Az utolsó földművesek – Gerlach és Rózsa
A nyolcvanhoz közelítő Gerlach van Beinum az utolsó holland szántóvetők egyike – meggörbült alakja groteszk árnyékot vet a krumpliföldön. Amszterdam közvetlen közelében járunk, ahol sztrádacsomópontok, bevásárlóparkok, raktármonstrumok betontengere folyja körül a világ egyik legforgalmasabb repülőterét. És elosztóközpont-szigetek, hogy az ember mindent megkaphasson, amit nem akar.
Itt, egy talpalatnyi búza- és burgonyazátonyon gazdálkodik Gerlach hatvan éve, 14-15 éves korától – a '60-as évekhez képest csöppet megváltozott körülötte a világ. A magas, púpos, ősz öregember azonban siránkozás helyett végtelen derűvel jár-kel a szamócáktól a cukorrépákig, vet, kapál, arat olyan magától értetődőn, ahogyan a Nap megy az égen. „Ez a lényeg, hogy élvezd a munkád” – vallja.
Aliona van der Horst és Luuk Bouwman dokumentumfilmjéből kiderül, hogy a haladásnak hazudott mechanon Hollandiában is legázolja e hajótörötteket: az amstelveeni önkormányzat határozata alapján Gerlach földje, amint azt nem művelik meg, azonnal iparterületté minősítendő át. Tehát az öreg vagy bírja szuflával, vagy jön a kisajátítás… A földműves a szomszédos McDonald’s-szal is perel a gyorsétterem hajnali zárórája miatt, így vele és fivéreivel egy holland tárgyalóterembe is eljutunk (a testvérei nem földművesek).
A múló idő az évszakok körforgásaként a szántóföldön elevenedik meg és a reumától kínzott aggastyánt is mozgásban tartja: korán kelni, a talajt, a növényeket gondozni, vevőket kiszolgálni vagy éppen lazacragut főzni és a COVID-ról elmélkedni a hasonlóan rozzant barátokkal. „Az élet a fiataloké, de még mi is itt lébecolunk” – őrzi mosolyát mindvégig Gerlach. Öregeket nem divatos filmezni, Az utolsó földműves ebben is szembe megy a korszellemmel, de nem is nagyon tehet másként: hiszen nemcsak egy életformát búcsúztat, hanem a második világháború környékén született generációt is.
Megvetetté vált
Az alkotást a 11. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál (BIDF) debreceni rendezvényén láthatták a nézők, akik számára az elmúlt hétvégén hat művet mutattak be a Cinema Cityben, s azokhoz kapcsolódó beszélgetéseket is szerveztek.
Az utolsó földműves vetítését követően Mispál Attila filmrendező kérdezte a „mi Gerlachunkat”, avagy a Balmazújváros mellett biogazdálkodó Rózsa Pétert, aki szerint a kipusztult vagy kipusztulásra ítélt fajokat számon tartó Vörös Könyvben első helyen kellene szerepelnie a „parasztnak, mert az nincs már”. – Kovács Gyula barátom, őrségi gyümölcsész szerint egy kezünkön megszámolhatjuk magunkat, akik hagyományos paraszti módon műveljük a földet. Záhonytól Nagykanizsáig, Szegedtől Balassagyarmatig csak iparszerű, a talaj „lebutítását”, elsavasítását okozó gazdálkodással találkozhatunk. Még 40-50 év, talán annyi sem, és sivataggá leszünk – jelezte Rózsa, aki korábban vendégeskedett már a BIDF-en. Akkor a Tehén (Cow) című film „hívta őt”, amely egy nagyüzemi körülmények között tartott fejőstehén életébe vitte bele a nézőt kommentár nélkül. – A haszonállaton keresztül az is rólunk, emberekről szólt. A valóság azonban sokkal rosszabb annál a filmnél. Magyarországon évi mintegy 280 ezer, az ellés során lebénult Holstein-fríz tejelő tehenet vágnak le, ezek húsa kapható a szupermarketekben, ez kerül a hétvégi lábszárpörköltbe, a grillrácsra. Minőségi marhahús nincs, mert annak az ára legalább 10 ezer forintba kerülne. Ma egy átlagos magyar nagyüzemben egy tehén a vemhesítést követően nagyjából 20 hónapot él, amelynek során közel 300 ezer forint értékű gyógyszer kap annak érdekében, hogy egyáltalán megélje ezt az időszakot. Óriási a baj, mert elszakadt az élet a földtől: ma már 3D nyomtatóval készítenek halfilét Bécs mellett, de nálunk is vannak már hatalmas növényházak, ahol sok-sok emeleten műanyag vályúkban, mesterséges világítás mellett állítják elő a mikrozöldségeket. Mi pedig megvesszük ezeket a műanyag dolgokat – mondta a virágoskúti gazda, aki a kilencvenes években Hollandiában többször is járt, megismerve az ottani, teljesen iparosított gazdaságokat.
