyen volt 25-30 éve Szerep. A múlt emléke itt nem nosztalgia, hanem mérce: ahhoz képest fáj igazán a jelen.

A képviselő felvet egy lehetséges féket is: ha egy roma család ide szeretne költözni, jó lenne, ha a település megtudhatná, honnan jönnek, kik ők, milyen emberek. Csakhogy Szerepnek erre ma már nincs valós rálátása.
– Most már nem a polgármesteri hivatalba jelentkeznek, hanem a kormányhivatalba. Ha ott megvan a bejelentkezés Szerepre, mert vett egy lakást, az önkormányzat nem tud semmit sem tenni a letelepedés ellen – mondja.

Varga Andrea ehhez a mindennapi küzdelem oldaláról tesz hozzá: – Többször leülünk ezekkel az emberekkel, mivel tudnánk segíteni. Ők csak a segélyekben gondolkodnak, de ezzel nem oldódik meg a problémájuk.

A polgármester és a két roma vezető mondatai mögött ugyanaz a nyugtalan felismerés húzódik: miközben Szerep lassan fogy, és házról házra veszít el egy darabot önmagából, a közösség és a hatóságok egyaránt azt érzik, hogy a szabályok között őrlődve nézik végig a település lassú szétesését.

 Egy rom, egy történet

 És mi a helyzet azokkal a házakkal, amelyek miatt Szerep lassan eltűnik?

Varga Andrea és Nagy Csaba kíséretében tettünk egy kört a faluban. Ahogy letértünk a mellékutcákba, Szerep másik arca tárult fel. Egyre több lakatlan ház, üres udvarok, bedeszkázott ablakok, gazzal benőtt porták, hiányzó kerítések. És ott, közöttük a félbemaradt bontások nyomai: beszakadt tetők, kibontott falak, eltűnt nyílászárók.

Útitársainknak mindegyik házhoz van egy-egy története. Az egyikben ki lakott, mikor ürült ki, miért maradt érintetlen. A másikba ugyan beköltözött valaki, rendben tartja, de a szomszédban már csak a pusztulás „dolgozik”. Különösen megdöbbentő volt látni, hogy nemcsak 50-60 éves épületek válnak a falu fogyatkozásának jelképeivé, hanem 20-30 éve épültek is. Ami magára marad, azt utoléri az enyészet.

– Ez gyönyörű ház volt – mutat egy jobb sorsra érdemes épületre Varga Andrea. – Amikor meghalt a tulajdonos, megvette egy roma lakos, szépen karbantartotta, aztán megvették tőle. Azóta nem használják, és elkezdték bontani.

A történet szinte képlet: élet volt benne, gondoskodás, rend. Aztán a tulajdonosváltás után csend, üresség és pusztítás. A szomszéd épület sorsa még megrázóbb: egy 2000-es évek elején épült, úgynevezett „szocpolos” ház, szörnyű állapotban. Nagy Csaba szerint ma is otthon lehetne valaki számára. – Nagyon jó anyagból, jól megépített lakás ez – mondja. – Adóssága volt a tulajdonosnak, rátette az ingatlanra, itt hagyta. Mi jeleztük neki, hogy bontják a házat, de nem törődik vele. A rendőrségnek is jeleztük, de ők sem tudnak mit csinálni, mert a tulajdonost nem érdekli.

A mondat végén ott marad a lényeg: ha a tulajdonos nem akarja megvédeni, a falu sem tudja. Szerep egyszerre nézi végig az érték pusztulását, és tapasztalja meg a tehetetlenséget.

Pár lépésre egy félig elbontott ház áll. A tulajdonos eladta – talán 500 ezer forintért – egy nem helybélinek, aki azóta sem foglalkozik vele. A kerítést elvitték, a ház bontása megkezdődött, csak idő kérdése, mikor tűnik el végleg. A túloldalon egy másik, korábban még lakható épület. Ma már hiányoznak a nyílászárók, megindult a bontás. A bent maradt, el nem vihető használati tárgyakat valaki az udvaron szétszórta – néma bizonyítékaként annak, hogy itt már nem otthonról, hanem zsákmányról beszélünk.

A mellékutcákban járva egyre világosabb: Szerepen a házbontás nem elszigetelt jelenség, hanem láncolat, amelyben a magára maradt ingatlan előbb célponttá válik, majd rommá lesz, végül nyomtalanul eltűnik. És amikor egy ház eltűnik, vele együtt fogy a falu is: egy utca, egy szomszédság, egy közösség – egy darab jövő.

Mit mond a rendőrség?

A Cívishír a cikk készítése során a Hajdú-Bihar Vármegyei Rendőr-főkapitánysághoz fordult a Szerepen tapasztalt jelenséggel kapcsolatban.

A rendőrség válaszában azt írta: a településen regisztrált kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények száma nem tér el jelentősen a vármegyei átlagtól, így nem tekinthető kiemelkedőnek.

Arra a kérdésre, hogy a kábítószer-kereskedelem finanszírozásában szerepet játszhat-e az építőanyagok értékesítéséből származó bevétel, a rendőrség azt közölte: nem vezetnek ilyen statisztikát, és az eddigi eljárások során nem merült fel olyan információ, amely összefüggést mutatna az építőanyag-kereskedelem és a kábítószer-bűnözés között.

Az épületbontások és az úgynevezett „zsebszerződések” kapcsán a rendőrség azt hangsúlyozta: az épületek bontása alapvetően nem tartozik a rendőrség hatáskörébe, és a „zsebszerződés” fogalmát a Büntető Törvénykönyv sem ismeri.

A rendőrség minden esetben eljár, ha bűncselekmény gyanúja merül fel, ugyanakkor az egyes ügyekben a hatáskör megállapítása mindig az adott eljárás tárgyát képezi – áll a válaszban.