Szentséges szemfényvesztés – Az idő urai
A nyolcvanas évek elején váratlan nyugtalanság költözött egy nemzedék szívébe, a tudatalatti közös kamráiban titkos billentyűket ütött le a szorongás; e generáció, amely később elvégezte iskoláit, munkába állt, megházasodott, gyermeket nevelt, temetett, s az emberélet útjának felén nagy, sötétlő erdőbe jutott, már a csapdába csalt állat gyanakvásával nőtt fel és soha semmit sem gondolt bizonysággal, kivéve, hogy a lelkének egy darabja talán mégis a Perdide bolygón maradt a kis Piellel annak idején.
Hogy micsoda?
2025 januárjától látható Az idő urai (Les Maîtres du temps) felújított, 4K-s változata, de nem kell megijedni, a nálunk 1983-ban bemutatott francia-magyar animációs filmbe – szerencsére? – nem nyúltak bele. Maradt, ami volt, éteri, érthetetlen, érinthetetlen, szentséges szemfényvesztés, amely égő képzeletté lobbantotta gyermeki naivságunkat és a lángok egy életre megégettek.
Hogy miért?
Hát mondjanak még egy rajzfilmet (animációs, de ne ragadjunk le itt), amely úgy kezdődik, hogy a főhős kisfiú édesanyjának erőszakos haláláról beszélnek, két perccel később e gyermek elveszíti az apját balesetben, hogy azután egyes-egyedül igyekezzen túlélni a Perdide bolygón koponyalékelő, agyevő frelonok és más rémséges veszélyek között! A megmentésére induló űrcsempész, Jaffar hajóján utazó Matton herceg merő számításból a kisfiú halálára játszik, a barátságos ormányost, Van-Vant a szemünk láttára fojtja meg a csápjaival valami barlangi rémség, hogy aztán Pielt is megtámadják az anyja életét kioltó vérszomjas rovarok – ezek a meglepetés erejével lecsapó, szuggesztív képek valósággal sokkolták a Mézga családon, a Pom Pomon, a Mikrobin cseperedő magyar nemzedéket.
A feszültség akkor kibeszéletlenül, reflektálatlanul, az átvilágítás halvány szándéka nélkül süllyedt el a zsigerek sötétjében, igaz, a korszellem rá se bagózott volna efféle gyermeki „nyavalygásra”. Ha most rákeresnek internetes fórumokra, százával találhatnak példákat arra, kit, hogyan rabolt meg és nyűgözött le egyszerre Jean „Mœbius” Giraud világa. Az iskolateremtő francia író, képzőművész egyébként számos népszerű képregény és animációs film mellett A nyolcadik utas: a Halál, a Tron, Az ötödik elem, A mélység titka látványáért is felelt.
Az idő urai köré kultuszt szőttek nosztalgiából, miközben aligha kérdéses, hogy a mű sokat markol, de keveset fog. Nagy témákba kap bele, hogy aztán kiperegjen az ujjai közül.
Mint a 20. századi totális államrendszereket idéző Gamma 10 az arctalan angyalaival, az önmagát magasabb rendűnek hirdető fajjal, amelyik a „boldogító egységet” – az egyéniség megsemmisítésével – az egyformaságban kívánta megteremteni. Ehhez képest a bolygóra visszatérő járőrhajón már SS-katonákra hajazó figurák tűnnek fel, ennyit az alkotói következetességről, amely történelmi áthallás útján kreált gonoszokkal kívánta fűszerezni az expedíció kalandjait, ám csetlő-botló jelenetek lettek belőle. Ezzel együtt nem kizárt, hogy a Gamma 10 nyomasztó figurái túlélnek bennünket az egyetemes emberi tudatban… Miképpen Az idő urai sem a helyenként zavaros, kidolgozatlan történetével hódított, hanem azzal, hogy Mœbius szédítő űrbárkáival és különös lényeivel fénysebességű utazásra mert indulni a kozmikus tudatban, s e lappangó végtelen mélyére magával rántotta a képzeletünket.
Végül: Jaffar. A csempész, aki a Matton herceg által kínált könnyű pénz helyett egy, a messze távolban bajba került gyermekért indul az űrön, naprendszereken át. Ármánykodás, nehézségek, veszélyek lassíthatják, de eltántorítani nem tudják, kész az életét áldozni a kisfiúért. Jaffar a férfi ősképe: a cselekvő odaadásé, mert áldás kizárólag áldozatból születik. Áldás pedig azon van, ami a sorsod – nem azon, ami csak az életed.
Ahogyan valaha azt nemzedékek szívébe írták az idő urai.
Ratalics László
