Hirdetés

Hirdetés

Debreceni evolúció, avagy így közlekedünk mi

civishir.hu

2012.06.11. 10:43

Debreceni evolúció, avagy így közlekedünk mi
(Illusztráció: Cívishír)

A csúcsán van a buszsofőr; ami neki az autós, az az autósnak a kerékpáros, a kerékpárosnak a gyalogos, és a gyalogosnak a galamb. És mindenki gyűlöl mindenkit. Szabó-Kovács Patrícia jegyzete

Hirdetés

Hirdetés

A négyről két lábra állással, felegyenesedéssel párhuzamba állítva a gyalogos – kerékpáros – autós viszonyrendszernek köszönhetően nap mint nap felemelő pillanatoknak lehet tanúja az ember Debrecen utcáin.

Péntek dél, ebédidő. Kanyarodik az utca, a kanyar előtt felfestett zebrán hirtelen felbukkan és villámgyorsan átsuhan egy kerékpáros. Nem veszélytelen közlekedési szituáció, belátom. Éppen ezért nagy szerencse, hogy már jó az idő, az autók lehúzott ablakokkal közlekednek, így késedelem nélkül kikiálthat a sofőr a biciklistára: „Szállj már le a zebránál, az anyádat!” A válasz sem késlekedik persze, és bennem megszültetik a szívet melengető érzés: itthon vagyok.

Bár azt is jól tudom, hogy ez tulajdonképpen bármelyik magyar településen, bármely napon és órában megtörténhetne. És meg is történik, hiszen nagyvárosiéknál ez mindennapos esemény. Kőhalmi Zoltán humorista hasonlatával élve a városi tápláléklánc így néz ki: „A csúcsán van a buszsofőr; ami neki az autós, az az autósnak a kerékpáros, a kerékpárosnak a gyalogos, és a gyalogosnak a galamb. És mindenki gyűlöl mindenkit.” Érdekes dolog ez. Amíg valaki gyalog jár, az autósokat utálja, amikor átkerül a másik oldalra, a volán mögé, automatikusan a gyalogosokat. Mindig az adott szituációnak megfelelően, ahol éppen tartózkodik. Sem elvonatkoztatni nem tudunk a konkrét helyzetektől, sem beleélni magunkat a másik helyébe. Vagy visszaemlékezni, milyen volt, amikor még nem volt autónk. Pedig ezek nem olyan nehéz dolgok. Egy kicsit oda kellene figyelni egymásra, nem lehajtott fejjel bandukolni, nem csak azzal foglalkozni, hogy mi a lehető leggyorsabb és legrövidebb úton elérjünk az úti célhoz, hanem azzal is, úgy tegyük ezt, hogy másoknak se kelljen belelépni a fékbe, átesni rajtunk, kerülgetni minket. Ha pedig mégis megtörtént, ami megtörtént, akkor próbáljuk ezeket a helyzeteket kicsit több türelemmel, ne adj’ isten humorral kezelni, ahogyan civilizáltabb és kevésbé idegbeteg nagyvárosokban szokás, nem pedig rögtön az öklünket rázva a másikat az anyjába küldeni. Gondoljunk arra, könnyen előfordulhat, hogy mi is állunk még a másik oldalon. Vagy ha ez nem sikerül, akkor legalább arra, hogy nem érdemes magunkat mások figyelmetlensége miatt bosszantani. Ha pedig ennél is tovább megyünk, és önkritikát gyakorlunk, esetleg arra, hogy talán most az egyszer kivételesen nem feltétlenül, vagy nem biztos, hogy nekünk van igazunk…

Szabó-Kovács Patrícia

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.