Hirdetés

D-vitamin: a bébiblog

civishir.hu

2009.11.29. 11:39

D-vitamin: a bébiblog

A mi aggodalmunk most, az ő döntése akkor. Hogy majd a nappali ablakából Dóra végül leköpi-e az éppen a nyálsugár útjába eső autót, az a Dóra dolga.

Hirdetés

Hirdetés

Szópóráz letesz!  (2009. november 29.)

Ahogy az is, hogy ugyanazt félig bátran csak megpróbálja, vagy szerényen csak megfordul a fejében. A gyerek tetteiért maradéktalanul felelősséget vállalni lehetetlen. Mi legfeljebb elmondhatjuk neki, hogy Dóra, nem illik a homokozóban a lányoknak a bugyijukon lévő pillangóikat, és egyéb hímzett háziállataikat összehasonlítgatni. Dóra, nem illik a bekopogó szomszéd kisfiút irdatlan röfögéssel fogadni köszönés helyett. Dóra, nem illik más nénik melltartójában kutakodni. Dóra, a drogériában nem illik lepakolni valamennyi második polc komplett tartalmát. De miért is nem? Várom már, hogy valaki rászóljon. Ha Dóra szemében a rémületnek csak a dísztáviratát is meglátom, kénytelen leszek az anyai ösztönnel töltött, színpadi kelléknek álcázott, valójában éles lőfegyvert előrántani a babakocsi aljából. És ölni. Hidegvérrel.

Ebből mindössze annyit akarok kihozni, hogy nagyon unom már magamat; unom visszahallani egész nap ugyanazt: Dóra, ezt nem szabad, azt nem szabad. Ne edd meg a virágföldet, ne dobáld szét a karfiolt, ne nyalogasd a papucsot (vagy ha már igen, akkor legalább ne a talpát), ott bevered a fejedet, azon elcsúszol, leesel az ágyról, ne gyűrd össze az újságot, a habfürdő nem desszert, a kekszet rágd meg rendesen (már amennyire tudod azzal a kettő plusz két fél fogaddal), fel ne borulj a bilivel, ne tedd a kutya szájába a kezed. Más kell, más nézőpont. Ami nincs tele tiltással, felesleges konvencióval. Mert persze, senki sem szereti, ha főzelékben úszik a lakás, de egy alig egyéves gyerek nem fehér ingujjas diplomata, aki betéve tudja a protokollt.

Úgyhogy a téllel együtt a nevelésbe nálunk új időszámítás köszönt: átmenetileg nem lesz több nem. Helyzetismertetés lesz. Kijelentések utasítások helyett, pontok felkiáltójelek helyett. A sötét jövőt, ami természetesen eljöhet, ha a gyerek fejjel érkezik a parkettára, átitatjuk némi humorral. Aztán vagy sikerül vagy nem. A módszer kap mondjuk két hetet, hogy bizonyítson.

Valahogy így: ha megeszed a virágföldet, haj helyett pálmafa nő a fejeden. Ha nem a fenekedet tolod le először az ágyról, hanem a fejedet, akkor a kék szemed két hétig lila lesz, a homlokodon pedig vulkánok nőnek. Ha ennyit malackodsz ebéd közben és után, a bölcsődében ki fognak kötni az udvarra, karácsonyra pedig levágunk. Ha kikened banánnal a járólapot, akkor azon apukád eltöri a lábát, így nem tud menni dolgozni, így nem tud téged hetente más játékkal meglepni. Ha összegyűröd az újságot, anya szomorú lesz, és bánatában elfelejt neked vacsorát készíteni. Ha a kutya szájába teszed a kezed, a kutya szája egy idő után végleg összenő az alkaroddal, és egy odanőtt pulival nagyon csúnya lesz menyasszonyi ruhát próbálni.

Különkiadás (2009. november 15.) 

Csak semmi érzelem, ugyanennyi könnycsorgatás: Dóra kereken 310 nap után egy egész éjszakát tölt kiságyon kívül. Úgy, hogy anya ott sem alszik. Apa viszont igen. És az mindjárt más. Így nem fenyeget a gyámhatóság felbukkanása a megkopaszodott bokrok között, továbbá az alternatív mozgalmak is megtarthatják az összehordott kőkupacot, amivel errefelé céloznának, minthogy 10 hónap után önkényesen képes voltam megbontani a szentséges baba-anya egységet. Dóra örökké hozzám fog tartozni, én ismerem a legjobban, tehát azt is pontosan tudom, hogy kibír egy alvást nélkülem. Tizennyolc évesen mindezt aligha fogja a szememre vetni, ahogy addigra arról is megfeledkezik majd, ha esetleg ma éjjel majd sokat sír. De nem fog.

Ott van vele apa, aki olyannyira biztos pont, hogy akár három éven-három napon át is rezzenéstelenül szunyókálhatna. Apa másképpen működő, de ugyanolyan erős lelki kötés Dóra számára, mint anya. Ő is ad vacsorát, puszit, ölelést, teát, cumit, bilit. És bizonyára ő sem alszik majd egészen nyugodtan. Mert éppen a lányára vigyáz. Ami nagy szó. Hovatovább: óriási felelősség. Na meg büszkeség. Bár gyanús, hogy ébredésig Dóra nem fogja eltörni a lábát, és a reggel nagyjából úgy köszönt rá, ahogy itthon szokott, ez a nap apa számára mégiscsak aranyérem. A legfényesebben csillogók közül való.

Anya viszont itthon ül, mint egy rakás szerencsétlenség. Míg elfoglaltam magam a porszívóval, vécékefe fertőtlenítésével, a szekrények téli menetrendre való átállításával, telefonálással, hírek megtekintésével, egy pohár bor színpadias nyugalomban való elfogyasztásával – gyakorlatilag semmi gond nem volt. Aztán most mégis egy magamnak eszkábált jó nagy defektnek tűnik ez az este. Mert persze kialvatlanság miatt elrendelt szabadnap, meg minden, de azért mégis. Hogy néz ez ki? Ha majd ma éjjel is rutinból alvajáró leszek, legjobb, ha befekszem az üres kiságyba. A rend kedvéért. Mert van, ami nem hiányozhat. A gyereket mindig könnyebb elengedni, mint magunkat? 

Ördög, és pakol (2009. november 1.) 

A komp a legveszedelmesebb jármű, amivel valaha találkoztunk. Dóra napokig csak méla undorral ült benne, s közben gyanakodva nézett szét, hogy eljött a perc, végre-valahára meg kellene mozdulni... Mióta rájött, hogyan lakhatja be a (test)tömegközlekedési eszközzel a lakást, magáévá tette otthonunk valamennyi négyzetméterét. A valamennyi négyzetméter legnagyobb bánatára. Kő kövön, tárgy a helyén, növény a maga biológiai felépítésében nem marad. Dóra számára hívogató minden, ami az életveszély névleges voltát legalább magában rejti. Nagyon érdekes kinyitni úgy az ajtót, hogy az ujját a tok és az ajtó közé dugja. Nem kevésbé unalmas az újságtartóban olyan magazinokat keresni, amiben nagytestű, színes állat, de legalább egy kerti locsolót áruló ember van – míg ez a munkafolyamat tart, Dóra miszlikre tépi a Nemzeti Sport elmúlt heti számait. Ha a pelenkázó alsó polcáról hozzájut egy bontatlan csomag popsitörlő kendőhöz, 20 másodpercen belül felbontott, továbbá kiürített állapotában látjuk viszont, ami azzal egyenlő, hogy összesen 80 darab nedves kendő nyomába kell erednünk, ami a ház legelképesztőbb helyein talál Dóra által megálmodott új nyughelyére. Így fellelhetők a könyvek lapjai között, a hintában, a fiókban, a maradék pedig gondosan elhelyezve a kukában.

A tollak is megkülönböztetett figyelemnek örvendenek: naponta ötször válik az ebédlő járólapja „földszintes” papír-írószer nagykereskedéssé. A szobanövények leveleinek saját ízlésre való alakítása azonban Dóra legújabb hóbortja. A bébikomp nyomában zöld cafatok hevernek, amik száma sosem egyezik meg a jukkapálmából és a filodendronból hiányzó darabokkal, így kénytelenek vagyunk azt vélelmezni, Dóra ezeket a neki szimpatikus kultúrsalátákat megeszi. A kaktusz viszont kiváló visszatartó erőnek bizonyult: élő kordont képez az ebédlő polcrendszerén.

Bár rendszeresen felszedjük a pakolási mánia elejtett kellékeit Dóra körül, estére gyakorlatilag bokáig járunk a lomokban, mert a gyerek élvezetből szór szét. Valahogy nem tűri a rendet: számára az túl kimódolt, talán unalmas is. Odáig jutottunk, hogy a pelenkázón ültében-fektében megragad mindent (kenőcsöt, orrcseppet, pelenkát, zoknit, cumisüveget), és bevágja a kiságyba. A szülők által felépített rendszer elemeinek szabályszerűségében egyfajta idegesítő tényezőt lát. A káoszban boldog.

Ha ez így marad, mindent tagadni fogok.

 Pandi elbukik (2009. október 25.) 

Ezzel az erővel olvashatnánk akár a Playboy októberi számát vagy Schobert Norbert összegyűjtött műveit. Mert azokban a papagájt legalább biztosan j-vel írják. Nem igazi meséket mesélünk még. Korán lenne Dóra szemére vetni, mennyire irigyli anya és apa Csipkerózsikát a száz éven át tartó rezzenéstelen szunyáért. Ahogy bajban lennénk egyelőre azzal is, hogy Piroska gasztronómiai szerkezetének melyik összetevője fogta meg a farkast (a színe vagy a húsa), hogy olyan jó ízűen bekajálta. A legkeményebb leckét azonban előre könyvelhetően Hófehérke és hét kisnövésű haverja adná fel, mert Dórát a kezdetektől arra tanítjuk, hogy mindenki a saját tányérjából eszik és a saját ágyában hajtja álomra a fejét. Míg családilag megbirkózunk az Üveghegy és a sötét erdő közé félútra írt örök igazságok magyarra, azaz felnőttről gyereknyelvre fordításával, addig maradnak a hajtogatós könyvek, amikben sok a kép, a szőrös állat – mindez Dórát egyelőre sokkal jobban érdekli, mint a népmesék királyainak három fia, akik közül egy tuti befutó a zabhegyező jobbágyok tájszólással éneklő, de szexuálisan döbbenetesen vonzó lányánál.

