Marad; schmitt tegyünk most?
Van egy könyvünk, 21,4-szer 27,8 centis, másfél kiló; jó nagy. Akkora, hogy egy tinédzser denevért röhögve el lehetne vele intézni egy ütésből – ha nem lenne védett. Öt éve kapta ajándékba a család azon harmada, amelyiknek van köze a sporthoz (nem én vagyok az). Az Írói arcképek sorozat Jókairól szóló kötete és Ruttkai Éva Parancsolj, tündérkirálynőm! című életrajzi töredékei közül húztam elő. Könnyű módja az illusztris társaságba kerülésnek.
Az a címe, hogy Schmitt Pál. És, minő meglepetés, Schmitt Pálról szól. A borítóján nem szerepel a neve előtt se egy betű, se kettő. Ezt úgy értékelem, hogy abból az időből való, amikor ő még Schmitt Pál volt. Se több, se kevesebb. Vagy a kutyát nem érdekelte, van-e doktorija, vagy nem fért ki a keményfedélre, vagy mit tudom én, de nincs ott semmi. Nem klasszikus könyv ez, inkább művészi igényű portré 255 fényes oldalon. Mutatós album. (Kő András és Gárdi Balázs munkája). Öt éve pihen a polcon, ma vettem le először. Nem azért, mert egyelőre én vagyok nálunk az egyetlen, aki „civilizálatlan” módon könyvet még mindig papírról olvas, hanem azért, mert tudni akartam, ki ez.
Az igazat megvallva, nekem Schmitt Pálhoz a mai napig se volt, de holnaptól se lesz semmi közöm azon túl, hogy az újévi Himnusz után ő kíván erőt és körmondatokkal álcázott vakhitet nekem a következő esztendő túléléséhez. Így van ezzel Magyarországon mindenki; mínusz 0,5 százalék. Miután közt. eln. világossá tette, hogy a vádak ellenére a helyén marad, a magyar tévénézők egyik fele röhögött egyet, a másik fele bazdmegelt kettőt, aztán szépen átkapcsoltak a népek a Barátok köztre. Az idegesebbje ott maradt az m1-en, de csak addig, míg el nem kezdődött a Marslakók, amiről eddig szentül hittem, hogy komplex gyerekvitamin, de kiderült, hogy sokkal több annál: így írják, drámai(!) magyar filmsorozat. A dráma a katarzissal együtt át is jön az első párbeszédnél. Ehhez képest a Barátok közt talicskán tolná haza az Emmy-ket. De hagyjuk a tévét!
A kiberebbje a számítógép előtt ül és él. A világhálón Schmitt Pált nyomják két napja – unásig. Attól féltem, a rektor dokifosztó végítéletétől az exkluzív m1-interjúig öltöztetős Barbie-t is csinálnak belőle. Fölösleges lenne álszenteskedni, mi is dőltünk a montázsokon és a szóvicceken, csak egy idő után úgy van vele az ember, mint a második tányér körömpörkölt felénél: tele lesz. Pedig gondoltam, bevághatnám én is a kreatív jópofát ezzel a könyvvel egy demotiváló fotó formájában. Hogy mondjuk:
1 forintért vettem a vaterán
- megérte az árát -
De elvetettem, mert nem igaz, hiszen kaptuk, kiviteléből adódóan drága lehetett, és különben is: ajándék lónak ne nézd a doktori fokát. Vahaha, de rossz. Szóval a Schmitt Pál-hecc kimerült, kiürült, s miután megállapítottuk, hogy a derekas internet-gyalunak köszönhetően ő lett a legfőbb közjogi Hajdú Peti…, szépen nem történik semmi. Akkor se kerülne holnaptól 21 forintba a tojás és 150-be a benzin, ha Schmitt Pál péntek este lemond. Mert akkor mi lett volna? A lelkes-politizáló 0,5 százalék örült volna, örömében kent volna egy zsíros kenyeret, és annyi. Az erkölcsi mérce fölött tépelődjön, aki ráér. Hát nincs itt senkinek semmi dolga? Aki ellene, vagy aki épp mellette tüntet, azok helyett amúgy ki dolgozik?
Nem kifejezetten azt a fejezetet éli Magyarország, amikor azon lamentálni van energia, hogy méltó módon őrködik-e Schmitt-akárki-bárki az államszervezet demokratikus működése felett. Hogy kifejezi-e a nemzet egységét. Hogy megfelelően reprezentál-e. Hogy mit másolt és kitől. Vagy hogy ő ezek után akkor már konkrétan marslakó-e. Egy testes szelete ennek az országnak azt se tudja, ki a köztársasági elnök. Azt se, hogy létezik. Jókairól is egyszer hallott: valahol van olyan utca. A politikus meg az, amelyik nem ad pénzt.
Na, velük kellene valamit kezdeni ahelyett, hogy súlytalan semmikkel szórakoztatnak minket és szórakoztatjuk magunkat. Nem mondott le a köztársasági elnök – hát mindjárt szétzúzok valamit, meghatódok, összetört egy álmom. Aludni se fogok tudni.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
