Anyák, akik nem szülnek

Ott tartunk, hogy az anyaságra bálványimádattal tekintünk, és mindenki, aki ezzel kapcsolatban mást gondol, érez, főleg mond, az a világ, az univerzális szeretet és a fajfenntartás gonoszságtól feketéllő ellenségévé vált. Egyenesen ijesztő a kép, amit műkönnyes szemmel csodálunk: csúcsasszonyok állnak a világ tetején tejtől feszülő mellekkel; hátukon gyerek, karjukon gyerek, a hordozóban gyerek, a kendőben gyerek, a babakocsiban gyerek, a szatyorban gyerek, hónuk alatt gyerek, lábuk közül éppen most bújik elő a gyerek. És irigyeljük, ahogy a következő három évre beleülnek a beteljesült boldogság hintaágyába, amiből baba és mama együtt nézi a remény csillagait, közben zenélnek, hóc-hóc katonáznak és kiköpted a kelkáposzta főzeléket? Semmi baj, anya felnyalja. Ehhez képest az igazság az, hogy viszonylag későn vállalunk egyet vagy kettőt, őket is úgy, hogy jó eséllyel (ha van a közelben vagy egyáltalán) a nagymamák nyakában kötnek ki, az íróasztal alatt nőnek fel vagy elnyelik a nyári táborok, mert dolgozni kell. A hitvány anyáknak ez jut: másfél-két év után szorongató tenni akarás, elvágyódás és a mindezek fölötti múlhatatlan lelkiismeret-furdalás.

Anyának lenni olykor egyenesen kín, s ha az ember tehetné, egymás után többször is felmondana, mert kiskorban a kialvatlanság fáj, a himlő, a beszoktatás. Később meg a szó, amit mond – vagy épp az, amit nem. A gyerek gyönyörű adomány. És sok, igen, sok fájdalom. Bátraknak való vállalás, akik nem rettennek meg maguktól, ha a harcban eltorzul az arcuk, ha zsírjára sül az egójuk. A világnak ahhoz kell felnőni, hogy megértse azt, aki mindennek nem áll elébe. Nyugodjunk már bele, hogy ezeknek a nőknek más dolguk lehet! És nyugodjanak bele ők is. A gyerek a minden. Annak, akinek van. Akinek nincs, annak más az.

Nézzenek csak szét, aki nem szül – mert nem adatik meg, mert szült volna, csak közben történt valami, mert apa, főként jó apa nélkül nem kívánt életet adni, vagy mert egyszerűen nem mer – valamilyen módon mégis köze van a gyerekekhez: imádja a másét, felneveli az unokahúgát, a párja egy szeretni való óriásbébi, diákok sokasága kerül ki a kezei alól. Ők is óvnak, félnek, aggódnak úgy, hogy közben igenis teljes életet élnek. Ők tudják a legjobban: átutazó az életünkben a gyerek, akinek köszönünk bármennyit: pár tanévet, egy percet, két fagyizást, néhány villanást, 18 évet vagy 46-ot.

A mai nap azoknak az anyáknak is szól, akik nem szültek. Akiknek a szívében fogant meg a nagy nem. Mert ők tudják. S mert nekik ott vannak a mieink – mindenki szeretni jött.

Bereczki-Csák Helga