Hozzám miniszterelnök ne szóljon!
Orbán Viktor rosszabb, mint egy kipicsázott szerető – a múltkor egyszer már kidobtam, erre visszasettenkedik. Pedig még csak azt se lehet mondani, hogy akkor kétértelmű vagy bunkó lettem volna, mert fegyelmezetten a szelektívbe tettem a papírt, hiszen a szemétnek se való bármilyen szeméttel való keveredés. Gondom van a Földre, a jövőre.
De csak nem adja fel… Ihletett fajta.
Az újabb levelet szerkezetileg úgy komponálták meg, mint egy önéletrajzot. Közvetlenül az én egy pár személyes adatom mellett rögtön Orbán Viktor erősen ránctalanított portréja – de olyan közel egymáshoz szöveg és kép, hogy egy pillanatra azt hittem, én vagyok ő. Ami persze hülyeség, mert azzal egyikünk se járna túl jól; bár lehet, én egy kicsit jobban.
A Tisztelt Honfitársam! után tíz olyan unalmas kijelentő mondat következik, hogy el lehet rágni közben nagyobb lélegzetvétel nélkül, egyenletes pulzussal egy fél karalábét. Pedig alapvetően jó hírt közöl: az EU megszüntette hazánk ellen a túlzottdeficit-eljárást, azt írja: Magyarország fontos csatában győzött. Értem, köszönöm a tájékoztatást, tudom, miről van szó, csak nem látom az ünneplő tömeget. Vagy érezni kellene valamit?
Újra minden jogosan járó eurocent uniós pénzhez hozzájuthatunk, ami addig valóban öröm, amíg játszótér és út épül belőle, de amikor közlekedési cégek alkalmazottainak agykurkászására költenek belőle 2 forint híján 10 milliót ahelyett, hogy felújítanának belőle akár egy darab buszmegállót, elképedek.
Itt lebeg még a nappalink közepén egy nem túl régi, nem is túl hosszú, de súlyos párbeszéd emléke: ha nem is lenyúlt, de tetten érhetően előre leosztott uniós pénz kapcsán hangzott el:
- Már rég el kellett volna mennünk ebből az országból.
- Hova?
- Bárhova.
És félő, ezek a szavak az utóbbi években nem csak nálunk buggyantak bele a levegőbe, aminek tudatában nem túl felemelő ilyesmit olvasni: „Ezt a sikert mi, magyarok közösen értük el. Szükség volt hozzá minden egyes magyar ember munkájára, erőfeszítésére, támogatására, és az együtt meghozott áldozatokra. Szeretném megköszönni Önnek is, hogy hozzájárult Magyarország sikeréhez”.
Furcsa, hogy pont a miniszterelnök beszél Magyarország győzelméről úgy, hogy nem néz ki előtte az ablakon. Végigment az utcán? Járt bent egy munkaügyi központban? Tolt elé valaki statisztikát születésről, foglalkoztatottságról, építőiparról, a kenyér áráról? Amíg egy vesztes is van, érzéketlenség a diadalt még csak szóba is hozni.
Az immár QR-kóddal is aláírt, központilag kiértesített magyaroknak a túlzottdeficit-eljárás megszüntetéséhez annyi közük van, mint az elindításához lehetett. Nem sok. Ha köszönni lehet valamit, akkor azt, hogy kibírják a mai Magyarországon. Egy kormány számára nem túl nagy érdem.
Szóval rám Orbán Viktor ne költsön, nekem még egyszer levélszemetet ne küldjön. Sajnálom a fákat.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