A hajtogatós könyvek avagy leporellók kemény lapjaiknak köszönhetően várnak, kerítésnek, garázsnak, alagútnak, labirintusnak, kutyaólnak is megteszik a játszószőnyegen, Dóra mégis ragaszkodik hozzá, hogy meséljünk belőle. Azaz olvassuk fel a valaki által büntetlenül beleírt baromságokat, s hozzá mutogassa anya a macit, a nyulat, a kacsát, s elemezze, hogy mi milyen színű, ki kivel van. Mindezt tényleg csak Dóra kedvéért, ezen irodalmi kiadványok értéke ugyanis alulról vakarja a nulla fenekét. Idézek (hosszú lesz!): Pandi és barátai. Egy csodálatos reggelen Pandinak reggeli közben eszébe jutott, hogy körül kéne néznie kik laknak az ő eukaliptusz ligetében. – Szia Szivárványocska! De szép idő van ma. Gyere sétáljunk egyet itt a fák árnyékában. – Oda nézz, ez Bori a kis mosómedve! – Mit csinálsz te itt? – Mosni tanulok. Nézd milyen jól megy már! Te vagy Pandi a kis panda? Én Gyurika vagyok a tarka tollú papagály. Hova sietsz? – Meglátogatom a barátaimat. – Te meg ki vagy és mit akarsz tőlem? – Vili vagyok a kismajom. Egyél velem egy banánt és gyere bújócskázni. – Jaj, felébresztettük a tigrist! Most mi lesz? – El innen, irgum-burgum! Ilyenkor a tigrisek alszanak egy kicsit. Hát így, gyerekkönyvben a papagáj ly-nal, a vesszők hiánya, az egész eszmeisége, cselekménye, miértje…Radvány Zsuzsa valószínűleg nem olvasta el, mielőtt zseniálisan illusztrálta.

Nem mintha Dóra tisztában lenne a magyar helyesírás szabályaival, de könyörgöm, a következőben mi lesz? Játszótéri kuka mellett vodkázó hiénák? A szegény leány, aki rúdtáncból él a Négyszögletű kerek erdő lakóinak legnagyobb örömére? Nem ragaszkodom a retróhoz, amiben Vuk még a téeszbe megy tyúkot lopni, de abban legalább a mese mese volt. Élő történet izgalommal, bonyodalommal, tanulsággal. Olyan, mint az élet, amit Dórának nagyon meg akarunk mutatni. Amiben a mosómedvék eleve úgy születnek, hogy tudnak mosni.

Két kis kölyök (2009. október 18.)

Apa elkezdte nehezményezni, hogy ez a blog Dóráról és anyáról szól. Még szép! Legalább ennyi. Az élet úgyis Dóráról és apáról. Apa mostanában kérdéseket tesz fel. És mások is. Bizalmasan, csendben, inkább csak halványan tapogatózva. Hogy mivel Dóra olyan szép és olyan jó és olyan minden-minden-minden, szóval hogy lehetne belőle még egy - egy „új”, egy „másik” Dóra. Egy kistestvér. Hát nem! Természetesen nem soha, de mostanában biztosan nem. Az új Dóra már nem Dóra, hanem valaki más, aki majd megérdemli, hogy ugyanolyan őszinte szeretettel, figyelemmel forduljunk felé mindannyian, mint Dórához. Ugyanúgy akarom majd őt várni, ennyi az egész. A trón most még Dóráé, s anya övé egészen.

Éppen ezért nagyon örültem, amikor apa elárulta, Dóra kutyát kap. Dóra egyébként mindig kap valamit apától. Altatódalos műszert az ágya fölé, a három hónapos szülinapjára hintaszéket, a félévesre etetőszéket, ünneptől függetlenül pedig ruhát, cipőt, napszemüveget, harisnyát, bármit. Egy valódi kutya azonban mégis több egy pár zokninál: azt nem lehet csak úgy betenni a szekrénybe, ahogy különbözik minden szőrös játéktól is, amit, ha elalvás előtt (összepakolás címén) együtt bevágunk Dórával a játékkosárba, vagy ha elkoszolódik, kap egy fél programot a mosógépben. Apa alaposan utánajárt a fajtának, tanulmányozta a viselkedést, a jellemvonásokat egy egész hétig, telefonált, állatorvossal konzultált, majd elutaztunk megnézni a kölyköt. Az ötfős alomból egyértelmű volt a választás: a mi „babánk” élénk, duci, barátságos, vagyis – a színeitől eltekintve - olyan, (némi túlzással) mintha Dóra négykézlábra állna; egyformák. Miró, a fekete puli egy esős vasárnapon búcsúzott vérszerinti családjától: egyik testvére még kikísérte a kapuig, aztán végérvényesen a miénk lett. A Dóráé. Miró egy ládában aludta végig a bő egyórás utat, Dóra a babaülésben. Tudomást sem vettek egymásról, míg meg nem érkeztünk az állatorvoshoz. Ott Dóra felült, benézett a ládába, majd mindenféle meglepetéstől mentesen nyugtázta, hogy jól van, neki ez már éppen kijárt. Miró mamánál fog lakni. Nála lesz a bázis, ő kertes házban él. Emeletre csak kétlábúak valók. Szerettem volna (és Dóra is!), ha legalább az első kritikus éjszakát nálunk tölti, de apa szigorú. Egyébiránt ugyanúgy viszonyul Miróhoz, mint Dórához. Miró kapott szép házat, kis kerítést, ölelést, vakargatást, finomságokat. Mindketten jobban hallgatnak apára, mint rám.

Mikor anya 27 volt, közölte apával, hogy amikor majd 30 lesz, szeretne kapni egy kutyát. Nem kapott. Mire anya 30 lett, Dórát kapta. S még nem sejtette, hogy Dóra szépen lassan mindent hoz majd magával, amire valaha is vágyott.

Elválunk (2009. október 4.)

Néhány hete észrevettem, Dórának ez a bizalomból épített, fekete-fehérrel-kékkel soha le nem írható öt perc azzá vált, ami most az egész élete: játékká. Annyira fogyatkozott az anyai táplálás napi száma, amennyiből már nincs visszafelé út: egyre. Dóra reggel 6-kor szopik, aztán felnőttes ízeket kóstol. Tehéntejet nem kap, minden mást igen. Módjával, óvatosan, fokozatosan, változatosan, de igen. És mindent, amit ez a Föld adhat az etetőszéknek, továbbra is szeret azóta, hogy éppen öt hónapja nézett először farkasszemet az almareszelékkel. Ahogy belopta magát a konyhánkba a répa, a cékla, a csirkemell, a botmixer, a békás kistányér, minden újabb szereplő lassan-lassan kiszorított egy szopást. A 24 óra alatti tízszeri anyatejes táplálásból így mára egy árva alkalom maradt. Nem azért, mert nem termelődik elég, nem azért, mert anya már nem akar, nem azért, mert a babája nem akar. Azért, mert Dóra nagylány lett. Másra is vágyik. Többre: jobbára az egész világ megismerésére, ami ugyan anyával kezdődik, de a csillagokig ér. Ez a rend. Már itt ugrálnak a küszöbön az ágálló ellenségek, mégis azt mondom: e kilenc hónap alatt kialakult köztünk az a kötelék, amitől simán és joggal lehülyézek mindenkit, aki mást állít. Ennek a gyereknek olyan immunrendszert adott a három évszaknyi „mellbőség” (és a zöldségpiac hozzátáplált vitamin szakosztálya), hogy a középkorban szemberöhögné a bubópestist is.

Ami azonban megmaradt, az fontos, és még nehezen engedem el. Mert reggel 6 óránál nincs ideálisabb állapot ketten lenni. Kölcsönösen álmos nyugalomban ragaszkodunk egymáshoz. Nem csenget a postás, nem veri az ablakot az autók zaja, apa még alszik, a vezetékekben kuksol a munka is. Egy hálózsákos, selyemhajú törpénél, aki kapaszkodik, bújik, motoszkálja le rólam a pizsama felsőjét, ugyan mi lehet nagyobb öröm?

Egy idő óta viszont Dóra érthetően a tudtomra adta, ő inkább már csak játszik. Evés közben fúj, dörmög, harap a két fogával, amin én felszisszenek - ezen nevet. Aztán mégis eszik, de mégse. Csámcsog, viháncol, szédületes arcokat vág, szórakoztat. Folyton kérdezem: elég volt? Nem kérsz többet? Ennyi volt? Már jól is laktál? Nem éhség ez, anyakontroll. Hogy otthon aludtam-e, képes vagyok-e újra meg újra feltápászkodni az ágyból, hogy jövök-e. Jövök.

Most nem tudom, mi lesz. Egy hétvégén majd apa megy be Dórához anya helyett. Apa szelíden elmondja. S Dóra megérti. Hogy vége. Elválás sosem volt még ilyen nehéz. Valamennyi év valamennyi elhagyott szerelmétől ezúton kérek bocsánatot. E percben semmivé váltak.

Dóra és a rumbatök (2009. szeptember 27.)

Elmentünk Dórával a szomszéd utcába, ahol különös élmények laknak, amik anyát 45 percre felmentik a világ tönkretétele alól. Olyan énekhangom van… Jobban tette volna a természet, ha engem is csak rezgőre állít be, mint színházban a mobiltelefont. Az énekkarba ötödikben azért választottak be, mert az egymás mögötti négy sor túl egységes látványt nyújtott – kellett némi aszimmetria. Ez az áldatlan adottság a terhesség idején okozott először dilemmát: mi lesz Dórával? Mégsem dugdoshatok a fülébe mp4 lejátszót álló kisgyermekkorán keresztül. Míg völgylakó volt, lent, a bordáim ölelésében, inkább csak dúdolgattam neki, máskülönben összezavarodott volna a magzatvíz. Aztán, mikor már a kiságyból meresztgette a szemeit és hegyezte a fülét, eljött a pillanat: tiszta szerencse, hogy az altatók sajátossága a halk előadásmód. Azóta persze már napközben is megy a kornyika: Bóbita, Füles mackó, Icipici kis mese, Elment a Lidi néni a vásárba, Háp-háp-háp, jönnek a kacsák. Dóra egészséges lelki fejlődése miatt gondoltam úgy, jobb neki, ha nem csak engem hall, így elmentünk zenebölcsibe.

