Ljasuk Dimitry, aki félig magyar, félig ukrán, és a Tisza bűvöletében él
Ljasuk Dimitry természetfilmes első mozifilmje, a Jóreménység-sziget november 17-től látható a mozikban. A rendezővel a filmről, a Tiszáról, önmagáról beszélgettünk.
Ljasuk Dimitry félig magyar és félig ukrán származású természetfilmes, környezetvédelmi aktivista, reklámügynökség alapítója, ukrán menekültekért gyűjtést szervező, most már mozifilm rendező és színész. Hogyan határozod te meg magad, mi a legerősebb jelző ezek közül?
Filmes vagyok a legkevésbé, de mégis ebbe az irányba szeretnék menni. Későn, harmincnyolc éves korom környékén éledtek fel újra bennem azok a gyerekkori álmok, hogy filmezni szeretnék, és azon kezdtem gondolkodni, hogy ezt miként tudom elindítani és megtanulni. Az első filmemet négy éve, negyvenéves koromban publikáltam. Abban a Tisza-tó kiemelt helyeit, programjait szerettem volna úgy bemutatni, hogy nem a buliturizmust erősítem, hanem a természet iránti tiszteletet, alázatot. Azt tapasztaltam, hogy sem az ott élők, sem a vendégek egy része ebben nem elég tudatos, és ezen változtatni kellene, különben ökológiai szempontból kizsigereljük a Tisza-tavat. Úgy gondoltam, hogy az ember eltávolodott a természettől és a filmjeimmel szeretném őket újra összehozni. A környezetvédelmi aktivista idegenül hangzik, mert én igazából nem Greenpeace-tüntetésekre járok, nem így állok ki a környezetért, hanem a filmjeimben próbálok hatni az emberekre, befolyásolni őket, szemléletmód-változást elérni. Ezt pedig könnyen össze lehet kapcsolni a filmezéssel, ez egy win-win pozíció a saját értékrendemben, hiszen egy olyan globális méretű problémát mutathatok be, mint például a Tisza nevében filmben a szennyezés a Tiszán, közben pedig egy érdekes filmet rendezhetek. De gyerekkorom óta az volt a vágyam, hogy nagyjátékfilmet, művészfilmeket készítsek.
„A Tisza-tavat neveztem ki otthonomnak, az az én hazám” – nyilatkozod mindig, de Budapesten élsz. Milyen gyakran tudsz eljutni a Tisza-tóhoz?
A Tisza valóban a múzsám, a félig magyar szívem az ártéri területeket, a Tisza kanyarulatait látja maga előtt, ha Magyarországra gondolok. Tiszaörvényen és Tiszafüreden nőttem fel, családi házunk még mindig ott áll, én pedig hetente több napot töltök ott. Most egy természetfilmet is forgatok, amit idén kezdtem el két természetfilmessel, Szendőfi Balázzsal és Fehér Zoltánnal. Jövő tavasszal fogjuk publikálni ezt a nyolcvanperces filmet a Tisza-tóról Ember alkotta paradicsom címmel. Emiatt nagyon sokat voltam idén a Tisza-tavon, viszont a többi időmet a kisszobában töltöttem Budapesten azzal, hogy vágtam a nagyjátékfilmet és a hangot szerkesztettem. Hangmintákat gyűjtöttem, fölvettem a természetben többek között egyes élőlényeknek, a víznek és a szélnek a hangját, és ez rettentő sok időt igényelt. Emellett a saját ügynökségemet is irányítom. Egyszerre nagyon sok mindent csinálok, és ez nagyon fárasztó is. De ha elfáradtam, mindig a természetbe megyek, elsősorban a Tisza-tóra, ami számomra egy rehabilitáció, teljesen feltölt, és utána - akár egy nap után is - újult erővel csinálom azt, amit szeretek vagy amit kell.
Nagyon népszerű volt legutóbbi dokumentumfilmed, a Tisza nevében. Mi lett a kifutása az ukrán oldalon? Sikerült a találkozás Kárpátalja kormányzójával?
