A debreceni bombázások áldozataira emlékeztek

Az 1944-es debreceni szőnyegbombázás áldozataira emlékezve Debrecen önkormányzata koszorúzásokat rendezett a Medgyessy sétányon, a város hősi halottainak és polgári áldozatainak emlékművénél, a Nagyállomás épületének falán elhelyezett emléktáblánál, valamint az Ispotály templom emlékművénél június 2-án.

Puskás István alpolgármester a megemlékezésen felidézte, hogy 1944. június 2-a egy átlagos hétköznap reggelnek indult, amikor 9 óra előtt nem sokkal megszólaltak a légvédelmi szirénák. Mint mondta, ez akkoriban megszokott gyakorlat volt, ugyanis a háborús veszélyt rendre jelezte a légoltalmi rendszer is, csakhogy senki nem gondolta, hogy ez alkalommal valós veszélyre figyelmeztet, a szövetséges légierő bombázói elérték Debrecent.

Az eseményekre visszatekintve az alpolgármester elmondta, hogy a debreceniek nem voltak felkészülve a támadásra, amikor pedig már hallhatóvá vált a közel kétszáz repülőgép – 130 bombázó és az azokat kísérő vadászgépek – hátborzongató robaja, addigra már sokaknak késő volt, hogy menedékbe vonulhassanak. 

– Mintegy ezer bomba érte el Debrecen városát. Ezek közül a legnagyobb pusztítást a Nagyállomás környéke szenvedte, az volt a bombázás elsődleges célpontja, de a mai járműjavítóra, a vagongyárra és környékére, valamint szerte a belvárosra is bőségesen jutott belőlük, hatalmas pusztítást okozva. Több száz lakóházat rombolt le a bombázás és még többet tett lakhatatlanná, vagy okozott súlyos károkat, a Nagytemplom tetőszerkezete is súlyosan megrongálódott. Ez csak az épületekben, a vagyonban esett kár, ami ennél sokkal fontosabb, hogy 1200 debreceni polgár, vagy Debrecenben dolgozó környékbeli lakos lelte halálát ezen a napon és több százan sebesültek meg. Ez a támadás a második világháború történetének legsúlyosabb magyarországi bombatámadása volt – hangsúlyozta.

Kiemelte, maga a város mind a mai napig viseli nyomán ennek a rettenetes pusztításnak a sebeit, mintegy örök mementóként.

A Petőfi tér szépen felújított parkja igazából egy háborús mementó. Mint mondta, ott '44. július 2-ig egy gyönyörű századfordulós negyede állt a városnak szállodákkal, középületekkel, magánházakkal, vagy éppen a nagyállomásnak az egykori épülete is, ami károkat szenvedett. – Számunkra, az utódok számára közös felelősség ezeknek az emlékeknek a megőrzése, nem csak azért, mert ezzel vagyunk kötelesek tisztelettel adózni az eleink előtt, akiknek a házai elpusztultak, akiknek a templomai elpusztultak, akiknek a vállalkozásai dőltek romba ezen a napon és az azt követő négy bombázás során, hanem mindenekelőtt azon debreceniek emlékezetét kell megőriznünk, akik azon a napon lelték halálukat a romok között és a tűzben. És nemcsak emlékeznünk kell, hanem a tanulságot is magunkkal kell hordoznunk és tovább kell adnunk.

Vigyük magunkkal ennek a rettenetnek az emlékét és a tanulságát, azt a tanulságot, hogy minden pusztítás egy olyan szép derűs napon kezdődik, mint ez a mai, minden tragédia egy olyan hétköznapból fordul át egy visszafordíthatatlan rettenetté, mint ez a mai, és közös felelősségünk az, hogy a békés hétköznapok sokszor unalmas folyama sose szakadjon meg, és ne ismétlődjön meg se Debrecenben, sem Magyarországon – húzta alá a városvezető. 

A mai nap kitörölhetetlenül fekete betűkkel íródott Debrecen történelmében.

Erről már Eszenyiné Harascsák Hajnalka, a Debrecen 2 posta vezetője beszélt. Mint mondta, közel ezer bomba hullott a Nagyállomásra és annak közvetlen környezetére. Két óra leforgása alatt több mint 1200 ember vesztette életét, családok szakadtak szét, és a város is romba dőlt. – Ma azért jöttünk össze, hogy fejet hajtsunk az áldozatok előtt, és emlékezzünk azokra a hősökre, akik nem katonaként, hanem a mindennapi kötelességük teljesítése közben váltak a háborús gépezet áldozataivá. Emlékezzünk Debrecen postásaira és azok vasutasaira – húzta alá. A reggel történéseit felidézve úgy fogalmazott: bár már hallatszott a bombázók moraja, a debreceni postások és vasutasok a helyükön maradtak. Nem futottak el. Kezelték a távírókat, szortírozták a leveleket, tartották a kapcsolatot a külvilággal, hogy biztosítsák a vasúti forgalmat. A hivatásukat szolgálták az utolsó percig. Közel száz vasutas és postai dolgozó lelte halálát a romok alatt, ahol alig negyedórával azelőtt még a munkájukat látták el. Az ő emlékük figyelmeztet arra, hogy a béke nem magától értendő adottság, hanem a legnagyobb kincs, amelyet óvnunk és védenünk kell.

Az emlékezés az Ispotály templom emlékműnél ért véget, ahol a résztvevők szintén koszorúkat helyeztek el.