Na nem Dóra kérte, anya volt kíváncsi. Fogalmam sem volt, mi az. Direkt nem kérdeztem meg más anyukákat, el ne vegyék a kedvemet. Így már az is fejtörést okozott, mit kell oda felvenni. Dórának és anyának. Biztosan nem melegítőt, mert mégiscsak elmegyünk otthonról, ám a kis szoknya meg túlzás lenne, mégsem konzervatóriumi vizsgaelőadás. Azt sem tudtam, milyen zene megy majd. Valami félig komolyra számítottam. Sejtettem ugyan, hogy nem a nemzeti filharmonikusok lépnek fel a Rolling Stones előzenekaraként, de legalább egy klubkoncertre számítottam. Bejelentkeztünk telefonon, ahogy illik, majd kiderült, Dóra lesz a legkisebb. Mikor benyitottunk a kapun, fellélegezve nyugtáztam: a parkoló babakocsikban bizonyára nem tinédzserek érkeztek.

A teremben játszószőnyeg, a falakon tükör, középen pöttömöknek való hangszerek (csörgők, dobok, xilofon, síp), fajátékok. Dóra példásan viselkedett, mosolygott, szerette a két év körüli kislányokat. Én törökülésben, ő az ölemben ült, amikor észrevette a rumbatököt, amiről (kinézete alapján joggal) azt hitte, étel, megrágta az egy darab fogával, majd elkezdődött a móka. Szelíd mondókák, dalok, tánc, játékok, aranyos zenei káosszal, amit a gyerekek keltettek apró hangszereikkel. Biztosan megyünk máskor is, Dóra kedveli a hangos felfordulást, ám hogy a jövő Maria Callas-a lesz-e belőle, az nem a zenebölcsiben fog eldőlni.
Semmit a valamiért (2009. szeptember 21.)

Elviszem diszkóba. Ott tömeg van, mozgás, zene, állatok, rágcsálnivaló, hangzavar – ezek nélkül ugyanis Dóra unatkozik.Három hete nem tudom kitenni a lábamat a szobából anélkül, hogy Dóra ne kezdene éktelen üvöltésbe. Nem fájdalmas, nem keserves zokogás, de annál hangosabb hisztiparádé. Pedig összesen 21 másodpercre hagyom magára, míg mondjuk behozok egy kekszet, megkeresem a telefont, bekapcsolom a mosógépet, elolvasok egy fél e-mailt, kiveszem a hűtőből az ebédjéhez a salátát. Nem tagadom, két napig felemelő volt érezni, mennyire fontos vagyok, de mostanra rájöttem: többről, de leginkább másról van szó. Utánanéztem! Ebben a korban ráébred a gyermek, hogy anya és ő nem ugyanaz a személy. Tehát Dóra kobakjában megbomlott az egység képe, vagyis érti, hogy a Dóranya az helyesen Dóra+anya (első helyen persze Dóra). Dóra akar, anya teljesít. Ridegtartás. A másik elmélet szerint a 8 hónap körüli rabszolgatartók úgy hiszik, ha anya felszívódik a látótérben, soha az életben nem jön vissza. Hiába mondom neki minden alkalommal, hogy mindjárt jövök (és tényleg jövök), azt még nem érti. Vagy nem akarja érteni. Ám ha ez utóbbi, akkor egy gombóc képű zsarnokot nevelünk.

Nincs ez mindig így. Csak ha ketten vagyunk itthon. Ezért nehéz elhitetni mással. Amikor apa hazajön, máris bekínál egy kis hintát, mókát, babapiskótát, plafonig dobálást, így anya fakó lábjegyzetté válik. Más gyerekekkel egy órát eljátszik a szőnyegen, fel sem néz. Bármelyik rokon tolja a babakocsit, élvezi a kilátást, hátra sem fordul. Azaz nem anyahiánya van. Vagyis unatkozik. Történjen valami: menjünk, rázzuk, együk meg, vegyük meg, jöjjön szembe, kérdezzen, vigyorogjon, repüljön, ugasson, csengessen, búgjon, legyen haja, essen, villámoljon, mennydörögjön. A semmi Dórát egyszerűen nem érdekli. Csakhogy ez a híres-nevezetes semmi általában apának és anyának kellemes, pihentető, hasznos tevékenység, úgy mint alvás, olvasás, tévézés. Dóra szerint a semmi hajnali 5 órakor veszi kezdetét: ekkor értelmét veszti az egybefüggő – nyilván unalmas - alvás, gyerünk át a babából- a hálószobába (anya, vigyél!), nyomkodjuk ki egy kicsit apa szemét, húzgáljuk meg a hajukat, ha ez megvan, szundizhatunk tovább. A mesecsatorna unalmas, az építőkockával sem érdemes napestig játszani, a reggeli felöltözés eseménytelen, a mondókák monotonok, a konyhát már ismerem, mászni még nem tudok. Így bér-felfedezőnek maradnak a szülők. Dórát oda kell szállítmányozni, ahol a Valami van. A Valamitől pedig apa és anya menetrend szerint jobban elfárad, mint Dóra, aki ugye menet közben is tud aludni.

Főnöknek születni kell (2009. szeptember 14.)

Ilyen gyerek nincs is! Azt sem tudjátok, hogy babátok van. Egy földre szállt angyal. Halljuk 8 hónapja és 7 napja. Csakhogy nincs viszonyítási alapunk. Dóra tényleg jó gyerek. Reggel (egy 6 órakor félálomban elköltött előreggeli után) 7.15-kor ébred, eszik szépen, még egyszer sem köpött ki semmiféle állagú, színű, összetételű, származású ételt, hibátlan az emésztése – ez ekkora korban fontos kérdés -, nő hosszában és (főként) szélességében, okosodik, napról napra ügyesebbé válik, be nem áll a szája, nem fáj a hasa, jó kedélyű, állatbarát, imádja a vizet (kiinni és kilocsolni a kádból), nem betegeskedik, nem lázad, ha fel kell öltözni. Türelemmel visel sapkát, zoknit, német dogot, védőoltást, füllyukasztást, szentelt vízzel való keresztelést s mindenféle hasonló gyermekrémet. Azt hiszem, magas a fájdalomküszöbe, kiváló az idegrendszere vagy egyszerűen még nincs még idegeskednie, de tény: az átlaghoz képest jóval kevesebbet sír kis csirke kora óta. Az átlagot a szomszédhoz mérem: ott aztán dzsungelharc van álló nap (mikor elszakad a cérna, az összes családtag egyszerre üvölt). Tehát mindenki minket irigyel, hogy mekkora áldás egy ilyen gyerek: máshol a tehetetlenség szülte stressz ugyanis polgárháborús viszonyokat szül; egyesek odáig jutnak, hogy valakinek mennie nem kell. Apának a kocsmába, anyának az edzőterembe (néha fordítva), a babának bölcsibe. Mert ők hárman (vagy akárhányan) többé nem bírják elviselni egymást…

Némiképp értetlenül állunk a Dórára rácsodálkozók előtt, mert mi el sem tudjuk képzelni őt másmilyennek. Ellenkező módon viselkedő gyerekünk sem volt még, mivel ő az első. A rokon (egyszer volt) gyerekekről terjengő szóbeszéd nem képvisel reprezentatív mintát, s a legendák felét nem is hisszük. A vérvonalra pedig nem adunk. Dóra olyan, amilyen. Majd ha megváltozik, ha hirtelen repedéseket üvölt a falra, ha kikök a gyerekszoba ablakán vagy Vízipókot fest a falra, de majd ha a küszöbön toporzékol, hogy a szomszéd (kis)fiúnál akar aludni, akivel egyelőre még csak egymás pelenkáját szagolgatják, ő akkor is a mi Dóránk lesz (meg az apja baja).

A szülővel sokkal több baj van, mint a gyerekkel. Mert anya és apa néha elvárná, hogy Dóra ne egye le a ruháját, aludjon el percre pontosan, ne forgolódjon éjszaka, simogassa meg a kutyát, integessen a bácsiknak, tapsoljon a néniknek, ne fájjon soha semmije, bukkanjon elő a semmiből a következő foga, ne vegye a szájába a slusszkulcsot, és ne legelje le a kertben a leander levelét. Hát persze. Dóra meg úgy gondolkodik, hogy megkínálni a pulóvert paradicsomos csirkével - jó, ébren lenni még egy félórát még vacsora után – jó. Megnézni éjszaka, hogy megvan-e a kiságy mind a négy oldala – jó. Összebújni ezzel a szőrös, ugató izével, ami már tud négykézláb menni – jó. Megvizsgálni az elektronikus műszerek ízét – jó. Letépkedni a zöldeket mama kertjében – jó. S ami Dórának jó, az nekünk is. Ha meg nem, majd megszokjuk.

Kemény a helyzet (2009. szeptember 7.)

Szerencsére nem emlékszem, hogy viselkedtem, mikor jött a fogam, de ha ebben Dóra (kivételesen) rám hasonlít, csoda, hogy anyám nem vándorolt ki az univerzumból. Nincs gyógyszer. Belebetegedtünk Dóra ínyébe. Pedig még „csak” öt napja harcolunk. Vállvetve. Mind a négyen. Dóra, apa, anya meg a fog. Pedig ez a gyerek így, üres kis szájjal is nagyon szép, nagyon szeretjük, minek elcsúfítani a pipacsos ajkakat kemény be(ki)tolakodókkal - pépesítenék inkább életem végéig még rántott húst és kókuszkockát is, csak ezt a horrorfilmet valahogy hagyhatnánk ki… Már megfordult a fejemben, felteszem magam az internetre, nyitok egy bankszámlát, házalok, körlevélben könyörgök, valaki utaljon ki egy leselejtezett hálókocsit valahol a délibábos Hortobágy kellős közepén, de elalszom a Kilenclyukú híd alatt vagy a bükki rengetegben is. Pedig éjszaka nálunk néma, békés csend van. Na de addig! Az egyébként kedves, kiegyensúlyozott, barátságos Dóra beszerezte első ellenségeit egy rakás, lassan-lassan összeálló kalcium- és cementkupac formájában. A rágószervek eddig (nagyon helyesen) valahol mélyen lapultak, de most elő akarnak mászni, hogy megmutassák magukat és az élményt Dórának: ezen túl százszor többféle dolgot lehet megkóstolni, immár professzionálisan aprítani, zúzni, őrölni, harapni. A gyerek keservesen küzd, ami nem mellékesen még keservesebb hanggal jár: vinne a szájába mindent, ami enyhülést hozhat. Felértékelődött az összes recés vagy annak kinéző tárgy léte a háztartásban: legyen az húsklopfoló, hajkefe, körömreszelő. S persze a sértődés, hogy ezeket nem kaphatja meg, sokkal jobban fáj, mint az utat taposó fogazat.

