Óvodai hitvallás, Debrecen, 2012.
Elmondom, hogy megy ez Debrecenben. Ha a szülő megteheti, szájhagyomány útján kimarketingelt óvónőt és pedagógiai programot, felszereltséget, innovációt és nyelvi képzést, sószobát és udvari fajátékokat választ. Vagy drága magánovit, családi napközit extra figyelemmel, korai tehetséggondozással, búzacsíra levével; ígéretes alapítványit. Ha nem teheti meg, vagy az igény és az utca szerencsésen összeér, akkor az elszegényedő (de még így is elég tisztesen helyt álló) állami jut: megy a gyerek a körzetesbe vagy a munkahelyhez legközelebb eső intézménybe, aminek kapujában anya és apa nagyon bízik abban, hogy ma Magyarországon nincs státuszban a pályájára alkalmatlan óvodapedagógus. Éppen ezért gyakorlatilag teljesen mindegy, hova jár a gyerek – a hatszínű EU-szabvány kalandpark sem tanítja meg hamarabb köszönni a szomszédnak az utódot, legfeljebb korábban elalszik este, mert jobban elfárad. Az a helyzet, hogy a paradicsomos káposztát a zöme mindenhol ugyanúgy a falra köpné, ha tehetné, és a Tavaszi szél sem hangzik másképp a város egyik végében, mint a másikban.
Hogy a Sípos utcai óvoda bánki telephelyén konkrétan mi történt, azt az érintetteken és a többi ott dolgozón kívül csak az Isten tudja – hogy melyik vallásé, az most ne legyen kérdés. Röviden: a vezetőnő állítólag „prédikált”, szekált és jellemzéseket készíttetett, aztán letagadta. A szekatúra elszenvedője az Egyenlő Bánásmód Hatósághoz fordult – az érdekvédő fórum a vezetőnőt elmarasztalta. Vélhetően felülvizsgálati kérelmet nyújt majd be, fellebbezni azonban nem tud, mert annak nincs helye. Hogy mindebből mit éreznek a gyerekek? Megkockáztatom: semmit. Ahogy azt sem gondolom, gyorsan kitépnének onnan a szülők egy fél csoport gyereket csak azért, mert összekülönbözött két nevelő. (Majd ha imaszőnyeget terítenek le, én csak akkor kezdenék aggódni a kicsikért).
A sértődések elkerülése végett maradjunk nálam. Ha tőlem a munkahelyemen megkérdezné a kolléganőm, elmegyek-e vele vasárnap a misére, nemet mondanék, de nem venném hittérítésnek. Ha mégis elmennék vele, aztán meghívna egy kávéra, ahol nem a tavaszi cipődivatról beszélgetnénk, hanem a katekizmusról és a búcsúcédulákról, gyanút fognék. Ha ezek után napi szinten „istenes” zaklatásban részesítene, én is feljelenteném (valahol), de még a bokszoló barátainknak is szólnék. A Sípos utcára az Egyenlő Bánásmód Hatóság már megküldte a saját balegyenesét. Az ő hitük és feladatuk a diszkrimináció felszámolása – tudja ezt a helyi önkormányzat is, ahogy azt is, hogy nem bohócok ülnek ott: széles körű nemzetközi tapasztalattal rendelkező jogászokból áll a tanácsadó testület. Bármilyen döntés születik, senkinek az életében nem következik be minőségi változás. Az igazság a világtörténelemben nem túl nagy tömegeket tett eddig boldoggá, legfeljebb diadalittassá. A vasárnap lehet, hogy vidám lesz, de a hétköznapok egy ideig nem annyira. Mondhatni: tulajdonképpen egyik fél se ment semmire. Az egyik nem tért meg, de igaza lett, a másik viszont kap egy jó nagy fenntartói búcsúcédulát, esetleg kegyelmet, aminek aligha tud majd felhőtlenül örülni.
A debreceni óvodák dolgozói programjukat nyilvánosan összegzik. Két mondatot kiemelnék attól, amelyiknek a munkáját épp ismerem. 1. segítik megőrizni a gyerekek lelki egészségét, képességüket a harmonikus szociális kapcsolatok kialakítására. 2. Ennek pozitív kisugárzása lehet a családok életvitelére – köszönjük, mi ennél többet nem is kérünk. (Persze kevesebbet se). A Sípos utcai hitvallás semmivel sem laposabb: ott az egészséges életmódra nevelésen dolgoznak.
Hogy hogyan? Mindenki munkáját Jézus Krisztus fogja megítélni. Nem én mondom, a Hit Gyülekezete utal ezzel egy helyen a Bibliára (1 Korinthus 3,11-13). Legyen igazuk!
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
