Szüreti hangulat két tételben I.

I. tétel: Múltba révedt szüret

Már akkora legényecske voltam, hogy Erdőszentgyörgyön beírathattak a gimnázium első osztályába, amikor bekövetkezett az a szüret, ami máig kitörölhetetlenül él lelkem bugyraiban. Erdőszentgyörgy akkor, az 50-es években rajoni székhely volt, oda tartozott Marosszék keleti, csaknem szín székely lakossága. A Bekecs-tetőn a Nyárádszereda székhelyű Nyárád rajonnal ölelkezett, s így ez a két rajon az akkori Magyar Autonóm Tartományban építette székely-magyar világát. Tény, hogy Erdőszentgyörgyön laktunk akkor, apám fontos tiszségeket töltött be a rajoni fogyasztási szövetkezeti hálózatban. Azon a nevezetes napon István barátom robbant be hozzánk a hírrel, hogy másnap szüretelni megyünk Fületelkére. Számunkra, kisdiákok számára ez a legnagyobb örömhír volt, mi akkor nem tudtuk még, hogy a kollektív gazdaságba kényszerített magyar, román és szász parasztok nem voltak hajlandóak a közöst munkával gyarapítani. Legtöbbjüket különben is elnyelte már a szocialista iparosítás feneketlen bendője. Mi kétheti munkagyakorlatként szüreteltünk a Kis-Küküllő lankás dombjain. Amit úgy is kell érteni, hogy a munka mellett annyi szőlőt ettünk, amennyi belénk fért, tán még többet is.

Énekeltünk az autóbuszban és jókedvünkben nem vehettünk tudomást az Erdélyt tragédiák sorozatába taszító román hatalom gonoszságairól. A léleknyomorítás őszi hangulatában mi daloltunk és puttonyokban hordtuk a szőlőt a kádakba, amik körül egy-két idősebb szász és román férfi segédkezett. Akkor már eldöntötték a Kis-Küküllő dombjainál magasabb szinteken, hogy az erdélyi szászokat eladják pénzért Németországnak, kizsigerelve így egy szépséges etnikai színt Erdély palettájáról.

Kicsi drága Kerekes Ilonka, osztálytársam és első szerelmem szépséges arcában tükröt vetett a Kis-Küküllő, és a dal felkúszott a dombokra, bátorító sóhajjal. Később dús üstökű idős román férfi nyújtotta nekünk egy ki csorbult pléhcsuporban a présből kicsorgó édes mustot, inas kezére emlékszem, amin kidagadtak az erek, könyökig feltűrt ujjú kockás inge volt, amit átjárt a füstszaggal vegyült juhtúró illata. István barátom szürcsölte a nedűt, hasunkat fogtuk a nevetéstől, mert a lé a száján kibuggyant, és lefolyt az ajkán. Bennem ég most is, annyi év után, az a basszusba hajló rekedt bariton, amivel az öreg szász paraszt is énekelt, csikókedvünk láttán. A régi szász népdalt fölkapta a szász leányok csapata és szép testüket lóbálva énekeltek örömükben. (Németország melyik távoli vidékén vagytok most, drága egykori szász leánykák? Meséltek-e unokáitoknak azokról a szép szüretekről, amelyek Siebenbürgen minden gyerekét jó kedvre hangolták?)

„Kis kút, kerekes kút van az udvarunkban…” István kezdte el jó hangosan, mert ezt a dalt nagyon szerette. (Hol vagy te már, drága Bors István barátom, mesélsz-e odafent, a mennyországban az arkangyaloknak arról a vidám szüretről?) A dús üstökű román paraszt rávágta magyarul: „De szép barna kislány van a szomszédunkban…” A szász kislányok odabugyogták, szintén magyarul: „Csalfa szemeimet rá sem merem vetni…” A szász férfi kontrázott, persze magyarul: „Fiatal az édeasanyja, azt is kell szeretni!”

A magyar népdal szőtte át azt a hajdani szüretet és az ajkunkról buggyanó magyar nyelv. Egykét szász és román népdal után mindenki magyarul énekelt és ez nem volt furcsa számunkra egyáltalán. Erdőszentgyörgyön román házigazdáink, Moldovan Victorék egymás közt a családban is magyarul beszéltek. A Székelyföld nyugati peremén ez akkoriban természetes volt. A tömbmagyar székelység asszimilált! Lázas álmaimban még ma is vissza-visszatér az a vizió, hogy ha nem szakad a nyakunkba Trianon és az azt tetéző párizsi békeszerződés, akkor ma Erdély nagy részének nyelve a magyar.

Bereczki Károly