Apa a tettek embere: hűsítő zseléért rohan, tereli Dóra figyelmét, vicceket gyárt, hintáztat, tornagyakorlatokat végeztet, altat, simogat. Anya a kételyek embere: Dóra könnyeit számlálja, nagy, fekete, támadó állkapcsokról fantáziál, éles szablyává alakított fogkeféket hisz az ajtó mögött, (fél)álomba ringat, átkozza az evolúciót, kérleli Istent, és naponta ötvenszer Dóra szájában matat, hogy ma már persze, ma már biztosan, ma már 100 százalékra kibújt. De nem. Panadollal, Dentinoxszal, Germicid C-vel betárazva várok minden éjjelt, de Dóra érdekes módon alszik. Talán azért, mert a fogak is csak nappali műszakban dolgoznak. Talán azért, mert arról álmodik, anya holnap már nem stresszel tovább.

Amikor kibújik Dóra első foga, apa majd azt mondja, na tessék, nem is volt nagy dolog, Dóra ezzel is megbirkózott. Anya pedig azt mondja, nagy dolog volt, bár az első szerelme, az érettségije bizonyára sokkal jobban fog fájni. De akkor majd legalább már csak én sírok. Apa és Dóra majd nevet. Így szoktak.

Tetetetetete! De ki? (2009. augusztus 29.)

Dóra beszél. Számomra ez nem újdonság, hiszen én már kéthónapos korában is úgy hallottam, azt mondja sírás közben: anya. Rég volt, mikor elhangzott az első neki szóló két mondat: Úristen! Végre! Onnantól kezdve beindult a dumagépezet. Némán. Anya utálja a pocakos asszonyságokat, akik a hasukat simogatják a téren, és fennhangon jajveszékelnek, ígérgetnek, áradoznak a bentlakónak arról, hogy látod, süt a napocskácska, amit ugyan eltakar a felhőcskécske, de jönnek majd szebbecske hétfőcskék. Na ezt nem! Amikor ketten vagy apával hárman voltunk, akkor igen. Az más. Az csak a miénk. A fürdőkádban viszont előszeretettel csorgattam a fejére(?) a vizet, a saját mellkasomra a könnyeket – ott tettem neki a legszentebb esküt. Hangosan. Az csak úgy ér!

Mikor már úgy véltük, Dóra nagyobb, mint egy kettőspont, mindent megosztottunk vele: hogy hol vagyunk, mit csinálunk, mit eszünk, hogy apa visz majd Loki-meccsre, hogy máris nagyon szeretünk, csak jönnél már ki, hogy ez itt a tenger, kisfiam! (Bocsánat, Dórikám!) A születése pillanatában ugyan csak annyit bírtam kinyögni, szia, azóta jócskán kárpótoltam: mikortól Dóra már értelemmel kémlelt, és úgy láttam, a figyelemre méltó mozgó tárgyak közé sorolja az emberek száját is, verset hallgat. Könyvből. Vagy jégkorongozók életrajzát. Fejből.

Még tél volt, mikor egy hirtelen sírásból kihallottam a saját nevemet. Nem a teljeset persze, hanem azt, hogy anya. Nekem még senki sem mondta, hogy anya, úgyhogy biztosan nem értettem félre. Tiszta volt, szomorú, kérlelő, bizalmas. Mivel apa akkor nem volt otthont, ezt a nyelvészeti csodát, szülővé válási momentumot, élet-mérföldkövet azóta sem hiszi. Pedig én igenis tudom, így volt, és ez elég. Az alapjaiban megkérdőjelezett tényekre épülő, fene nagy büszkeség azonban a minap odalett.

Kezdődött egy édes reggeli ébresztővel; a kiságy felől bezengte a lakást: tetetetetete. Ez úgy történhetett, hogy Dóra aznap arra ébredt, forog a nyelve, és ha a kilélegzett levegőt okosan akadályokba ütközteti még a kis testén belül, abból bizony hang lesz. A sikerélménytől viszont megakadt a lemez és heteken át reggeltől estig azt hallgattuk: tetetetete. Hol csak suttogva, hol énekelve, hol üvöltözve. Azóta beköszönt a mamamamammmma meg a dedededede. És hát, izé, az autóban, egy hosszú út fáradtságában egy cérnavékony apaaaa is. Ööööö, éppen olvastam valahol, hogy ezek a szótagok csak a kísérletező-felfedező csecsemő szárny- és szájpróbálgatásai. Mert 8 hónaposan még nem mondja egy gyerek, hogy apa.

Ugye? :)

Megkukultunk (2009. augusztus 16.)

Dóra perpillanat egyetlen eszmét képvisel. Amit máris érdemes lenne a Mindentudás Egyetemére vinni. Nem válogat.Ha most azt írnám, Dóra ismerkedik a kukival, meglátogatna a gyámhatóság, félreérthető és némiképp korai lenne (bár ahogy a szeméből kinézem...). Pedig igaz. Kérdés, hogy a kukinak van-e bejegyzett, anyakönyvezett, törzskönyvezett neve. Vagy egyszerűen csak puffasztott galacsinnak, kinézete alapján napégette kutyaszarnak csúfoljuk. Az extrudált kukoricapehelyről van szó, ami se nem finom, se nem szép, a gyerekek mégis odáig vannak érte. (Mióta a sárga csoda nyálas darabokban beépült a szőnyegbe, azóta én vissza is). A kukiban viszont az a jó, hogy egyáltalán nem balesetveszélyes: könnyen megmarkolható, szájba véve azonnal olvad, nagyobb darabot pedig Dóra még véletlenül sem tud belőle leharapni, ugyanis nincs még neki mivel. Extra bónusz: a kukit a galambok is szertik.

A teljes csomag 75 gramm, tehát (a picim befogadóképességét ismerve) nem pótolja az ebédet, mert a madarak jussán kívül egyszerre úgy 10 darab fogy el. Ebből kb. 5 Dóra gyomrába kerül, egy a „hajában” végzi csirizként, kettő az asztal alatt vagy a babakocsiban, egyet a ruhájába ken, egyet pedig jótékony célra felajánl apának vagy anyának, bár apa jobban kedveli ezt az étket; anya jobbára csak kényszerből, és hogy Dóra meg ne sértődjön. Tudom, a kuki nem valami egészséges: sós meg minden, de a bio kölesgolyót bekebelezte a Kossuth téren, és itthon ugyanolyan, sértetlen gömb formában bányásztam ki a szájüregéből. Dórának az állaga, nekem a helyzet bizonyult kissé keménynek. A kuki említett erényei mellett vicces is tud lenni: a végeit bevizezve (mi higiénikusan csak benyálazni szoktuk), majd összeillesztve hosszú vonat/kukac/pondró/kígyó gyártható belőle. Dórának más állat is eszébe jutott: két kukit a felső ínyéhez szorítva agyart eszkábált magának, amivel úgy festett, mint egy rozmár.

Az másik bejegyzés témája, hogy Dóra egyébként semmi másban sem válogat. Szereti a fiatalt, az öreget, a fűtésszerelő bácsit a vakond nadrágban, akinek ugyanannyi foga van, mint neki, Norbikát és Szandit a játszótéren, akitől különös ajándékot kapott. A magyart, a cigányt, a kínait. Na de nem is csoda. Aki kukin edződött…

Darwin könnyezik (2009. augusztus 9.)

Olyan ez, mint a friss szerelem. Minden hónapfordulót megünneplünk. Dóra a hetedikre állatkertet kapott. Úgy döntöttem, a hetes szám legyen a miénk. A Dóráé és az enyém. Mert az mindig vízválasztó. S most, hogy ennyi érzelmi változáson vagyunk túl, s hogy a napok 89 százalékát együtt töltjük – reggel 6-tól este 8-ig, és éjjel még kétszer öt percig – anyára és babára is ráfért már egy kis közös program a VALAMI MÁS jegyében. Na jó, ez így elég meseszerű. Az igazság az, hogy a halálomon voltam már a fáradtságtól és kegyetlenül untam a főteret, úgyhogy beültettük egymást az autóba, hogy elhajtsunk anya tébolya és bomló elméje elől, mielőtt kárt tesz egy fél kiló sóskában, bestiális kegyetlenséggel kivégez egy felmosó vödöröt, vagy kitekeri egy cumisüveg nyakát.

Éppen alkalom is volt: Dóra 7 hónapos lett. A mini-szülinapra állatkertet kapott. Igazit. Na nem otthonra. Dóra ment a vadak közé. Míg leparkoltunk a Nagyerdőn, végiggondoltam, Dóra milyen viszonyban is van az állatokkal (állatkertbe menet ez sem utolsó szempont). Lássuk csak: a kutyákat szereti, macskát, galambot, tyúkot már látott, a többi létező faj pedig színes-szőrös élettelenségben ott sorakozik a szobájában. Jó. Mehetünk! Nem vártam katarzist: egy nagyobbacska csecsemő még nem akar gibbont etetni, nem visít fel örömében, ha meglát egy pávát, nem falja fel az adrenalintól a zacskós zoo-csemegét a teve elől. Dóra azonban aggasztóan egykedvű volt. A struccot unta, a lámára rá sem nézett (hiába mondtam neki, hogy anyát 22 éve ugyanitt köpte le ennek a dédnagyapja, és Dóra most álljon bosszút…, nem). A medve büdös volt, a tigris elbújt, a szirti sas olyan, mint egy depressziós lelkész, nem sok rajta a néznivaló. A zsiráfokig pedig Dóra talán (f)el sem látott. De nem tágítottam. Az ölembe vettem, közel mentünk, amihez lehetett. Magyaráztam a kis fülébe, hogy az emu nagyon vicces néni, és ott a kicsi kenguru a mamája zsebében, ahogy Dórika lapult anya hasában. Ám a szülinapos legfeljebb a verebeket kukkolta, amik ugye csak tolvaj bevándorlók, nem is ott laknak. Hiába mondtam, ilyen van az ablakpárkányon is – ezért nem kellett volna eddig eljönni.

