Szerepen egy otthont hagyott hátra – romokat talált

Horváth Ilona nem úgy hagyta el szerepi házát, mint aki végleg hátat fordít az otthonának. Dolgozni ment külföldre, mert erre kényszerítette megromlott egészségi állapota, itthoni csökkent munkavégző képessége és a legkisebbik gyermeke eltartása. A házat rendben, berendezve hagyta hátra, abban a hitben, hogy szabadságai idején oda tér majd vissza, ott találkozik a családjával. Mire azonban újra hazamehetett volna, az otthonából rom lett.

Horváth Ilona a „Szerep árnyékos oldalán jártunk” című cikkünk megjelenése után küldött levelet szerkesztőségünknek. Azt írta: az írás vezető fotója az ő házát ábrázolja. Szerette volna elmondani, hogyan jutott el egy gondosan rendben tartott otthon a lakhatatlanná válásig.

Otthont hagyott hátra

– Azért hagytam ott a szerepi házamat, mert csökkent munkaképességű lettem és nem találtam a megváltozott egészségi állapotomnak megfelelő munkát. Megműtöttek, majd az orvos azt mondta, a jövőben nem emelgethetem a betegeket, így nem tudtam visszamenni dolgozni korábbi munkahelyemre, a hosszúháti pszichiátriai otthonba – kezdte történetét az asszony, akivel telefonon beszéltünk.

Horváth Ilona külföldre menetele előtt tanult, dolgozott, nevelte legkisebb gyermekét, közben pedig rendezte, szépítette a szerepi házat. Azt az otthont, amelyhez ragaszkodott. A betegsége után azonban egyre szűkültek a lehetőségei. Szerepen nem talált megfelelő munkát, a környező városokba pedig nem tudott eljárni úgy, hogy közben a még vele élő legkisebb gyermekéről is gondoskodjon.

– Nem hagyhattam egyedül a gyerekemet hajnalban, hogy dolgozni menjek – fogalmazott. – Nem volt más lehetőségem, ki kellett mennem Németországba. 2019. július végén mentem ki, és augusztus 1-től takarítottam 12 házat, majd később egy gyár konyháján is dolgozni kezdtem. Így tudtam fizetni az albérletet, taníttatni a gyermekemet, fenntartani a létünket, miközben a szerepi házamat rendben hagytam hátra, azzal a biztos tudattal, hogy oda alkalmanként visszatérek. Mindeközben kint is megműtöttek, az egészségem semmit sem javult.

A ház kulcsait az egyik lányánál hagyta, a telekre pedig bejárása volt egy helyi lakosnak is, aki időnként lenyírta a füvet. Nem akarta elengedni az ingatlant. Gondoskodni próbált róla távolról is.

Aztán 2020-ban érkezett az első telefon: betörtek a házba. A hátsó ablakon jutottak be, vérnyomokat hagyva maguk után. Rendőrségi helyszínelés volt, eredmény nem. Horváth Ilona ezután azért hagyott kulcsot egy szerepi családnál is, hogy legyen valaki a faluban, aki szükség esetén be tud menni az ingatlanba. A betörések azonban nem álltak meg. Bútorok tűntek el, a fürdőszobát szétverték, a falakról lehúzták a tapétát.

– Akkor még próbáltuk menteni, ami menthető – idézte fel. – De elkezdték széthordani a házat.

A következő hónapokban, majd években lassan eltűnt minden, ami mozdítható volt. Ajtók, ablakok, lambéria, végül még a bejárati ajtó is, amit csak kulccsal lehetett kinyitni ahhoz, hogy a tolvajok leemelhessék. Felszedték a kerítést, elvitték a járdalapokat. Az a ház, amely egy család találkozási helyét, reményét jelentette, valakiknek építőanyag- és pénzforrássá vált.

Nincs hová hazamenni

Ilona története azonban nemcsak egy házról szól, hanem arról is, mi történik akkor, ha valaki távolról próbálja megőrizni azt, amit itthon felépített. A Szerepen élők is látják a pusztulást, mégis kevés az eszköz. A Cívishír már feljebb említett cikkében taglaltuk, hogy a hasonló sorsú ingatlanoknál gyakran ugyanaz történik: ha a tulajdonos nincs jelen, a ház védtelenné válik.

– Ha a tulajdonos nem akarja megvédeni, a falu sem tudja – hangzott el kora tavaszi ottjártunkkor.

Horváth Ilona azonban ezt a kijelentést nem fogadja el.

– Nem otthagytam a házat, hiszen vissza akartam menni. Ezért hagytam a kulcsot a lányomnál, majd egy ottani családnál; ezért fogadtam kertészt a zöldfelület gondozására – hangsúlyozta. – Németországba azért mentem ki, hogy rendbe tegyem az életemet, és felneveljem a gyerekemet, mert a magyarországi körülmények között ezt nem tudtam megtenni.

Elmondta, a rendőrség ugyan helyszínelt, de a nyomozás nem hozott érdemi eredményt. Közben ő úgy érzi, a faluban sokan sejthetik, kik jártak be a házba, kik hordták el az értékeket, de senki nem mer tanúskodni.

– Mindenki fél. Nem mernek szólni, még akkor sem, ha látják a rongálást. Azt is tudom, hogy drogosok is jártak be a házba. A kár több millió forintra tehető. Az egykor gondosan felújított otthonom ma már lakhatatlan, ha hazamegyek, vendégházat vagyok kénytelen bérelni. Az otthonomat már nem tudom helyrehozni. Olyan állapotban van, hogy nem érdemes felújítani – fogalmazott.

A tulajdonos helyzetét az is nehezíti, hogy az ingatlanon jelzálog van. Vagyis egy olyan ház után kellene fizetnie, amely papíron még az övé, valójában azonban már nem ad otthont senkinek.

– Most már nincs hová hazamennem – kezdte csendesen. – Szeretem Magyarországot, de most itt kell lennem, Németországban, hogy a gyerekemnek jobb legyen. Hogyan tovább? Nem tudom. A rendőrségre hiába megyek, a házam lakhatatlan, a családom nagy része Magyarországon. Annyi bizonyos, a kifosztott, széthordott otthonomat nem fogom tudni újraépíteni. Nincsenek szavak arra, amit most érzek. Miközben én két súlyos műtét után jelenleg is két munkahelyen dolgozom a megélhetésünkért és a talpon maradásért, addig egészséges emberek minden lelkiismeret-furdalás nélkül tették tönkre a múltamat, a jelenemet és a jövőmet.