Kárpátalja kormányzóját időközben lecserélték, tehát nem került sor a találkozóra. Ukrajna Környezetvédelmi Minisztériuma közölte, hogy történtek intézkedések, és örülök annak, hogy a két bemutatott önkéntest hosszasan tudtam támogatni: Németországból kukákat kaptak, más eszközöket is tudnék onnan hozni, de most a háború alatt megváltoztak a prioritások.
A hétköznapi életedben is jelen van a környezetvédelem, hogyan? Úgy tudom, otthon műanyag darálód is van, nem vagy kispályás, aki bort iszik es vizet prédikál.
Van darálóm, de olvasztóm még nincs. Jövő tavasszal egy új kezdeményezésben szeretnék részt venni, ugyanis az abádszalóki Telekes Attila fejében született az az ötlet, hogy 3D nyomtató segítségével PET palackokból fecskefészkeket gyártsunk: először fonatokat készítünk a palackokból, amiből a nyomtató üreges fészket készít, ezeket betapasztjuk sárral, majd így felcsavarozzuk a házak sarkára. A Tisza-tó környékén szándékozzuk ezeket elhelyezni.
2020-ban félévet töltöttél Kisköréhez közel egy félszigeten, amit szigetnek nevezel a filmben. Hideg vized volt csak a fürdéshez és a mosáshoz, a civilizációt kizárólag a számítógép, az internet és a telefon jelentette. Hogy találtad meg ezt a helyet, ahol a karantént töltötted, és ahol egyben a film nagy részét forgattad? Tényleg kötődik édesapádhoz a helyszín?
Egy másik forgatás alkalmával találtam rá, amikor egy téli filmet szerettem volna forgatni. A film valós történet alapján készült: tényleg ott éltem; azok a történetek, amiket elmesélek, valóban megtörténtek. Van benne fikció is, például hogy a sziget valójában egy félsziget, továbbá a kunyhó egy behelyettesített szimbólum. Apámmal többször is pecáztunk és aludtunk azon a félszigeten, közösen álmodtuk meg, hogy szeretnénk ott egy stéget építeni.
Már azzal az elhatározással mentél ki a karantén-szigetre, hogy filmet készítesz, vagy ott jött az ötlet?
A gondolat már jóval előtte motoszkált bennem, gyűjtöttem a témát és az inspirációt, hogy miről forgassak nagyjátékfilmet. Egy indiai rendezőnő javaslata lebegett a szemem előtt tulajdonképpen minden eddigi munkámnál: kezdő filmeseknek azt ajánlotta, hogy olyan történetet ragadjanak meg első alkotásuknak, amiben ők is érintettek – legyen az a közösség vagy a helyszín, ahol élnek. Mert így tudja egy kezdő rendező a leginkább beleélni magát. Emiatt lett a Tisza központi és visszatérő motívumom. Most viszont teljesen másképp jelenik meg, mint az eddigi természetfilmjeimben. Egy sokkal emberközelibb és mélyebb lelki kapcsolatot ábrázolok a Tisza-tó és az ember között. Amikor oda érkeztem, két héten belül eldöntöttem, hogy ez a tökéletes helyszín. Az ihlet megszállt és elkapott. Egy más tudatállapotba kerültem a nyugalom, a csend és a magány hatására. Akkor ott megírtam a forgatókönyvet, amit az élet kiegészített olyan elemekkel, mint Mártinak, egy nagyliliknek az érkezése, aki ott élt velem, vagy egy plüssbéka megjelenése, amit a szemétben találtam a folyóban.
A film alcíme Történet a magány erejéről és az elengedésről. Sok mindenről szól: a Tisza-tó bemutatása, önreflexió, egyetemes értékek kiemelése, érzések átadása, de mi a te saját szinopszisod?