Dóra viszont képes volt fokozni közönyét. A mókusháznál váratlanul tombolni kezdett, hurrázni. Azt ugyanis most építik: a munkások hegesztettek, zúgott a köszörű, csikorgott a flex, dolgozott a lemezvágó, azaz hatalmas zajjal járt az egész. Dórának ez nagyon tetszett. Mikor a vízilóval akartam elterelni a figyelmét, fogta magát, elaludt. Betoltam egy fenyő alá. Csodás álmot láthatott. Étel biztosan volt benne. Ugyanis!

A „háztájinál” fellelkesült. A szürke marhában megláthatta majdani hamburgerét, a pónilóban a grillkolbászt, a báránykában a görög salátát. A kis fekete malacoktól pedig csak az előrecsomagolt ebédjével lehetett elrángatni. Az utolsó falatnál megígértettem vele, hogy a gólyát, a trópusi házat és a majmokat még megnézzük, aztán húzunk haza. Néhány fotó kedvéért még mosolygott párat, de az őszinte boldogság csak akkor tért belé vissza, mikor itthon leült a játszószőnyegére és előráncigálta az asztal alól az állatfarmot. Az istálló falára emléktáblát helyezünk el, megemlékezve a napról, amin Dóra elkezdte idomítani anyát.

A zsákos ember (2009. augusztus 2.)

Dóra megváltozott. Na még nem kéri el a slusszkulcsot, de elveszi – s annak ujjong, aki azt odaadja neki. És az nem anya. A zsákos ember (álnéven kókó) az a lény, amivel anyát és valamennyi unokatestvérét ijesztgették kiskorában. Harminc év múltán éppen ideje végiggondolnom, hogy ez tulajdonnév, aminek viselőjéből egyetlen egy létezik: A Szörny, aki az Északi-középhegység mélyén valamelyik rókalyukban lakik társbérletben, vagy ez egy fajta neve, amiből akár a hajdúsági lankákon is poroszkálhat pár egyed. Inkább az utóbbi. Találkoztam vele. Fekete bőrű, loboncos hajú, sebhelyes arcú, és határozottan nem növényevő, mert gyerekeket visz a zsákjában, hogy megzabálja őket reggelire. Vagy anyai szíveket lop, szintén saját fogyasztásra. Fájdalomban párolva.

Dóra más lett. Ha eddig oszthatatlan egy volt velem, most két centivel távolabbra került. Olyan közeli messzeségbe, ahol még elérem a kezét, kitapintom a vaksötétben a cumiját, tizedre megmondom a testhőmérsékletét, de már csak találgatom, mit fog művelni a következő pillanatban. Kinyílt neki a világ, érdekli minden, ami mozog, megrágható, színes, zörög, kézbe vehető. A villamos, a sörösüveg, apa szemüvege, a saját pelenkája, a babakocsit összetartó csavar, a fagylaltos tölcsér, a számítógép egere, a kávéskanál, mama fülbevalója. Eddig a hajamba kapaszkodott, most a kertben a füvet tépi. Eddig engem etetett a saját almás céklájával, most a galamboknak szórja a kenyérmorzsát. Idegenek lábujjait nyalogatná, ha hagynám, mert mióta eléri a hasától a sajátját, tudja, hogy az finom. Locsolja kifelé a vizet a fürdőkádból, holott eddig elfehéredett kézzel, sírva szorította az enyémet, hogy húzzunk már ki ebből a meleg löttyből, mert ő csupasz, álmos, na meg fél egy picit. Azaz Dóra élvez mindent, ami egy kicsit is róla szól. Ha apa az égbe dobálja, ha anya húga bolondozik, ha az unokatestvére megsimogatja a fejét, ha mama hintázik vele, ha a kenyérboltos megdicséri. Csakhogy mindez anyán kívül van.

Úgy nézem, Dórának lassan mindegy, ki tolja a babakocsit, csak menjünk. Hogy ki vezeti az autót, csak haladjunk. Hogy ki ad vacsorát, ha az éltető kalória. Hogy ki kapcsolja be a tévét, csak az Igloo Gloo menjen. Hogy ki viszi fürdeni, csak a gumikacsa ne hiányozzon. Vagyis szemmel láthatóan és tagadhatatlanul Dóra sajnos másokat is szeret. Hozzám is bújik, nekem is nevet, velem is elalszik, de másokkal miért??? Ha valaki 7 hónap után azt kérdezi, mi volt az anyaságban eddig a legnehezebb, hát ez. A zsákos ember itt van. Valahol bennem lakik.

A zöld színű szörny (2009. július 19.)

Nem a féltékenység! Dehogy! Pedig arról is írhatnék. (Bár annak a szeme zöld, nem a színe). Most mégis inkább a spenótról.
Hogy folyton visszatér a táplálkozás e írófelületre, azon semmi csodálkoznivaló nincs: Dórának ez a legizgalmasabb tevékenysége, a hivatása, a kedvtelése, a munkaköre, a hurkákra lefordított védjegye, mennye és Földje, létezésének legnapsugarasabb oldala. Az alma (magában) ma már csak primitív emlék, azóta igazi ízbarlangászok lettünk. Így, így! Én is. Mert hiszem, hogy Dórának eleve van ízlése, azaz aligha tuszkolna kemping-gyufásdoboz méretű szájába és két diónyi gyomrába olyan eledelt, aminek se íze, se bűze. Ezért anya főz, kóstol, főz, botmixel, kóstol, és megállás nélkül tisztogat: apró ujjakat, edényt, kanalat, etetőszéket, festett falat, magát. Az almához betársult a sütőtök, a banán, a cékla; a hűtőnket privatizálta a zeller, a cukkíni, a bébirépa, a petrezselyem. Lassan elgondolkodhatunk egy burgonyaföld tulajdonjogán valahol Szoboszló határában. Gúlákban áll nálunk a barack, gyakori vendég a sárgadinnye. Nincs növény az északi féltekén, amit Dóra ne enne meg. Ennek a gyereknek a száján csak bemenet van.

Az első gasztro-bizonytalanság tehát engem ért el. Életemben nem ettem ugyanis spenótot. Nem csak nem emlékszem rá, hanem tényleg nem – megkérdeztem anyukámat. Felénk (bár nem a lápvidékről jöttem) nem volt talaja és divatja ennek a… lapunak. Az oviban és a menzán sem találkoztam vele. Soha. Így hát szerencsére rémképeknek és horror-legendáknak is híján voltam. És mivel az ember saját fogyatékosságait igyekszik behozni a gyerekén, na meg ott az el nem hanyagolható tény: e zöldség a vas reklámarca, fogtam Dórát, elvittem a piacra és vettünk spenótot. Már az gyanús volt, hogy egy egész szatyorral adtak belőle száz forintért. Sőt, energiatakarékos egy fű ez ráadásul: 10 percig kellett főzni, és kész. Összeszorított foggal nem lehet kóstolni, pedig az állagát és színét tekintve indokolt lett volna, tehát behunyt szemmel ettem belőle pár kanállal. Magamnak azért fűszert is tettem bele. Komolyan mondom, nem vagyok válogatós, de Popeye dumája tényleg csak mese, és inkább nem akarok még izomkezdeményeket sem, ha az ő bicepsze a spenóttól lett ekkora.

Lesben állok a centiméterrel, holnap megmérem Dóra karjának átmérőjét, ő ugyanis felülírta a valóságot és az anyai géneket: a spenótot is szereti.

Anyán túl (2009. július 12.)

Mikor kitettem a lábamat, apa pedig Dórát a kórház - mindhármunknak új világba - nyíló nagy faajtaján, félreérthetetlen megerősítést kaptunk: csak magunkra számíthatunk.
A kezdetektől fogva nulla egész nulla segítségünk volt. Nem önsajnálat ez, inkább „hozomány”. Apa és anya karaktere ennyiben hasonlít egymásra: együtt és külön-külön is önállóak vagyunk; így akartuk. Persze ideológia sem kellett volna hozzá: túl sok esélyünk egyébként sem volt bentlakásos bébiszittyó-takarítónő-sztárséf-pszichológus-gyermekorvos alkalmazására, Dóra egyik nagymamája 120, a másik 20 kilométerre lakik, mindketten dolgozó nők. Apának bátyja van, aki majd férfiszédítő trükkökre tanítja keresztlányát úgy 16 és fél év múlva, anyának pedig húga, aki 17 éves, és öccse, aki 14. Életkorukból adódóan nem várható el, hogy érdemben elemezzék az anyatej összetételét és tanácsokat adjanak a köldökcsonk kezeléséhez. A mamák olykor jöttek, főztek (akkor nagy, de múlandó segítség volt), aztán mentek.

Egy újszülött ellátása fegyelmezettséget kíván. Az újszülöttön kívül ugyanis van még háztartás is, aminek része egy dolgozó, azaz joggal éhes férj, egy lakás, triplájára nőtt koszos ruha, rengeteg használt pelenka, amivel Dóra már úgy 1 200 évet elvett a Föld életéből. (És anyáéból is vagy kettőt, mert a szeméttároló négy emelettel lejjebb van). A főzés szándéka önmagában még kevés, azt ugyanis nem lehet szobanövényből, hozzá vásárolni szokás. Ott az utált vasalás a napi egy utált inggel. És bár e tömegben néha fel sem tűnik, ott van még anya is a hajmosás csendes igényével. Míg összeszoktunk Dórával és kezdetben meglehetősen zaklatott bioritmusával, addig apa vásárolt. Míg Dóra horkolt, anya főzött, előbb csak egyszerűeket – végül szépen beosztottuk egymás idejét. Van ideje a játéknak és van ideje a mosogatásnak. Én sem sírok, ha ötödszörre kell gyítepacizni, hát Dóra se sírjon, ha van még hátra két tányér meg egy fakanál.

Így alakult, hogy anya Dóra kéthónapos korában dolgozni kezdett. Amivel, tudja és hallgatja, (a)hogy megosztja a közvéleményt, de anyát nem érdekli. Nem azért szivárgott vissza az életünkbe a munka, mert nem akarok kiesni a ritmusból és mert vakkarrierista antianya vagyok, hanem azért, mert jól esik kikerülni napi 4 órára a krumplis brokkolipüré és a comb ráncaiba ragadt kakamaradványok bűvköréből. Nem titok: néha nehéz. Egyik kezemben Dóra, a másikban az egér, volt már függönyszaggató hiszti is, de Dóra többnyire hagy és enged dolgozni. És ami anyának jó, az Dórának is jó.

Fordulat az életünkben (2009. július 5.)

