Egy egész népet tanítani

A 120 éves József Attila szobája előtt az idősek otthonában az újságírók órák óta hosszú sorban várakoznak, és – hogy teljen valahogy a munkaidő – ízetlenül tréfálkoznak: micsoda szerencse, hogy késett a vonat. Hiába várta, csak nem jött a Magyar Királyi Államvasutak Kelenföld felől Kaposvárra tartó szerelvénye 1937. december 3-án 17.30 után. Rég besötétedett, ráadásul aznap a szárszói állomás olyan hideget rántott magára, hogy az ember abban a fagyban a saját magányát is alig lelte meg. S hogy a terv nem sikerült… – hát nem sikerült. Ő maga tudta csak, másnak nem szólt róla. Nem lett belőle se újságcikk, se gyászjelentés. Élet lett belőle, hosszú. Ma meg születésnap.

Az újságírókat előre megküldött, ötoldalas kiadványban, pontokba szedve készítették fel, miként kell kinézni (lábzsák, köpeny, maszk), mitől kell tartózkodni (virág, torta, érintés). Csomagot a portán letenni. Egy évnél nem régebbi tüdőszűrőt is kértek. Ellátottnak nevezték a használati utasításban József Attilát. A neve egy helyen sem szerepelt. A szobaajtón is csak annyi állt: 32. Mindegy már: hozzá lehetett szokva, Öcsödön is Pistának szólították a nevelőszülők. Ellátott. Egy a sok közül. Nem valami különszám.

Egyenként öt perc jutott kérdezni. Orvosi felügyelettel. Bár az egészségi állapotáról előre nem adtak tájékoztatást, el lehet képzelni egy 120 éves embert. Olykor már 60 évesen is betesszük a hűtőszekrénybe a pénztárcát, és reggel igenis örülünk, ha fáj a fejünk, mert akkor – talán – még van fejünk. Annyit lehetett tudni, hogy a beszédkészsége ép, a figyelme szórt, a mozgása lelassult.

Az első újságíró másfél perc után falfehéren támolygott ki a 35-ös szobából. Körbeállta a többi az előtérben, mint valami háborús zsákmányt. Azt mondta, úgy érzi, egyszerre ledarálták, majd kihányták – meghalni lenne kedve. Aztán lejátszotta a hanganyagot a telefonjáról, amit odabent felvett.

– Isten éltesse!
– Én istent nem hiszek s ha van, ne fáradjon velem.
– Százhúsz év. Mi fért bele?
– Több, mi kellene. Elnézegetem az ablakon át ezt az áprilist, és hát ott ott tartunk, ahol eddig: a virág kinyílik a barackfán, ha hagyják neki. Ha meg nem, hát lefagy. Egyik év ilyen, a másik aztán másmilyen lesz. Semmi közünk hozzá. 
– Hírek eljutnak-e ebbe a szobába?
– Több, mi kellene. Jön a gondozó. Érti a szót? Benne van a gond! Hát tényleg csak az van neki. Még én vigasztalom... Drága az étolaj. Nekem mondja? Este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Ma legalább van. A zsír olcsóbb, főzzön azzal.
– Mivel főzünk ma? Követi a mai költőket?
– Hagyjuk. Maga is választott volna inkább egy szép hivatást. Öregembereket jár szekálni, ehelyett lehetett volna egy tisztességes szemfelszedő. Vagy például néptanító.
– Amilyen maga nem lett?
– Lett.

Bereczki-Csák Helga

József Attila: Születésnapomra

Harminckét éves lettem én -
meglepetés e költemény
csecse
becse:

ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.

Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!

Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.

De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.

Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont

szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:

„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” -
gagyog
s ragyog.

Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj -

Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní-
tani!

1937. április 11.

Az idézetek József Attila A bűn című verséből és a Curriculum vitae-ből valók.