Felüljárót karácsonyra!
Nyíregyházától az ukrán határ felé hosszú ideig nyomasztó tájon át fut a vonat. Egy felüljáró alatt is. Aminek falára azt szórta valaki egykor fekete festékkel: örökké nem eshet. Nem tudni, mikor, 15 éve is lehet már annak. Ahogy a szerelvénnyel az idő is haladt, a mondat hozzánőtt mindenkihez, akinek arrafelé volt dolga, otthona. Az emberek nap nap után ezen a helyen felnéztek a könyvből, eltartották a fülüktől egy pillanatra telefont, szorítottak egy gyengédet a kosztól ragadó kapaszkodón. Valamiért fontos lett látni ezt a bujtatott mennyország-marketinget. Ugyanakkor eltakarni, hogy mindannyian elnyűtt esernyőnkkel hadonászó kis gnómok vagyunk a saját zivatarainkban.
A felüljárót azonban nemrégiben felújították, a festékkel szórt feliratot mosták, vakarták, takarták, lemázolták, mindegy – eltűnt. Nem szólt érte egy utas sem. (Hol és kinek is szólhatott volna...?) Zizegő-zavart csend támadt, halk nyelés, egy férfi pedig melléharapott a császárzsömléjének, amikor meglátta a nincset.
Ám!
Néhány nap múlva valaki visszaírta ugyanazt, ugyanoda.
Nem isteni csoda volt – emberi.
Hát mégis egyformák vagyunk. Ugyanarra vágyunk. De ha az nincs, legalább ígérje meg valaki, hogy még lehet. Aztán várunk. Néha egy életen át. De az se sok; az is megéri a boldogságért.
Legyen csendes ünnepük!
Bereczki-Csák Helga