Nagyon sokan vágyunk arra, hogy egyszer egy lakatlan szigetre elvonuljunk, kiszakadjunk a mókuskerékből, és egy kicsit máshogyan lássuk a világot. Ezt az emberek 99,99 százaléka nem teheti meg, mert nem tudják feladni az addigi életüket a családjuk vagy a munkájuk miatt, vagy egyszerűen nem tudnak kilépni a komfortzónájukból. Én ezt megtudtam tenni a koronavírus és az adott körülmények miatt, és ez volt életem legjobb döntése. Nemcsak azért, mert a filmet le tudtam forgatni, hanem mindaz, amit ott átéltem és az elengedés miatt. Kilenc éve halt meg édesapám a Tiszán, nagyon sokáig tartott az ő elengedése, mert nagyon sok kérdésem volt magammal, vele, az életünkkel és a tanításaival kapcsolatosan. Nem csak az apám volt, hanem erős apa-fiú barátság is volt köztünk. Ez a film része az elengedésnek és a feldolgozásnak, amikor az ember elveszít valakit, akit szeretett.
Te magad is tehát átmentél azon az önreflexión, jellemváltozáson, amit a filmben bemutatsz?
Igen, valamint a visszaemlékezések a filmben, például egy 80-as évekbeli visszatekintés, amiben engem egy gyerekszínész alakít, az apámat pedig én magam átmaszkírozva, szintén megtörtént eset. Ezek nagyon mély dolgok, én valójában nagyon sok ember élt át hasonló érzéseket vagy a szüleivel, vagy az élettársával, vagy bárkivel. Tudjuk, hogy az elengedés és a magány nagyon nehéz, de az kevésbé nyilvánvaló, hogy a magány mennyire építő és erősítő tényező lehet abban, hogy az ember utána egy stabilabb, erősebb személyiség legyen, és az értékrendje is megváltozzon. Mert ebben a világban azt látjuk, hogy mindenképpen kell valaki, aki majd megadja a boldogságot. Édesapám mondása volt, ami az előzetesben is elhangzik, hogy először magunkban kell boldognak lennünk.
Nagyon gyakran te vagy a filmjeid egyetlen szereplője és narrátora, bizonyára némileg exhibicionista vagy. Itt viszont színészi kvalitásokat is elő kellett venni.
Én nem mondanám magam színésznek, mert nagyon sok jelenetet felvettem, amiben eljátszottam valamit, de mivel én nem vagyok profi színész, nem voltam velük megelégedve és azok a jelenetek nem is kerültek bele. A forgatás során rájöttem, hogy nekem csak azt kell csinálnom, amit ott egyébként is csinálnék. Tehát a legfontosabb a természetes viselkedés, hogy ne vegyek tudomást a kameráról, hogy egyszerűen csak megéljem az érzéseimet. Szimplán ezt tettem, és ez által nem is színész, hanem inkább szereplője lettem a filmnek. Azt gondolom, hogy bárkiben, aki kamera elé áll, lenni kell exhibicionizmusnak. Én bízom abban, hogy bennem egészséges exhibicionizmus van. Azért szerepelek én a filmemben, mert kezdő filmesként kapcsolatrendszer és pénz nélkül kevés esélyem lett volna profi színészekkel dolgozni. Ezért írtam egy olyan történetet, amivel tudtam azonosulni, és készítettem egy olyan filmet, amiben tudok természetesen és őszintén viselkedni.
Tehát ez egy kis költségvetésű független alkotás. Magad finanszíroztad?
A Tisza-tó környékén olyan jellegű támogatásokat kaptam, hogy például engedélyekért vagy útlezárásért nem kellett fizettem az önkormányzatnak, de egyéb anyagi forrást senkitől nem kaptam és nem is kértem, hiszen így tudtam teljesen független maradni. A saját megspórolt pénzemet fektettem bele és azt kockáztatom. Nekem el kellett hinnem egy idő után a filmről, hogy igen, ezt tényleg meg tudom csinálni, hiszen nem olyan egyszerű, sőt, nagyon nehéz nagyjátékfilmet forgatni, és erre menet közben jöttem rá. Nagyon sokszor ütköztem akadályokba, amikor azt gondoltam, hogy engem ez meg fog haladni, képtelen leszek megcsinálni, nagyon sokszor elfáradtam, nagyon sokat kellett tanulnom és dolgoznom érte. De egy cél vagy egy álom épp azért van, hogy azt az ember megvalósítsa, ha pedig nem dolgozik érte, nem valósul meg magától.