Akárhonnan érkezünk és akárhová is tartunk, a terhesség minden életszakaszban olyan, mint egy buszmegálló.Várakozni kell. Először a tesztre a konyhapultra helyezett, pisivel töltött feles pálinkás pohár felett (ma is használjuk; szívünkhöz közel álló vendégeink tudtukon kívül abból ihatnak – és ittak is, kár utólag öklendezni!). Aztán az első mozdulatra, amit Gabriel Garcia Marquez Azért élek, hogy elmeséljem az életem című regényének 465. oldalán tett meg Dóra. Majd az ultrahangokra, hogy elég kerek-e a feje, nem túl rövid-e a lába. A várandósság ideje porig aláz minden drogot: 9 hónap felszabadult fantáziálás: ébren, józanon, lövés és szívás nélkül. (Ráadásul ingyen van). Leginkább az érdekelt, milyen lesz az arca. Aztán az, mikor jön már ki. S most, hogy itt van, főként az, mikor hagy már aludni.

Ha Dóra benn(em)fentesként eltöltött három évszaknyi fejlődési szakasza buszmegálló volt, akkor az azóta eltelt idő maga a John Fitzerald Kennedy repülőtér, vagy a Charles de Gaulle, vagy a Kings Cross metróállomás, ahol az egész világ vár. Úgy vártuk, hogy Dóra csináljon már valami eget rengető mutatványt, mint valami paparazzi. Vagy legalább valami hatalmas piruettet, aminek hírértéke van. Amivel fel lehet hívni a telefonkönyv valamennyi bejegyzését B-től V-ig. Mert egy újszülött csak az anyja számára produkál minden nap valami mást: a külvilágnak egyformák a fürdések, a nyavalygások, az elalvások. Ám Dóra megmakacsolta magát, pedig „egyszerű” jó kislánysággal, derűvel, étvággyal, kopaszsággal, rendszeres széklettel nemigen lehet a családi kalendárium címlapjára kerülni; ezek csak belső oldalakon mennek el.

A védőnő mondta, hogy nyugalom, majd behozza a lemaradást, és egyszerre jön elő minden trükkel – most még kivár. Mondtam, nem kivár, hanem nagy a feneke. Azért nincs egykezes fekvőtámasz, gyertyaállás meg híd. De még egy akrobatikus elemre utaló rozzant jel sincs. Erre Dóra megsértődött és elhatározta, hogy csak azért is. Azóta támasztékkal üldögél, bekapja a lábujját, énekel, vakarja a fejét. Van még tovább is! Július 1-jén mamája udvarának füvén egy virágos szivacssün hívó szavára, 10 perc kőkemény erőlködés után, hangos nyögések és vöröslő fej kíséretében Dóra fél év hanyatt fekvő közönyéből hasra fordult. Nem csak úgy ímmel-ámmal, maga alá szoruló kézzel, hanem tökéletesen. A világszámot még háromszor megismételte, nagyon tetszett magának, aztán rájött, háton fekve mégiscsak könnyebb enni.

Csomagom (2009. június 28.)

A ma este máshol alszunk – nálunk: Dóránál és anyánál – úgy kezdődik, hogy jó, akkor mi nem megyünk. (Bereczki-Csák Helga blogja)Mert Dórának van (fekvő)helye, élete, bioritmusa, szokásai, anya által rögzített (nagyjából tartható-bevált) fürdési és elalvási időpontjai. Az élet azonban esetenként másként hozza. Mert időnként el kell menni. Vannak rokonok, máshol. Kötelezettségek, máshol. Programok, máshol. Egy gyermektelen párnak alapvetően ez az álma: maga a menés. Készülni, úton lenni, megérkezni, látni, találkozni, élményeket depózni. Aztán a köldökzsinórral együtt ezt is szépen elvágják. Apa továbbra is megy. Anya és Dóra marad, mert egy baba úgy három hónapos koráig még meglehetősen non-konformista. Üvölt, hány, vagy éppen üvöltve hány, ami nem mutat túl jól sem vendégségben, sem szállodában.

A negyedik hónapra viszont nagyjából követhetővé válik a gyermek a kialakult kis szertartásainak köszönhetően, és a követés igénye egyúttal apában is életre kel: a családja tartson vele. Dóra nemigen szól bele semmibe, de anya legszívesebben kikötné magát az étkezőasztal lábához, odabetonozná a talpait az előszobai járólaphoz, beleolvadna a környezetbe, vagy szimplán köddé válná – de szigorúan házon belül. Mert egy gyerekkel elindulni egyetlen árva éjszakára körülbelül három nap szervezést, öt óra csomagolást, két összeveszést, fél kiló fogyást, álmatlan hánykolódást, étel- és életundort jelent. Ki kell mondani: mióta Dóra megszületett, anya otthon szeret lenni, maradni, létezni. Aludni pedig kiváltképp ott.

Akkor vigyük az utazóágyat vagy ne vigyük? Végül visszük, és Dóra tölt is benne úgy két órát. Meleg lesz, vagy hideg? Egy alapos szülő (aki ebben a tekintetben én vagyok) a baba ruházkodása szempontjából nemcsak e két klimatikus végletre készül fel: Dórának ruhákat pakolok monszun, orkán, szökőár, fagyhalál-fenyegetettség, narancsszínű viharzóna és hőségriadó esetére is. Négy pár zokni biztosan kell. Megmagyarázom. Egy nappalra, egy aludni, egy, ha véletlenül lehányja/leköpi/leeszi magát/belelép(!) valamibe. Ja, és egy tartalék. Igen, az négy! Vastag sapka, vékony sapka, ellenzős sapka, kendő. Kiskád, pihenőszék, babakocsi. Kis piros táska a fürdőszereknek. Közepes piros táska az ebédhez (kanál, reszelő, szakállka, alma, almahámozó, banán, sütőtök püré, teafilter, gyümölcslé, két cumisüveg). Közepesnél nagyobb válltáska a pelenkázáshoz és átöltözéshez. Nagy piros táska a ruháknak. Akármilyen táska a játékoknak (lapozgatós szövetkönyv, csörgő, rágóka, Ernő béka, Bogi bogár, Pelenkás nyúl és az új szerzemény: Sajt, az egér). Ágybetét, lepedő, kispárna, takaró, pelenkázó alátét, törölköző. Szépítőszerek – a fésűn sok helyet spórolunk. Mindehhez csak annyit, hogy egy nagyobb kombi autónk van, amire apa azt mondta, milyen jó lesz ez, legalább belefér a babakocsi. Az belefér. De a fél ház csak nehezen. És akkor még magát Dórát sem ártana valahogy belepasszírozni. Apa meg anya holmija persze még sehol sincs. És ez egyetlen éjszaka. Aminek mindig az a vége, hogy Dóra vendégségben jól alszik, két ruhát, négy pelenkát használ, 35 fokban zokni nem kell, egy reklámszatyorral játszik és fürdés helyett tusol.

A kirakodás, berakodás végül is tehát anya szükséglete. A belső béke, a szemernyi kockázat fel nem vállalása óhajtja. Pedig közben a legfontosabb csomag úgyis Dóra.

Ki- és besugárzás (2009. június 21.)

Anya szerint huzat van. Rojtok képződnek ugyanis az egyébként anyagában összefüggő függönyön. A légmozgás olyan dinamikájú a lakáson belül, amitől Dórának derékszögben lobog a 12 szál haja. Apa szerint azonban nincs huzat. Sőt, épp kapóra jön a beltéri hurrikán, mert levegőtlen a szoba ebben a 33,5 fokban. Anya szerint Dórára kell éjszakára zokni. Apa szerint dehogy kell, nézzem meg, izzad a talpa. Anya szerint fürdéshez be kell csukni a fürdőszoba ajtaját. Apa szerint szaunázik az a szerencsétlen gyerek. Anya szerint 22 fokra kell állítani a klímát az autóban. Apa szerint 19 is elég, mert hátra nem megy a levegő, és Dóra orrán csöpög a víz. Anya szerint egészkor ennie kell Dórának, mert ahhoz van szokva. Apa szerint félkor is jó lesz az, a kóros soványság jeleit nem kifejezetten mutatja a sarj. Anya szerint nem szabad azzal zavarni az alvót, hogy megpusziljuk. Apa szerint mégiscsak az ő lánya, engedtessen már meg az a puszi. Anya szerint éjszakára nem kell a nyitott ablak. Apa szerint ugyanolyan a hőérzete, mint egy felnőtté, tehát aligha vagyok normális, és ne dunsztoljam Dórát. Anya szerint jó lesz a sárga sapka. Apa szerint a csíkos kendő kell. És ez így megy, mióta Dóra betette apró tappancsait az életünkbe. Apa kitakar, anya betakar. Apa újra kitakar. Anya titokban betakar. Apa alszik. Anya visszaoson, tapogatózik a sötétben. Dóra lerúgta a takarót.

Anya szerint, mióta nagylányosra cseréltük a babakocsit, Dóra szemébe süt a Nap. No, itt ha nem is állt meg, de kétségbeesett apa tudománya. Mert a Nap tényleg Dóra szemébe sütött. Apát elkerülték a szavak, az ellenérvek. Hunyorgott a baba, befogta a szemét, maga elé húzta az alvós ringy-rongyát, jelezve: megvakulok. Tehát apa vagy panaszlevelet ír az égitesti főfelügyelőségnek, vagy elmegy Dórával ellenzős sapkát venni (a napernyő vénlányokhoz és lóversenyre illik; bénán mutat egy alig féléves felett, ebben egyetértettünk).

Mire hazaértek, Dóra elaludt – anya úgy hitte, fárasztó volt a vásárlás, felpróbált megannyi fejfedőt, még a tökéletes, formában-mintázatban-színben-szabásban-lélekben is hozzá passzolót kiválasztotta. Mármint apa - neki. Anya győzelmi örömmámorban pancsolva nyugtázta: ó, igen, végre egy apa számára is megfellebbezhetetlen tapasztalás: mégiscsak (egy) anya tudja jobban, mire van szüksége a gyereknek. Ha süt a Nap – márpedig nyáron sütni szokott -, akkor ellenzős sapkára. De nem. Dóra napszemüveget kapott.

Anya pedig két ugyanolyan mosolyt; két másmilyen szemüveg alól. Hogy lehet erre reagálni? Anya végül belátja, hogy ezt a menetet elvesztette. De nyert két összeillő embert.

Drága szülők (2009. június 14.)