Gerlach van Beinumot az amszterdami repülőtér környéki elosztó- és bevásárlóközpontok szorítják ki, Debrecenben az épülő gyárak miatt vész el több száz hektárnyi kiváló termőföld – állapította meg.
– Az iparosítás nem csak a minőségi talajt, de a fiatalokat is elveszi tőlünk. Mezőgazdasággal foglalkozni megvetett dologgá vált, ami nagyon nagy baj. Nekünk 25 munkásunk van, többségük legalább két évtizede nálunk dolgozik, de kapálni, mint Gerlach, már egyik sem akar. „Menjen, főnök, kapálni maga, mert maga szeret!”: ez a szlogen, és tényleg nem vethetek növényt úgy, hogy kapálásra legyen szükség. A három fejősünk egyike elment, alig találunk másikat, pedig nem is tudom, hány emberrel próbálkoztunk. Hiába félmillió forint a fizetés, már alig akarnak állatokkal foglalkozni. Holott ennyit az akkumulátorgyárban nem fognak megkeresni. Régebben jártak hozzánk a debreceni egyetemi agrárképzés hallgatói gyakorlatra. A fele le sem szállt a buszról, mondván, nem hoztak gumicsizmát… Szerették volna látni a fejést, ehhez képest délelőtt kilencre érkeztek, amikor már régen túl voltunk rajta. Péter, ha mi úgy gondolkodnánk az egyetemen, ahogyan te a gazdaságban, már nem lenne diákunk – hallottam az oktatóktól.
De hát ezt másképp nem lehet – sorolta a nehézségeket a 44 éve gazdálkodó Rózsa Péter, hozzátéve, a hajdúböszörményi mezőgazdasági szakképző iskolával sincs jobb tapasztalata. Úgy látja, manapság „az a jó gyakorlati hely, ahova nem kell elmenni”, miközben ő megkövetelte a jelenlétet, mert „aki gazda akar lenni, az tanuljon meg mindent”. Erre azonban már nem vevők a fiatalok, nem akarják a korán keléssel, az esővel, a meleggel járó kellemetlenségeket.
Egyszer volt világ
Rózsa Péter érti Gerlach jellegzetes mosolyát. – Földművesnek lenni gyönyörűség, mintha az ember folyamatosan benne lenne a teremtésben. Mindig történik valami, egyik nap kisbárányok születnek, a következőn kiscsirkék és így tovább. Ahol nincs állat és nincs növény, ott sérül, megszakad az egység. A minap Gyönyörű Zsigmond vőfély barátommal viseletes bálban (népviseletesben mulatságban) jártunk, ő Sárándon lakik; azt mondta, egy tehén sincs az faluban. Balmazújvároson négy tehénről tudok, meg egy vállalkozóról, aki nyolcvanat tart. Így tényleg marad az elszegényített bolti dobozos tej. És csodálkozunk, hogy közben az emberek mindenféle allergiáktól szenvednek. Hallottam olyan újszülöttről, aki már a saját édesanyja tejére allergiás volt. Azért ez szörnyű, nem? – kanyarodott vissza a mezőgazdaság és az élelmiszer-előállítás nagyüzemiesítésével járó problémákhoz, a mozgásszegény életmódot is megemlítve.
Rózsát érezhetően zavarja, hogy a hatvan felettiek a jövedelmük harmadát gyógyszerre költik, nem tudják lekötni magukat, csak várják a nyugdíjemelést. – Két öreg balmazújvárosi barátom hetvenévesen is kijárt szekérrel, biciklivel a várostól 13 kilométerre lévő földjére. Amikor utóbbi gépi lucernavágóra váltott, Gábor bácsitól rögtön megkapta, hogy „urizál”. Pista bácsitól egyébként az édesanyja üldözte el az asszonyt, mert „pocsíkolt”. Mondom, mit „pocsíkolt”? Amikor ketté ütötte a tojást, nem törölte ki a fehérjét! Hát, így gondolkoztak ezek a parasztemberek – hallottuk a híres biogazdától, aki nem érti a gyep- és tujaimádatot. A tuják amúgy sem erre a klímára, a mi környezetünkbe valók, szebb annál egy almafa – szólott –, főleg virágzás idején, meg amikor már a gyümölcsét hozza.
Ratalics László
