Barbie, a zseni
Sokan emlékeznek még rá: régen elképzelhetetlen volt a visszeres, a tolószékes, a kiskutyát pisiltető és a hableány alakú – csak sima Barbie volt, aminek az összes tudománya kimerült abban, hogy nincs hibája. Tévedés ne essék: ezt a tökéletességet 1990 körül nem ette meg egyetlen kislány sem, és nem azért, mert akkor nyilvánosan még nem mondta ki senki a szót: testképzavar, hanem azért, mert valahogy sokkal jobban különbséget lehetett tenni a valóság és a kreált világ között, mint ma. Barbie egy valószínűtlen szépségű, öltöztethető műanyag baba volt. Se több, se kevesebb: egy játék. Vagyis nem igazi. Hogy is lett volna az, amikor apád vette neked pénzért a boltban? És akármilyen egyenesre, vakítóra csiszolta a Mattel a szemfogát, este Barbie úgy ment a sarokba a tamagocsi, a színes lépcsőjáró és a tollasütő mellé, mint a szél.
Ma Barbie már bármi lehet. Terhes és űrutazó vagy terhes űrutazó. Szenátor meg jógamester, emberjogi aktivista. Bármelyik is, egytől egyig az agyhalál megtestesítője, ugyanis ahogy elkezdik ezt a 15 deka lélektelen plasztikot felruházni emberi tulajdonságokkal és agresszív léptékkel közelébe engedni a realitásnak, a kislányok összezavarodnak, hiszen a baba nem baba többé, hanem ordenáré piaci üzenet: nem érheted be az XS mérettel, venned kell hozzá görkorcsolyát, autót, diplomát és állatorvosi rendelőt. Lehetőség szerint beszerezni egy olyan Kent, aki mindezt betolja a házasságba. És hogy a hat-nyolcéveseket frusztrálni kezdi, mert nem tudnak felnőni ehhez az álságos sokféleséghez, az nem meglepetés, hanem egy marketingesnek év végi bónusz. Hogy ilyen kifogástalan megjelenésű az életben nem lehetsz, azt még le lehetett nyeletni a gyerekkel, de hogy gazdag és okos sem, az az agyi elektródákban könnyen áramingadozáshoz vezet. Még egy felnőttnél is.
Nem csoda hát, hogy a sima – azóta sztereotipikusra keresztelt – Barbie-k elkezdtek a puszta szépségükkel unalmassá válni, hiszen csodált és irigyelt testi jegyeikbe beleragadva egyáltalán nincs kitörési lehetőségük, világjobbító ambíciójuk, B-tervük. Megmaradtak babának, míg továbbgondolt terméktársaik félő, hogy tényleg feltűnnek egy belvárosi kávézó szegletében egy laptoppal.
A Barbie című film azért zseniális, mert a játék és az élet értékbeli egymásnak feszülését olyan tarka szimbolikával mutatja be, ami érvényes és fontos mondanivalót hordoz. A mozi nem pusztán kritizálja a – fogyasztást immár nem szükségletei kielégítéseként, hanem a stresszoldás költséges módszereként, sőt életcélként önmaga számára megfogalmazó – társadalmat, de egyenesen le is köpi. A popkultúra ikonját, ezt a beláthatatlanul hosszú életciklusú szőke legendát Greta Gerwig épp csak annyira emeli fel, hogy kilásson e rózsaszín baromfiudvar kerítésén, és nyugtázza: létezik egy távoli univerzum kitaposott edzőcipőkkel, kezelhetetlen bérfeszültséggel – ehhez a rendező eszköztára a végtelen szarkazmustól a öniróniáig, ahogy Hollywood szemléletesen reagál a saját maga nyálába becsomagolt nyálra, egyszerre szórakoztató és szimpatikus. Ahogy szemtanúnak lenni minden túlfőtt-túlpirult álomvilág összedőlésénél lenni az: szórakoztató és szimpatikus.
A két főszereplőt akkor is el lehetne nézegetni napestig, ha egy szót sem szólnának, miközben egy megveszekedett szalmaszálat sem tesznek odébb. Margot Robbie-t (Barbie) azért, mert gyönyörű. Ryan Goslingot (Ken) pedig azért, mert ő Ryan Gosling.
Robbie elsőrangúan hozza a kötelezően megbocsátandó ostobát, aki nemcsak benne lakik a pink tökélyben, hanem megbonthatatlanul egy is vele, mígnem megvillan a homloka előtt egy import kínai betlehemi csillag, amit elindul követni. Azért tartunk vele, mert egyáltalán nem lehet sejteni, konkrétan mire megy ki a játék, ráadásul Barbieland látványvilága szédületes, maximálisan háborodott. Gosling a bolondját járatja a nézőn túl az alakítással is: éretten testesíti meg a kimondottan felesleges Kent, csúcsra járatja az alfahímet, de nem akarja elhitetni, hogy bármi köze van hozzá; szinte kikacsint a szerepből – az össztáncnál egyértelműen látszik rajta, hogy a műanyag világ, amiben annyian élnek Barbielanden túl is, a karikatúrának a karikatúrája, s mégis: a nagybetűs játékra olykor a felnőtteknek is szüksége van.
Barbie kilép a saját jól vasalt árnyékából, emberré lesz, aztán visszatér oda, ahova való. Ettől zseni: nem szédül meg. Nem kezd önmegvalósításba, nem nyír füvet és szülői értekezletre vagy akciós tejfölért sem rohan. Mert az nem ő. Megmarad annak, ami. Játék babának a gyerekszobából, ami majd a ruháskosárban végzi a Legók között – ahogy az összes többi.
A Barbie még véletlenül sem gyerekfilm. Lenyűgöző túlzásokkal ábrázolt, mellbevágó tanítás arról, hogy ha mindenki azonos lenne a szerepével, és tudná, hol a helye, jobb lehetne ez a javaiban, értékeiben és eszményképeiben elrongyolódott világ.
Bereczki-Csák Helga
