Sínbohócok
A villamospótlón meggebedő számára tökéletesen mindegy, hogy eddig a villamosvezető aludt vagy a mínusz ötben szétfagyott munkás csákányozta el a megállót. (A strandon se a pultost és a hűtőszekrényt szidják a húgymeleg sör miatt, hanem a húgymeleg sört). Az utazóközönség – vállán az önálló szektát teremtő FILA táskával, hátában a jegylyukasztóval – nem kivitelezőt, megbízót, közös vonalat és ilyen-olyan tárgyú projektet emleget a reggeli 6.35-ös novemberi párában, hanem a nyomorultul feltúrt Debrecent anyázza. Mesteri sűrítése, megfellebbezhetetlen igazsága ez a tapasztalatnak. S mióta híre ment, sem a túrató cégen, nem bármelyik alpolgármesteren röhög a fél ország, hanem Debrecenen, aminek belvárosában négy hidat emeltek – hátha átfolyik még alatta egyszer a fahéjas-tejhabos Kánaán.
De hűtsük le magunkat: az ilyen cifra kis rágcsálnivaló, mint a peron és a rükvercben hagyott próbajárat, is nyúlóssá és okafogyottá válik, amint megindul a közlekedés. Nem emlékszik ebből a nagy páholyos peronos-biszembaszomos-mindennap sajtótájékoztatós egészből két év múlva majd semmire senki. Járni fog a villamos, ki fog nyílni az ajtaja, de ha nem, akkor utasbelövőt szerelnek minden ablakába. Olyanok ezek: nem adják fel. Nekifutnak ötödször és tizenötödször is, mint részeg az árnyékának. Húsz aktívan érintett idegeskedőn, néhány tucat kommentelőn, pár sportos képviselőn és a mozdulatlan téli szmogban a takonyra is ugró újságírón kívül a centik, a formák, a járműtípusok senkit, de senkit nem érdekelnek. A debrecenieket, tudják, azokat az ici-kicsiket, akiket gyakran alig vesznek észre, azokat az érdekli, hogy menjen a villamos. Most majd menni fog, és hétfőtől lehet újabb helyi „sikertörténet” után nézni. Csak hát a tálalás…
Jó reggelt kívánok! Néha fel kellene emelni a fedőt, és a fazék aljára nézni, hogy mi fő benne. Mert amíg itt mindenki, aki valamilyen mértékben és címet birtokolva ludas volt ebben a villamosos égésben, azzal van elfoglalva, hogy méltó, egyszerre modern és ünnepi legyen a teríték, verje vissza a neonfényt az ezüstvilla, és nem érdekli, hogyan veti oda a nevesincs, de legalább odaégett abrakot a városa elé, addig itt senkinek nem lesz túl nagy gusztusa bevenni semmit.
Magyarul: az új peronra – jó az; majd lesz belőle szabadtéri színpad, vagy valami – álljon már ki egy lény, és mondja már azt a hétfő reggeli csúcsban, hogy ne haragudjatok. Szarok voltunk. Nem így születtünk, nem erre nevelt anyánk, nem ezt tanultuk, de dolgozunk, mint a gép, kapkodunk, elnézünk, félreértünk. Megesik mással is. Három napot késtünk, túl lehetett élni. Ennyi, aztán mindenki menne tovább.
Nem is kérdés: nem fog. Adnak egy nap grátiszt annak, aki jegyet venne, a bérletesek meg keressék a panaszkönyvet. Az ajtók záródnak. A vidámpark megállóhely következik. De az állatkertet is írhatnám.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