Augusztusban elő-premier volt Abádszalókon, azóta változtattál valamit a filmen?
Igen, 3 perccel rövidebb lett, és néhány jelenetet átalakítottam. A filmnek nagyon jó hangja lett. A magam készített anyaggal elmentem egy nagyon jó filmstúdióba, ahol 5.1-re, azaz mozis élménnyé alakítottuk át a hangot. Ezen kívül a legjobb barátom, Tasi Zoltán, aki egy nagyon jó ízléssel megáldott profi fotós, a film utószínezésében vett részt. Hazajött Angliából másfél hónapra, ami alatt a kisszobában az ő irányítása alatt végleges színeket kapott a film. Emiatt sokkal szebb lett a képi világa.
Megkaptad a művészfilm, azaz „art”besorolást. Lassú vonalvezetésre számítsunk, ahogy a művészfilmekben ez lenni szokott? Hosszú is a film: 128 perc. Nem félsz attól, hogy nehezen lesz befogadható?
Nagyon sokat jelent számomra ez a besorolás, ugyanis gyerekkoromtól kezdve rengeteg művészfilmet néztem meg, és úgy éreztem, az a jó film, amit ha megnézek, utána napokig töprengek rajta, és emlékezni fogok még egy év múlva is, hogy az a film nekem mit adott. Tehát amikor elkezdtem filmezni, akkor nem valamilyen igénytelen és múlandó vlogot akartam csinálni, hanem értelmes tartalommal megtölteni, még akkor is, ha ezt biztosan sokkal kevesebben fogják megnézni, de sokkal tovább lesz aktuális is. Ha majd visszanézem öt, tíz, húsz év múlva, akkor nem elpirulni fogok miatta, hanem azt mondhatom, hogy igen, akkor a saját eszközeimmel a saját lehetőségeimhez képest valami jót és értelmeset csináltam. Az „art” minősítés nem azt jelenti, hogy lassú a film, hanem hogy nem limonádé. Nyolc szempont alapján döntik ezt el, amibe például kulturális, vallási, nézetbeli elemek, vagy az edukáció is beletartozik, tehát olyan jellegű dolgok, aminek van értéke. Egy limonádé filmnek is van természetesen értéke, hiszen megnevettet, de a művészfilm besorolás azt jelenti, hogy a filmintézet szempontjai alapján mély mondanivalója van vagy olyan kulturális értéke, ami miatt kimondhatják ezt. Nekem nem a nézőszám számít elsősorban, sokkal inkább az, hogy akik megnézik, azok hogy értékelik, mit adok nekik általa, és nekik mit fog jelenteni a film mondanivalója. Ez nem egy kasszasiker film, ami hónapokig megy majd a mozikban, mint a Terminátor vagy a Jurassic Park. Ez egy teljesen unikális történet, amire egyesek nagyon nyitottak lesznek, és nagyon megfogja majd őket, de lesznek olyanok is, akik semmi pénzért nem néznék meg. Ezzel tisztában vagyok, és ez így rendben is van. Egyébként nem lassú a film, bár merengős részek vannak benne. Teljesen kikapcsol és egy más világba repít el, miközben folyamatosan történik valami. A fő helyszín a sziget, de az egész Tisza-tavon játszódik, hiszen rengeteg gyönyörű helyen forgattam 127 négyzetkilométernyi területen. Négy évszakon ível keresztül a film, visszaemlékezések és helyek váltakoznak benne, a végén pedig visszatérek a civilizációba. A budapesti helyszíneken is elég sok minden történik, és sok érzést mutat meg.
