Bőr a bőrön
Ha majd világbajnok leszel, professzor, villanyszerelő vagy egy tisztességes gyászhuszár, akkor sem fogja megkérdezni tőled senki, anyatejet kaptál-e vagy tápszert. Látod, mennyien jönnek-mennek az utcán? Minden gyerek felnőtt valahogy. Úgy táplálták őket, ahogy azokban a mindenképp nehéz első időkben az épp anyává vált nő testéből, még épphogy tisztuló új tudatállapotából és pillanatnyi erejéből éppen futotta. Amihez te is bőven hozzátetted a magadét: hogy azt a mellet akartad vagy nem akartad. Hogy mennyire köpködtél, fuldokoltál, nyelted a levegőt, kipirult arccal, éhesen. És anyád már a falra mászott volna, hogy egyél, de hát nem mászott sehova, mert még az is fájt, hogy felvegye a papucsát. Úgy rendezte, ahogy tudta. Nyakig tejben, fejve, nem fejve, borogatva, sírva, hozzáolvasva. Mikor a szomszéd ágyon meg könyv szerinti háromóránként ment az árulás, és az az átkozott gyerek két pofára lakmározta az ingyenest...
Pedig nincs két egyforma test, hormonrendszer, agyi üzenet és körülmény. És nincs két egyforma baba. De mindenki ugyanazért küzd: a következő napért, egy sárgán gőzölgő pelenkáért, s hogy a digitális mérleg és a milliliterek ellen végül megnyerje a számháborút. A túlélésért. S hogy mi a siker? Kezdetben az is, ha eljön a reggel. Ebben a sorsközösségben megbocsáthatatlan felelőtlenség tehát ügyetlenséget emlegetni, mellbőséggel érvelni, patakparti növények csodatevő főzeteit reklámozni, mert ami az egyiknél működik, az a másiknál nem fog.
Az anyáknak egyszeri és megismételhetetlen saját történeteik vannak teherbeesésről, vajúdásról, szülésről, kórházi ellátásról, gyermekágyról és táplálásról ugyanúgy. Az a történet senki másé. És valamennyi érvényes. Mert megtörtént – és velük úgy. Nem máshogy. Nem úgy, mint a csecsemős nővérrel, nem úgy, mint a szomszéddal, a kolléganővel és a hatodik barátnővel. Ráolvasni tehát bármit bárkire a téma mélyen személyes jellege miatt: tilos. Megosztani lehet. Legfeljebb. Felhang, oktatás, következtetés és iránymutatás nélkül.
Most azért jöttem, hogy elmeséljem nektek a mi hármunk történetét. Mert mindkettőtökkel pontosan ugyanaz történt – mintha a nagyobbik alá tettek volna egy indigót a kicsinek. (Jaj, hát majd mindjárt elmondom azt is, mi az az indigó…) Az aranyóra számotokra azzal telt, hogy mázas-meztelenül, mint aki már harmadnapja nem evett, rákvörösen erőlködve elindultatok némi kegyelemkenyér reményében onnan, ahova pihenni és megszokni tettek le: rám. Titeket ez a patetikus formaság azonban hidegen hagyott. Másztatok, mint egy féléves, könyökkel támasztották ki a húzódzkodást, hogy odaérjetek, ahonnan valami talán csurran és cseppen, amíg végül tényleg odaértetek. Nem segítettem – mondanám, úgy voltam vele, ez a ti harcotok, de az igazság az, hogy mozdulni sem tudtam. E szürreális tornagyakorlat közben olyan földöntúli pofákat vágtatok, hogy de jó, hogy messze volt a telefon, és nincs róla fényképes emlék. (Éktelen hazugság, hogy minden újszülött szép. Nem az. Ti sem voltatok). És ez a lelkesedés kitartott. Napra pontosan kilenc hónapig. Kétszer. És hogy ki tanított kit, a nagy a csaknem öt évvel később érkező kicsit, a természet a testet, a két csecsemő engem, vagy mindez egyszerre esett meg, már sosem fog kiderülni.
A szentté avatás azonban elmarad, mert nem az anyatej a lényeg. Hanem az együttlét. Az a sok hajnali pillanat, amikor éppen ébredt a város, alig kopogtattak még a fények, és mi ketten – aztán még egyszer másik ketten – annyira egyek voltunk, mintha még meg sem születtetek volna. Bőr a bőrön. Tudom, hogy ezt nem hozza vissza már semmi. Tudom, hogy nem leszek ennél teljesebb ember soha. (Azzal együtt, hogy fogalmam sem volt fehérjetartalomról, telítetlen zsírsavakról, se tejcukorról). Hogy szoptathattam, áldás volt, de nem érdem. Hiszen két lakással arrébb valaki talán ugyanezt élte át ugyanazon a hajnalon egy cumisüveggel a kezében. Vagy nem ezt, hanem valami sokkal munkásabbat és nehezebbet, ami az ő anyaságából nem elvesz, inkább hozzátesz. Mert ő ugyanúgy simogatott, szeretett: bőr a bőrön. S mikor megnyugodtak mindketten, arra gondolt: ezt nem hozza vissza már semmi. Nem lesz ennél teljesebb ember soha.
Minden anya áldott, aki táplálni akarja és tudja a gyermekét. Rég nem abból kellene kiindulni, hogy mivel.
Bereczki-Csák Helga