A kismamáknál nincs hülyébb. Mindent bevesznek. Jó, az Elevit tényleg tudhat valamit (bár nyilván a te nagymamád sem kapkodta be, mielőtt kiment kecskét fejni, anyánk mégis egészséges lett; bár hogy ép elmével minket felnevelt, az már inkább az ő érdeme). A málnalevél teáról szóló tanulságosan idióta történetem így szól: tudván, az én anyám mindhármunkat kínkeservvel szülte, gondoltam, hiszek a népmesében, és egy hónappal Dóra érkezése előtt inni kezdtem a tasakonként 290 forintos beruházást. Napi három deci nem a világ, ízre sem hányinger. A drogériai szóbeszéd szerint úgy kitágul tőle a kismama a kiírás időpontjára, hogy a gyerek fejére majd kézzel kell rátartani a szülőszoba ajtajában, mert olyan könnyedséggel fog csusszanni a poronty a szülőcsatornában, mint Jensen Button a vizes pályán. Ó igen, pont ez a kívánt hatás! Jöjjön, lásson, és ne érezzem. A málnalevél tea olyannyira hatott, hogy a magzatvizet még a túlhordás idején sem tudták megvizsgálni: nem akadt egy milliméter résnyi hely, ahol. Bezárkózott Dóra, magára csukta az ajtót, a kilincset két kézzel szorította belülről. Tehát a főzet „segített” 24 órát vajúdni. Mi lett volna, ha nem iszom?

Dóra érkezése óta záporoznak a méltatlankodások. Neked nincs légzésfigyelőd? Nincs. Biztosan meglepő, de az én gyerekem tud magától, szépen lélegezni. Nem stresszelem sem őt, sem magamat a vakriasztásokkal. Ugyanezen az elven életemben egyszer sem mértem, mennyit eszik Dóra. Amennyit akar. Hízik? Igen. Alszik? Igen? Nem rágja a küszöböt? Nem. Akkor biztosan evett. Eleget. A bébiőrt kisírtam – érdemes volt, egy egész napig használtuk, mert akkor is jelzett, ha Dóra sóhajtott álmában. Ezen kívül csak a fülhőmérő, a vízhőmérő, a megannyi Johnson’s termék, a pót ágymatrac huzat, a digitális mérleg, a három cumisüveg, az elektromos orrszívó és az a négy kilogramm bőr- és testápoló volt teljességgel felesleges. De legalább drága.

Babaúszásra sem hordjuk Dórát. Annak ellenére, hogy az menő, és szeret is fürdeni. Az elsős évnyitón talán mégsem fog kilógni a sorból, amikor a kölykök babúszás élményeiket osztják meg egymással… Játszóházba sem visszük. Vannak unokatestvérei, majd játszik velük. Játékot pedig találjanak ki maguknak. Kapjanak hajba, tépázzák meg egymást, Dóra fetrengjen a sárban, lovagoljon a kutyán, gyömöszölje a macskát, az az igazi játszóház.

Na és a baba-mama jóga. Az a kedvencem. Hogy a gyerek majd ellazul és mozgáskultúrát tanul és belső békéje lesz. Ha nekem meg kellene tartanom ezt a csaknem 9 kilós húskombinátot mérlegállásban 2 percen át, az tényleg belső béke lenne az alattunk lakónak. Dóra jóga nélkül is ellazul. A cukkínis krumplipürétől, a nonstop szopitól és a „bújjide”-puszitól főleg. A gyereknek nem kell pelenka-szagelszívó készülék. Az a szülőnek kell. A gyereknek mindössze szeretet kell.

Peti (2009. június 7.)

Dórának meglepő, anyának megrendítő találkozásban volt része. Ugyanakkor. Anya azzal a vészjósló sejtelemmel találta szembe magát, hogy bizonyára eljön az idő, amikor ez a lány valakit majd kicsit-sokkal jobban fog szeretni tőle. Dóra ugyanis férfival találkozott, kérem. (Apa is férfi, de apa más. Apa az apa. Apát ismeri. Imádja és isteníti. Teszteli a határait. Apánál nincs hiszti, de van fürdés után mese, suttyomban éjféli puszi és még mennyi minden, amiről anya nem tud. Nem is fog. Dóra és apa is tesz majd róla. Látom a jövőt. Anya lesz a közös ellenség. Aki sebet fertőtlenít, de a harctéri körülményekről apával mindketten hallgatnak majd. Ez a rend). Ám Dóra a napokban olyan férfival találkozott, aki korban illik hozzá. A randi létrejöttének mikéntjét hosszú lenne ecsetelni: a család családjának családja összefutott, és lett meglepetés. A jelenség neve Peti. Peti most még Petike, 10 hónapos, igazi nagyfiú Dórához képest. Neki már van cipője (Dórának is, csak a szekrényben). Peti kalapot visel, ha fogják a kezét, jár. Sőt, azt mondja: mammma-maaa. Dórával egyébként két közös vonásuk is van. Az egyik: ugyanannyi hajszál ékesíti a fejüket. Semennyi. A másik: egyenként 9 kiló körüli a súlyuk, ami, tekintve, hogy Dóra feleannyi idős, mint Petike, hát, elég (faj)súlyos adat.

Dóra anya ölében volt, Petike az apjáéban. Mikor megpillantották egymást, 30 másodperc néma szemrevételezés következett. Bámultak meredt pupillákkal, mint ütközet előtt két hadosztály a frontvonalon. Aztán Dóra sosem látott lázba jött. Remegni kezdett, kézzel-lábbal kalimpálni, azt üzente, vigyél már közelebb, te, még életemben nem láttam ilyet. És anya óvatosan megmutatta Petikét Dórának közelről. Dóra erre kivetkőzött magából: csodálkozása gyermeki éljenzésbe fordult. Ekkor már Peti is „lépett”: apukája segítségével szerette volna megsimogatni Dórát, mire ez a lány elkapta a kezét és… Meg akarta enni. Dóra ilyen. A pocakjának szól valamennyi rajongás.

Mivel Petikét bekebelezni nem lehetett, Dóra megsértődött, majd irigység költözött a szemébe. Talán attól, hogy Petike már tud ülni a hintaágyban, ahonnan látszik minden mozgó falevél, macska, ember. Ő meg itt sínylődik a babakocsiban és jó, ha valami rágható izét anya a kezébe nyom tíz percenként mint egyetlen látványosságot. Talán attól, hogy Petike ebédre megehet két egész mini joghurtot plusz egy háromnegyed banánt. Igen, inkább ettől. Mert Dórának be kell érnie némi reszelt almába reszelt némi sütőtökkel… némi, némi, némi és sosem elég. Megszorítás ez, vagy mi? Magyarul a láv nem teljesedett ki/be, de a felismerést elraktározta Dóra kis tudata. Hogy egy férfinak mindig többet szabad.

Lányok nevében (2009. május 24.)

Ultrahangra várni nem nagy élmény. Az ultrahang maga, persze, az. Mert ott kalimpál a gyermek, húzza mindkét kezével a köldökzsinórt, mint aki harangozik, végre látszik, hogy tényleg nincs haja, és sámán sem lesz azzal az összesen 20 darab ujjával. Ám a várakozás maga kín és gyötrelem. Ahogy az ember belép a váróba, azonnal feltűnik, széknél csak levegőből van kevesebb. Az ülő alkalmatosságok 30 százalékán ráadásul apukák és egyéb járulékos hozzátartozók terpeszkednek. Rendszerint tízórait is hoznak, amit sajnos elő is vesznek és meg is esznek és annak szaga van, egy terhes asszony meg ugye előszeretettel fintorog. Apu ül anyu mellett, fogja a kezét, simogatja a hátát, hogy nyugodj meg, már csak tizennégyen vannak előtted. Fogalmam sincs, mivel lehet megzsarolni egy férfit, hogy vegyen ki szabadnapot és dekkoljon nyögő anyák között fél napot azért a 3 percért, amit a gyerekéből láthat. Gondolom, ha a férj jelen van, nem nyomja annyira az a büdös kölyök a húgyhólyagot, gyorsabban telik az idő és van kit elküldeni a büfébe. (Meg a fenébe, ha valami fáj). Így esett, hogy én minden vizsgálatra egyedül menetem. Egy nő legyen önálló. Akkor is, amikor ketten van. A várakozásnál csak ismerőssel találkozni rosszabb. Mert hülye kérdéseket tesznek fel: mint például: jááá, terhes vagy? Ó, nem, lenyeltem egy kosárlabdát és éppen az ultrahangos váróban toborzok sportbarátokat ezen extrém tevékenységhez. A mikorra várod a következő. Mondom, január 1-re, ezen két percig vihog mindenki, hogy va-ha-ha, gólya helyett az újévi malac hozza. Tényleg nagyon vicces. Aztán: hogy fogják hívni? Mondom, Dóra. Óóóó, csak egy neve lesz? Nem. Kettő. Mert van neki vezetékneve is. Tudom, mások azért adnak két keresztnevet a gyereknek, hogy ezzel áthárítsák saját tétovaságukat: döntse el felnőttként ő, melyiket használja. Hát akkor most én va-ha-házok, mert akkor miért nem rögtön a teljes naptárt, vagy utónévkönyvet anyakönyvezik???

Jó, hogy lányunk lett, mert fiú névben nemigen jutottunk konszenzusra. Apa nem akarta apa nevét, ugyanis abból már van egy, méghozzá ő maga. És az hogy nézne ki, hogy a Kicsi, meg a Nagy?! Anya előbb Szilárdot szeretett volna, majd sokáig Gergőnek becézte Dórát..., aki Dorottya ellenében végül célfotóval nyert. Azt jelenti: Isten ajándéka. Hát tényleg az.

A Dóra melletti mészárszéken lány ikerpár született aznap: Olimpia és Margaréta. Így van ez, ha anya a virágokat szereti, apa meg az öttusát. De jött Laurának indult Hédi, Attila épp a saját névnapján, Lackó, Janka Mirtill, Vilmos Boldizsár, Luca Blanka és még 50 gyermek abban a néhány napban, míg kórházban voltunk. Dóra és kis szobatársa, Ágika utolsó éjjel beszélgettek. Tisztán hallottuk: Ági-anyu is, én is. „Szerencsénk van”.

Bűnbeesés (2009. május 17.)

