A film, ami után Dombi gólt akar lőni Hellissandurban
Debrecenben is megkezdődtek a 10. Budapest Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválhoz (BIDF) kapcsolódó vetítések február elsejével; elsőként A mi kis hazai pályánk című alkotást láthattuk, amely nemcsak a nézőtéren váltott ki spontán tapsot, hanem Dombi Tibort is Izland felé indította!
Hogy hogyan jutottunk el a popkornszagú Cinema City-től a kristálytiszta levegőjű Hellissandurba? Úgy, hogy az elmúlt év legjobb dokumentumfilmjei közül kilencet vetítenek le és beszélgetnek utána a látottakról a moziteremben; ez a sor A mi kis hazai pályánkkal kezdődött és folytatódik február 4., azaz vasárnap estig.
A 79 perces izlandi remekmű Izland nyugati partjára, egy pár száz fős faluba repít, ahol bár a kilencvenes években futballpályát vájtak a sötétszürke lávamezőbe, a fociláz hamar kihűlt. Az ok prózai: Hellissandur szerette volna az izlandi nemzeti kupában hivatalos futballmérkőzéssel felavatni a játékteret, azonban a sorsolás szeszélye folytán idegenbe kényszerültek. Grindavík nevű ellenfelük pedig annyira elverte őket, hogy a klub egyszemélyes szervező-edzőjének, Vidar Gylfasonnak elment a kedve az egésztől. Mindez még 1994-ben történt – a futball abban az évben meghalt a faluban.
Azonban Gylfason fia, Kari új lapot nyitna a klub, vagyis a Reynir Hellissandur történetében. A férfi két nagy cél kitűzése mellett újra megpróbálkozna a nemzeti kupával; az egyik, hogy sikerüljön végre lejátszani a vágyott hazai mérkőzést, a másik, hogy jobb eredményt érjenek el a Grindavík elleni sokkoló tíz-nullánál… A sikerhez újra kell szerveznie a hellissanduri futballéletet, miközben a „kilencvennégyes” gárda tagjai csupa pocakot eresztett családapák, akik kamionsofőrként, halászként igyekeznek helyt állni az életben. Azonban Kari bolond ötletének megvalósítása során ráeszmélnek: élni azért érdemes, ami több önmaguknál.
Együtt lenni jó, egymásért küzdeni felszabadító – A mi kis hazai pályánk (The Home Game) a maga édeskedés nélküli stílusában ezt úgy adja elő, hogy az ember elmereng: miért nem így csináljuk?
Minden nemzedéknek meg kell vívnia a harcát
Ezek után nem is annyira meglepő a DVSC korábbi közönségkedvencének, Dombi Tibornak a lelkesültsége.
– Ha nem kapok meghívást erre a beszélgetésre, valószínűleg sohasem látom ezt a dokumentumfilmet. Holott olyan mély hatással volt rám, hogy a végén már a számon vettem a levegőt a megindultságtól – köszönte meg a szervezőknek a válogatott szélső, így folytatva: – Tizennégy éves koromig Sárrétudvariban laktam, ahol nem egy gleccserre nyílt kilátás a pályáról, hanem a tehéntrágyára. Egy csomó dolgot ahhoz hasonlóan éltem meg, ahogy most a filmben láttam (az összes szereplő saját magát játssza – a szerk.), miközben így, ötvenen és játékoskarrieren túl még inkább tudok azonosulni a helyzettel. Vagyis azzal, hogy a futballban a győzelemnél is fontosabb az, hogy közösséget képes kialakítani. Itthon minden faluban van egy olyan ember, mint ez a Kari vagy az édesapja, jó látni, hogy ez pár ezer kilométerrel sincs másként. Egyébként is tervezünk már a párommal egy izlandi utat, de ez a film most annyira meghozta a kedvemet, hogy rúgni akarok egy gólt abba a hellissanduri kapuba!
Puskás István kulturális alpolgármester kérdésre válaszolva leszögezte, a foci a kultúra része, kiemelt szereppel bír az identitásképzésben, a közösségek összetartó erejében, ugyanakkor minden egyes generációnak meg kell harcolnia a maga én-azonosságáért, ezek a történetek törvényszerűen ismétlődnek. Ő egyébként azért is hálás volt a műnek, mert Izland nem a jelenlegi popkultúrából átszűrődő elmagányosodó, az alkoholba menekülő, a túlélésért nap mint nap kőkemény harcot folytató szigetország képet mutatta. Hanem spontán, derűs, önmagán nevetni tudó, vitális emberekét.
Emlékeztetett: a klánok közötti erőszakos vetélkedés a középkori itáliai városokban is akkora problémát jelentett, hogy végül egyetértettek abban, vérontás helyett inkább előre lefektetett és közösen elfogadott szabályok mentén küzdjenek egymással különféle versenyszámokban. Ez aztán a helyi identitást is erősítette.
– A dokumentumfilm abból a szempontból akár Magyarországon is készülhetett volna, hogy 2014-ben a Békés megyei Végegyházán szintén jelentős idő, harminc év után alakult újjá a felnőtt futballcsapat. Bizonyos Mracskó Mihály vezetésével, a név ismerős lehet, hiszen a Békéscsaba egykori válogatott labdarúgójáról van szó – fordult Dombi felé a beszélgetés harmadik résztvevője, Fodor Péter egyetemi docens. A debreceni irodalom- és kultúrtörténész számára az alkotás magának Izlandnak is metaforája, hiszen a rideg körülmények között, az európai és az amerikai kontinens között félúton csak magukra számíthatnak a túlélésben. S ez olyan jól sikerül, hogy bár a sziget lakossága a négyszázezret sem éri el, képesek felmutatni egy Björköt (popzene), egy Eb-negyeddöntős labdarúgó-válogatottat, olimpiai döntős kézilabdázókat. Az az érzetünk velük kapcsolatban, hogy nem sunnyognak, mindenki hozzáad annak tudatában, hogy milyen kevesen vannak.
Fodornak szintén szemet szúrt, hogy A mi kis hazai pályánkat 2020-ban forgatták, de meg sem említődik benne a koronavírus-járvány. – Éppen akkor forgatnak egy kisközösségről, amikor éppen ezeket szedi szét a Covid, se focizni, de még csak meccsre járni sem lehet. Izland ebből a szempontból is szívmelengető, mintha kitörölne valamit abból, ami „megfertőzte” a közösségeket. A dokumentumfilm már-már utópisztikus amiatt is, hogy a szereplőknél nem látunk mobiltelefonokat – mondta.
Más szempontból is rendhagyó az alkotás, hiszen mi történt volna, ha a sorsolás újra idegenbe veti a csapatot? Vagy nem úgy jönnek össze a kulcsesemények, ahogyan megtörtént? Mintha a sztori egy előre megírt forgatókönyv szerint zajlana, miközben a film éppen az ellenkezőjét állítja magáról!
– A kultúra biológiailag nem átörökíthető, a kultúra nem biológiai szükségszerűség. Egy embernek önmagában nincs kultúrateremtő ereje, ahhoz közösség kell. Ez a film fejlődéstörténet is, hiszen ketten kezdik el egy ötlet megvalósítását, majd a futball révén közösség alakul köréjük – utalt a kultúra, a társadalom és a sport összekapcsolódására az egyetemi oktató.
A BIDF alkalmával látható filmekről, beszélgetésekről, információkról itt tudhatnak meg többet. Az esemény főszervezője Dámóczi Pusztai Ákos, társai Váró Kata Anna filmesztéta és Mispál Attila, film- és televíziórendező.
Ratalics László
