D-vitamin: a bébiblog

Akadály-hentes belváros (2009. március 8.)

Minden jel arra utal, Dóra szereti a technikai sportokat. Amilyen a babakocsizás is. Ahogy beindul a jármű és megteszi az első másfél métert, utasa álomra hajtja fejét és meg sem rezzen a következő két és fél órában. Az óváros macskaköve az abszolút csúcsélmény: a rezonáló burkolaton haladva Dóra még mosolyog is álmában, de a Burgundia utcán teperő kamionok sem képesek kizökkenteni őt alfából. Csakhogy e maratoni nyugalomnak ára van. Amit anya fizet. Lássuk lépésenként, hogyan indul a délelőtti séta.

Anya először is kiszámolja, mikor esedékes a következő etetés, ahhoz igazítja a városnézést. Míg lecsordogál Dóra torkán a tízórai, anya agyal, mi legyen a sorrend. Ki öltözzön előbb? Általában én izzadok többet, igaz, amíg Dóra eszik, garbót úgysem tudnék magamra venni az „evőeszközhöz” való hozzáférés miatt, de a csizma már rajtam van, hogy időt nyerjünk. Míg pelenkát cserélek, jöhet rám tehát a garbó, a pulóver, a kabát, a táska. (Ekkor még mindig 27 fok van a lakásban, a gyerek gyakorlatilag csupasz, tehát indulás csak 10 perc múlva lesz; ez ám a házi szauna). Aztán Dóra a tipegőjére kapucnis felsőt, pamutcipőt, termo-kezeslábast, divatos fejfedőt kap. Mire mindezt ráadom, rólam szakad a víz, a gyerek mozdulni sem bír. De ekkor még becipzározom a rúgkapálni már nem tudó, ámde üvöltő csomagot a bundazsákba. Ezt az összes mindent pedig elhelyezem a bébihordozóban. Míg ajtót zárok, Dóra a folyosón pihen, hogy rá ne olvadjon a cucc, aztán elindulunk a 4. emeletről a pincébe, mert ott állomásozik a járgány. A földszinten általában eszembe szokott jutni, hogy a mobiltelefon fent maradt a lakásban… Ilyenkor vissza az egész. Mire a pincébe érünk, bárkit képes lennék kivégezni (aki nem Dóra), de pár akadály még hátra van. Vasajtó kikulcsol, tároló ajtaja két lakattal kinyit, Dóra hordozóból ki, babakocsiba be, hordozó a tárolóba be, két lakat zár, vasajtó zár, babakocsi ajtón ki. És egy Miatyánk. Sikerült! Ma is.

Dórikám, husikám...

Kint vagyunk végre az utcán, amit az ember teljesen más szemmel néz, mint ha autóval, vagy gyalog közlekedik. Ki gondolná, hogy a járdák is tele vannak kátyúval! Irány a kellemes-hasznos: vásároljunk be. De hol? Debrecen még véletlenül sem akadálymentes és bababarát, így legfeljebb a piacon és a pláza földszintjén garázdálkodhatunk és költhetjük örömmel apa pénzét. Esküdt ellenségünk a lépcső, a küszöb és a zárt ajtó, amin általában se ki, se be nem megy előttünk senki, aki ki-, vagy beengedhetne minket. Rászorulunk másra. Magyarul úgy hívják: fogyatékkal élők. Ezek vagyunk mi, kisbabás mamák...

Na de a közönség!!! Az ám feledtet bút és bajt. Mert Dóra minden kofa számára szép, gyönyörű, formás, kerek (a kerek az egy forma!) és ezt meg is mondják nekem. Minek? Hiszen tudom! Na és a hentes! Anya bárhogy mosolyoghat és küldhet delejes pillantásokat a szemüvege mögül, itt, kérem, az árengedmény rég nem nekem szól.

(Legközelebb az evésről)