A Jóreménység-sziget már nyert is két díjat Londonban és Isztambulban a legjobb független film és a legjobb első filmes rendező kategóriákban, de sok más egyéb díjad is van már. Melyikre vagy a lebüszkébb az eddigiek közül? Milyen fesztiválokra szeretnéd még eljuttatni?
A díjak jó szakmai elismerések, de nekem leginkább a közönség visszajelzése számít. Szerencsére ezekből sokkal több van, mint a díjakból. Nagyon közel áll a szívemhez a legelső elismerés, egy vidra, ami az első hortobágyi filmemért kapott Fekete István-díj a Gödöllői Nemzetközi Filmfesztiválról. Az apámmal közösen épített hajót is Vidrának neveztük, és úgy éreztem akkor, mintha ő küldte volna, mert tudta, hogy a filmezés az álmon. Szintén nagyon értékes számomra a Tisza nevében filmemért kapott fődíj tavaly ugyancsak a Gödöllői Nemzetközi Filmfesztiválon, ami az első megnyert fődíjam. A mostani két elismerés pedig azért nagyon megtisztelő a számomra, mert külföldön élők, más kultúrához tartozók sok-sok film közül az enyémet tartották a legjobbnak abban a két kategóriában. Nagyon jókor is jött, mert őszintén szólva elfáradtam így a végére a munkában, most pedig azt a visszajelzést kaptam, hogy mégis volt értelme a film miatti lemondásoknak, a kisszobában töltött nyárnak. Nagyon szép lenne, ha a film nagy filmfesztiválokra is bejutna, de ott a mezőny annyira erős, hogy az óriási költésgvetésből készült hatalmas produkciók között a matematikai esélye is kicsi bármilyen díjnak.
Kettősség jellemez téged: nyugodt, kisimult egyéniség, aki folyton mozgásban van és mindig jár az esze valami új filmes ötleten. Le fogsz egyszer nyugodni? Milyen tervek vannak jelenleg a tarsolyodban?
Le kellene már végre nyugodnom. Izgága voltam gyerekként is, most is sokat dolgozom és rohanok, de egyébként nyugodt, kiegyensúlyozott embernek tartanak és én is annak hiszem magam. A szigeti lét sokat hozzáadott ehhez, de a természetem egyébként is nyugodt, jól kezelem a stresszt. Most persze nagyon izgatott vagyok, mindennek a középpontjában a filmbemutató áll, ami sok újdonságot rejt számomra, sokkal több megkeresést kapok, más médiafelületek, más fesztiválok jönnek szóba, csak kapkodom a fejem, de észnél kell lennem és jó döntéseket hozni. Mindezt úgy, hogy megmaradjak az, aki vagyok és voltam, tudjam azokat a dolgokat csinálni, amiket szeretek, közben pedig pihenésre is jusson időm. Egy következő mozifilmre már megvan egyébként a forgatókönyvem és az ötletem, de az jóval nagyobb volumenű, ezért jóval nagyobb költségvetésre is lesz szükségem.
November 15-én lesz a film premierje Debrecenben, amikor a közönség veled is találkozhat. Érzed a felfokozott érdeklődést, hiszen egy mozifilm általában több embert mozgat meg, mint egy természetfilm?
A Tisza nevében című filmemet közel másfél millióan látták, ami óriási szám a saját műfajában. De az ingyenesen volt elérhető bárki számára és otthonról is meg tudták nézni. Egy nagyjátékfilm, ami moziban pénzért nézhető meg, teljesen más tészta. Fogalmam sincs, mit várhatok tőle, és mit hoz az élet. Most érezhető az egyre nagyobb érdeklődés, a premier előtti vetítések után nagyon jó visszajelzések érkeztek. Egy év múlva már tudni fogom, hogy mennyien látták összesen és mit ért el. Bármi lesz az eredmény, elfogadom és örülni fogok neki, hiszen a film elkészítésével feldolgoztam valamit magamban, rengeteget tanultam, s közben az álmom is valóra vált.
Krajnik Ildikó
