Hirdetés

Kalandozó magyarok: a lány, aki elment az álmaiért

civishir.hu

2013.09.27. 19:54

Kalandozó magyarok: a lány, aki elment az álmaiért
A munka mellett a látványosságok is beleférnek, mint mondjuk Amszterdamban Madame Tussaud panoptikum

Nem jöttek be a számításai Debrecenben: folyami hajón most ötszörösét keresi az itthoni diplomás minimálbérnek. Cívishír-interjú

Hirdetés

Hirdetés

A 28 éves debreceni Kovács Dóra több számomra interjúalanynál: számos „felvonásban” két helyen is dolgoztunk együtt. Művelődésszervezőként végzett a Debreceni Egyetemen, írt újságot, fordított, a színpadot is megjárta, most mégis egy francia hajótársasággal járja a Rajnát. A mi mércénkkel mérve gazdagoknak szolgál fel ebédet, vacsorát – bár sose tanulta a vendéglátást. Mint mondja, az elején két tányért alig bírt el, ma nyolcat is könnyedén. Mert ambiciózus, rátermett lány, aki nem ijed meg a saját, de úgy általában a mások árnyékától sem, szívemből azt írnám, hogy kár érte. De nem kár. Az országért kár. Amelyik nem csupán hagyja elmenni a Dóri-féléket, de egyenesen küldi is.

Bár az interjú e-mailen keresztül készült, éreztem, hogy a végén összeszorított foggal írja: remélem, karácsonyra hazamehetek…

Cívishír:  Azt gondolná az ember, egy magadfajta lány korábban kel útra, ha kalandot keres. Te viszont elég sok időt adtál magadnak, jó néhány lehetőségnek, csak azt követően szedted a sátorfádat. Milyen állomások után fordítottál hátat Debrecennek?
Kovács Dóra: Igaz, elég későn keltem útra, 28 évesen döntöttem a külföldi munkavállalás mellett. Ennek egyik oka az, hogy az átlagnál jóval később érő típus vagyok – a külföldre menetel már régen, évek óta motoszkált az agyamban, de sose volt elég bátorságom hozzá, hogy belevágjak. A másik ok, hogy most lett elegem a magyarországi lehetőségekből. Vagy sokkal inkább az ellehetetlenítésből. Sose ültem meg a fenekemen, mindig kerestem a munka- és pénzkereseti lehetőségeket, már az egyetem utolsó éve alatt főállásban dolgoztam, mellékállásban pedig már sokkal régebben. És azóta folyamatosan dolgozom, főállás mellett újságot írtam és fordítottam,  de valamiért mégse sikerült elérnem, hogy a szülővárosomban, Debrecenben diplomás fiatalként emberhez méltó fizetést kaparjak össze.

Cívishír: Sosem finomkodtál, amikor az itthoni munkaerőpiac, és azon a fiatalok kiszolgáltatottsága volt a téma, hiszen saját bőrödön szenvedted el. Mi dühít a legjobban?
Kovács Dóra: Az, hogy hiába akar az ember dolgozni, nem tud. Az, hogy már a protekció sem elég ahhoz, hogy az ember állást kapjon, mert annyi a munkanélküli, hogy a protekcióból is a magasabb szintű ismeretség győz. Az, hogy bár imádom Debrecent és önszántamból soha el nem jönnék, most mégis egy hajón élek, mert Debrecenben csak a szakképzett minimálbérért tudtam volna – egyébként nagyon jó és nekem való – munkát kapni.

Cívishír:  Diplomád van, fiatal vagy, az ambícióid mellett akarat és erő is elég. Mi hiányzott, mi kellett volna még az itthoni érvényesüléshez?
Kovács Dóra: Protekció. Az, hogy a szüleim olyan körökben mozogjanak, hogy be tudjanak „tuszkolni” valami jó kis munkahelyre. Vagy valamilyen speciális tudás. Nekem „tucatdiplomám” van, művelődésszervező vagyok. Ha azonban valaki valami olyat tud, amit nem sokan (pl. valamilyen különleges idegen nyelvet beszél), akkor szerintem nagyobb az esélye az elhelyezkedésre.


