Kisokos ganéjtúróknak és normális embereknek
Hálás köszönet érte valamennyi kormánynak, brókernek és mindahány kamatlábnak. Most ez van, ebben létezünk, talán a gyerekink majd jót röhögnek rajtunk, hogy számítógépet szereltetünk egy tepsi túrókockáért vagy 10 liter vörösbort cserélünk be egy használt íróasztalra. Akárhova nézünk, egyre inkább ez megy. És milyen jól! Környezetvédelem, élő kommunikációra épülő barter, pszichoterápia, kölcsönös haladás egyben. Ahhoz viszont, hogy pénz nélkül is jó adó és vevő váljon belőlünk, esetleg meg lehetne tanulni okosan adni és még okosabban kérni. Mert vannak prototípusok.
A lomos. Kiganézza a buzgó a lakást a spájztól a kétajtós szekrényig, és a 100 literes zsákokhoz odahívja a családsegítőt. (Első szóra jönnek). Eközben buzgó a küszöbre állítja a lelkiismeretét, hogy akkor ő most már akkora fáin gyerek, hogy taxit küldenek érte a mennyből. Nem éppen. A szegény, a rászoruló, attól, hogy nem ismerjük, még nem konyhamalac, nem is félkegyelmű, hogy fél pár piros zokni jól álljon neki egy szétfoszlott szalmakalappal. Amihez buzgó odahajít még egy ébresztőórát – mutató, elem és felhúzóka nélkül; szigorúan.
A plüsskutyás. Egyetlen súlyosan beteg gyereket sem láttam még, akin segített volna két tonna szőrös kabala. Egy, amivel lehet aludni, amihez oda lehet bújni, az igen, de két tonna (ráadásul háromhavonta) nem. A gyerekes háztartásokban hegyekben áll az állatkert, fogja a port, szabadulna tőle a lakosság – vagyis ezt adják a legkönnyebben=ezt a legkönnyebb gyűjteni. Jól mutat, látványos, kedves. És semmi értelme.
A kupakos. Műanyag világ műanyag flakonjainak műanyag zárszerkezetét szintén beteg gyerekek megsegítésére, gyógykezelésére, komoly külföldi műtét finanszírozására gyűjtik. Átlagáron számolva egy kiló kupakért ömlesztve 80, színre válogatva (fehér-citromsárga-narancssárga; rózsaszín-piros-zöld; kék-barna-fekete) 120 forintot adnak. Aki teheti, daráltassa le, úgy drágább a felvásárlási ár. Tudják, mennyi kupak kell egy kilóhoz? Rengeteg. Akkor egy 6 millió forintos életmentő terápiához? Sok kicsi sokra mehet, de az idő nagy úr.
Az álláskereső. A munkanélküliségnek eljön egy pillanata, mikor világossá válik: nem vagyunk hollywoodi sztárok, akik a medence szélén rágják a körmüket, s mire a gyűrűsujjukkal végeznek, már csörög is a telefon, és ajánlanak egy forgatókönyvet. E felismerés után jönnek alternatívaként az ismerősök, meg a hátha valakinek a valakije. Az esetek 15 százalékában beválik. (Politikusnak lenni ilyen szempontból nem hátrány). A többiek úgy vannak vele: nekem ki segített állást keresni? Senki? Akkor neked is az fog.
Körleveles, Facebook-megosztós. Nem vagyok érzéketlen, tudom magamról – tudják rólam sokan, a többiek pedig nem érdekeltek soha –, de az én e-mailemre ne küldjön senki a Tesco ruhaosztályán elveszett gyerekről szóló felhívást, akit az alagsorban felaprítottak, majd a szerveit ukrán aukciós oldalon kínálják. Ne jöjjön éhező pesti óvodások feletti sírás (semmi alapja nincs, utánajártam), se félarcú csecsemő, se elveszett kutya. Nem érdekel. Amelyik meg érdekel, amelyiken segíteni akarok, azt tudom, hol kell keresni.
A koldus. Őket papíron már kitiltották a belvárosból, tehát nincsenek. Pedig mégis vannak. Jönnek és kérnek. A kétszázas helyett áttértünk a Fornettire, amin rendszerint megsértődnek. Nem baj.
A szélvédőmosó fiú. Míg el nem gázolja egy rönkfát szállító kamion a pirosnál, rendben van, már addig is sokkal többet tett le az asztalra, mint mondjuk VV Béci. A kereszteződésben gyűjtögetés tiltásával azonban egyértelműen azonosulni lehet: az élet a legdrágább. Nem a szélvédőmosó nem tudja, hanem sok autós.
A legkézenfekvőbb adomány a pénz, a vér, az étel, a ruha és a gesztus. A pénz akkor és csak akkor, ha követhető az útja, a vér akkor, ha nem fog hiányozni, az étel, ha meleg, a ruha, ha használható és tiszta, a szívesség akkor, ha nem várunk cserébe érte semmit. Innen is üdvözöljük a Barát vagyok – Segíthetek! kezdeményezést, aminek moderálásába belekékülnek lassan az adminok, de csinálják, csinálják, csinálják. Általuk ma Hajdúszoboszló a vizén kívül már nem a többnyire vesztes Győzőről híres, hanem attól, hogy onnan indult a szívességlánc (rossz a géped, megszerelem, de cserébe megvarrhatnád a leszakadt zsebem; vagy: megyek Pécsről Pestre – kisebb csomagot, levelet elviszek). Nem kerül semmibe, legfeljebb időbe, amit nem viszünk a túlvilágra, ott nem kell korán kelni.
De munkálkodnak anyukák: tömegével kötik-horgolják országszerte a debreceni koraszülötteknek az első „fellépőruhát”.
Valahogy így kellene. Ésszel. Mert van, ahova kevesek a milliók, máshol meg egy papír zsebkendő is sokat jelenthet.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