Ablak a világra

Cívishír: Mennyi pénzből tud megélni tisztességesen egy igényes, értelmiségi, (ez idáig) gyermektelen nő?
Kovács Dóra: Semmiképpen sem abból a 85 ezer 150 forintból, amit a legutolsó munkahelyemen, diplomás beosztásban kerestem – ami egyébként még valamivel több is, mint a szakképzett minimálbér. Egyébként ez sok mindentől függ, például attól, hogy hol lakik. Albérletben vagy saját lakásban. De akárhogy is nézem, egy nettó 200 ezer mindenképpen kell(ene) ahhoz, hogy semmiről se kelljen lemondani és a jövőt is viszonylag normális kilátásokkal lehessen tervezni.

Cívishír: Jól tette – kivétel nélkül így vélekedik azok környezte, akik munkavállalás miatt hagyják el Magyarországot. Te jól tetted?
Kovács Dóra: Azt mondom, igen, de ez az igen nem az a bizonyos azonnal rávágós, felordítós igen. Amikor az ember kijön, nem tudja, mi vár rá. Csak a magas kereset lebeg a szeme előtt, meg, hogy ha más meg tudja csinálni, akkor valószínűleg nekem is sikerülni fog. De amíg nem jössz ki, nem tudod, mi vár rád. Nem a munka a legkeményebb része, az nem egy agysebészet, meg lehet tanulni. Nem otthon lenni, az a nem semmi. Az, hogy egy kb. 4-szer 6 méteres kabinban élsz két másik lánnyal, és az, hogy nem tudsz hazamenni. Otthon a munkaidő végén hazamész. Itt a munkaidő után is ugyanazok az arcok jönnek veled szembe, ugyanazokkal laksz egy kabinban. Hetekig, hónapokig, van, hogy évekig. Ha kedveled őket, ha nem. Jól tettem, mert sokat tapasztaltam, tanultam, fejlődtem már ez alatt a 2 hónap alatt is. Alkalmazkodást, alázatot, elfogadást, munka- és monotonitástűrést tanultam, ez mindenképp a hasznomra válik. Valahogy úgy, ahogy annak idején a katonaság. Na meg persze a pénz. Amikor kijöttem, úgy voltam vele, hogy ha akár csak 1 hónapig bírom, akkor is kb. ötször annyit keresek, mint otthon egy hónap alatt.

Cívishír: Párkapcsolatod van. Egyedül vágtál neki?
Kovács Dóra:  Na igen, ez a legnehezebb része. A párom szerencsére jól boldogul otthon, én azonban nem akartam a nyakán lógni anyagilag, hanem szeretem magamnak előteremteni a dolgokat, és pontosan ezért is jöttem el, mert akárhogy is kapálóztam, otthon ez egy ideje egyszerűen nem sikerült. Nehéz döntés volt, és együtt döntöttünk így, leszögezve azt, hogy csupán ideiglenes állapot lesz, nem évekre szól.

Cívishír: A körülmények elviseléséhez átlag fölötti tűrőképesség, fegyelmezettség kell vagy elég az alap?
Kovács Dóra: Én azt gondoltam magamról, hogy átlagon alulival rendelkezem, és mégis bírom. Itt az ember a határait feszegeti, mert bár mindig ott motoszkál az agyban, hogy elég volt, holnap hazamegyek, mindeközben az is folyton bennem van, hogy a fenébe, ha csak még egy nappal tovább bírom, akkor is megéri, mert az egy napra eső fizetésem az otthoni keresetem kb. egy nyolcad része – döbbenetes, de ez az igazság.

Cívishír: Mi a dolgod? És lehet-e tudni, meddig tart?
Kovács Dóra: Felszolgáló vagyok a hajó éttermében. Eredetileg szobalánynak jelentkeztem, mert úgy gondoltam, az egyszerűbb, de így utólag isteni szerencse, hogy épp felszolgálót kerestek, amikor az én életrajzomhoz nyúltak. Tisztább és kevesebb munkánk van, mint a szobalányoknak, szóval ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam. Reggeli, ebéd és vacsora van – a reggeli svédasztalos, az ebéd és a vacsora azonban tányérszervizes, azaz 180 embernek ki kell hordanunk, majd leszednünk az előételt, főételt, desszertet (sokszor negyedik fogásként a sajtot), majd újrateríteni a következő étkezésre, és persze az étterem tisztán tartása is a mi feladatunk. Hatan vagyunk erre, plusz az étteremfőnök. Azt, hogy meddig maradok, még nem tudom biztosan, de hogy nem években mérhető, az nagyon valószínű…

- BCSH -

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.