Éva tudhatott valamit. Amit most már Dóra is tud. Hogy kígyó ide, vagy oda, az alma az jó. Hiába az ősi tanítás, miszerint az egyszer volt Édenkert újdonsült ígéreteit fél éves korukig tökéletesen kiszolgálja az anyából csordogáló manna, Dóra nagyon szerencsés, ám némiképp egyedi eset is. Szerencsés, mert még három hét volt a születéséig, amikor anya teste már jelzett: a babamenza „elkészült”, és apró cseppekben, nem túl étvágygerjesztő formátumban, állagban és színben kétóránként utat tört egy zóna adag anyatej – apró száj híján egyelőre csak a melltartó felé. Dóra egy nap küzdelem után reggelire érkezett, út közben minden bizonnyal egy árva McDonald’s sem volt, ugyanis úgy evett, mint aki kizárólag ezért adta fel meleg hajlékát, a 41 hétig tartó kellemes kis társbérletet. Már ekkor gyanússá vált: a mell alapú táplálás Dóra elképzelése szerint nem pusztán a dió méretű, éktelenül korgó gyomor csitítására szolgál. Dóra, kérem, élvezetből eszik. Anya ezt onnan tudja, hogy amikor öt percet késik a lakoma, Dóra borzasztóan mérges: legszívesebben törne-zúzna, perel, máris megenne egy fél lovat, vörös a feje, gyilkos tűz ég a szemében és amikor végre odafér a „tányérhoz”, azonnal vákuumot képez, szív, zabál, köpköd, szuszog, nyög, köhög, félrenyel – majd alig öt perc múlva leteszi a „kanalat”. Végzett. Ennyi. Jól lakott, jöhet az alvás, vagy kit érdekel, micsoda, ő már kifogástalanul érzi magát, neki tele a bendője, eljött hát a világbéke. A desszert egy elégedett sóhaj, néhány hálás vigyorgás a betevőért, mesenézés, vagy két darab mutatóujj egyidejű elrágása.

Ezen ínycsiklandó előzmények után anya gondolt egy merészet és úgy döntött – noha a szakkönyvek (amit általában olyan depressziós nők írnak, akiknek gyereke sincs) és velük mély egyetértésben a védőnők is ellenzik a kizárólag anyatejen élő babák féléves kor előtti hozzátáplálását –, Dórával megkóstoltatja a világot. Mert anya hiszi, hogy azok az emberek, akik válogatás, mérték és néha ész nélkül esznek, sokkal boldogabbak, mint turkálós-szelektálós-biomagvas társaik. Dóra elmúlt 4 hónapos, nagylány már, kész az emésztőrendszere egy kis változatosságra. Bár a világ ízét anya számára a halászlé képezi le, azzal mégsem lehet indítani egy ekkora babánál. Így maradt az alma. Piacon vásárolt piros, olyasfajta, amitől Hófehérke ma is transzba esne. Tisztítás, reszelés, műanyag kanál és anya kiugró szíve, hogy mi lesz most. Csak abban bízott, Dóra – szerény beszédkészségénél fogva – (még) biztosan nem fogja azt mondani, hogy sz*r a kaja. Nemhogy ezt, de Dóra mást sem mondott. Nézett anya szemébe, hosszan, delejesen, a pupilláin pedig két szó villogott. Végre és még.

Bár a gyümölcs levével és egészen miniatűr pépfalatokkal indult a szoktatás, azóta Dóra naponta megeszik ebédre egy kisebb almát. Ami átrendezte a kiválasztás menetét. Ám erről anyának nem szólt senki. A gyermek, aki az anyatejtől eddig naponta négyszer-ötször „üzent” ki a nadrágjából, mostanra eldugult. Emiatt anya szinte kakatáncot jár, hogy jöjjön már az az alma kifelé is, de az eddig inkább folyékony, homogén maszlag sűrű kupaccá avanzsált, amitől gazdája kicsit nehezebben válik meg. Így Dóra gondolt egy merészet és az almát továbbra is anyatejjel öblíti le. Nincs is jobb a hazainál!

Flanciaország határai (2009. május 10.)

Mióta anya lettem, rengeteget fejlődtem. Visszafelé. Olyan ajtófélfa, aminek eddig nem mentem neki, már csak a tüzépen van.
Hogy hajnalban szembe jönnek a falak, mikor Dóra éppen Torkos Negyed Négyet tart, az még hagyján, de hogy nappal is… Pedig nem iszom. (Talán kellene). A két felkaromon már alig van ép hámréteg, a mozgás-koordinációmat maga a nagyszerű Charlie Chaplin is megirigyelné. Továbbá olyan többszörösen összetett, minden bizonnyal idegen eredetű szavak nem jutnak eszembe, mint a mókus, vagy a habfürdő. Ha Dórával elmegyünk célzottan paradicsomot venni, annak általában szemüvegtörlő lesz a vége, de almás rétes és újhagyma mindenképpen kerül a babakocsiba. Paradicsom? Az nem annyira. Így nem csoda, hogy wellness minden 13 és fél perc, amit Dóra apával tölt. S ha sétálni mennek, az egyenesen kéjmámor, mert 2 és fél óra is eltelik nélkülük. Felértékelődik a magány, egy végig olvasott újságcikk (könyvről még nem fantáziál anya), de ha a szemetet leviszi egyedül, az is kikapcsolódás. Így van ez jól: az agy területei ideiglenesen átadják helyüket a Dóra nevű offenzívának: mondókát dúdolok a kádban és milliliteren kívül nem tudok más mértékegységben számolni. (Meg úgy igazából önmagában számolni sem). Az igazi flanc az életünkben mostanság szépen felöltöztetni Dórát, így-úgy felöltöztetni anyát, elindulni, menni, ujjunk köré tekerni a napfényt és érezni azt, hogy együtt.

A luxus azonban nem csak Dórának jár, de 4 hónap után hű rabszolgáinak is. Mama ilyenkor érkezik, Dórának pakkot hoz, apának húslevest, anyának süteményt. És anya ilyenkor szép ruhát húz, mert ha menni kell, hát menni kell. Végre felnőttek, zene, tánc, babakaka színelemzését felülmúló témák.

Ám a buli mégsem felhőtlen. Anya kiesett a magas sarkú topánok viselésének rutinjából és folyton a telefonját nézi. Amin óra is van. És valahogy várja, hogy mutassa már azt a nyamvadt 23.00-t, hogy egy apával való menetrendszerinti Maradj még!-vita után repeszteni tudjon haza. Aztán a parkolóban lekerül a körömcipő, rezzen a slusszkulcs és anya feldudorássza a Nagyerdőt. Jobb esetben a Nem tudok élni nélküled kerül elő. Rosszabb esetben az Ingyom-bingyom tálibe.

Ajtó nyit. Dóra alszik. Mama alszik. (Dóra kicsit többet és jobban, mint Mama). Aztán amikor éjfélt üt az óra s Dóra éhezni kezd, anya érzi: mindenkinek ott a helye, ahol számítanak rá.

Csatadal (2009. április 26.)

Határozottan nem emlékszem rá, Dóra melyik este fogant. Lehetne ebből akár bátor, mi több irigylésre méltó következtetéseket levonni - felesleges. Az történt, ami általában a házaspárokkal: nagyon szerettünk volna kisbabát, de azon az estén leginkább egymást. Egy biztos: gyöngyvirágos tavasz volt, valahonnan jöttünk hazafelé és az autóban Kárpátia szólt. Ez is csak azért megfellebbezhetetlen tény, mert az autóban mindig az szól. Még az is lehet, az én maguknak való, világ lustája, sokat korholt, ezért sértődött sejtjeim egyike éppen az Ó, bujdosó székely című örökbecsűt vélte indulónak, aminek hatására díszbe öltözött, belőtte a séróját, kifényezte a cipőt és nekivágott az ismeretlennek. Gyanútlanul, egész úton la-la-lázva. Mire a negyedik emeletre értem, már a vérereimben zengett a Hol vagytok, székelyek? E földet bíztam rátok, negyed órával később pedig még mindig e ritmusra menetelt az egy szál pete, mikor valaki beárnyékolta előtte a napot. Mivel az ismeretlen délceg volt, jóképű, élénk mozgású, petém meg bírta a rockot, hát táncoltak egyet s úgy kialakult az összhang közöttük, hogy úgy is maradtak. Mondhatjuk, Dóra tehát zenés-táncos mulatsággal melegített az életre.

Anya és apa muzikalitása csak annyiban áll távol egymástól, hogy anyának nincs hangja, apának meg van. (Nem egy született Bono, de buliba jó. Sőt). Mindenesetre CD-ket még sosem vágtunk egymás fejéhez, a templomi bevonuló miatt sem mentünk ölre, bár a lagzis nyitótánc tévedésből a Homokóra volt (tudják, hogy te mással nagyon boldog légy – köszönjük szépen!)… Egyébként a régi és az új öregeket szeretjük: az Eddát, Demjént, Zoránt, Ákost. Szóval akik még zenét játszanak. Hangszerekkel. És énekelnek. Maguktól. Ja, és a mulatós a gyengénk. (Az én anyám még elsírta magát, mikor Jimmy kakason lőtte magát). Dóránk tehát tudja jól, a zene számára kötelező tantárgy. Méltóságteljes 30 centijével végig is hullámozta Zorán koncertjét, verte a hasfalamat az István, a királyon, kívülről fújja a Márió-összest, az A füredi Anna-bálon egyenesen a végzete. Ám a Kárpátia az egészen más.

Úgy alakult, a terhesség utolsó 3 hetében Dóra szívzenéjét és testmozgását naponta kétszer, azonos időben zajos, mindenféle görbéket firkáló műszerek vizslatták. Ami közben Dóra nyilvánvalóan nem aludhatott. A kora reggeli éber kómát apa Kárpátiával száműzte a Klinikáig vezető úton. Amint elkezdődött az Ott, ahol zúg az a négy folyó, Dóra beindult és parádés görbéket produkált. És azóta is. Nyomathatja anya a YouTube-ról az Icipici kis mesét, a Mézga család főcímdalát Vukostul, Halász Juditostul. Van az a hiszti, amin csak a Kárpátia segít. Úgy tűnik, Dóra emlékszik. Mikro-kislánykorából rémlik neki valami dallam, amire apa és anya olyan nagyon szerette egymást. És szerette volna Dórát.

Reggeli, álomkivitelben (2009. április 19.)

Sokféle Dóra létezik. Hogy melyik milyen, az adott napszaktól függ.Reggel gombszemű kisnyúl, aki menetrend szerint 6.30-kor apró orrával beleszimatol a levegőbe, érdemes-e ez a reggel arra, hogy ő felkeljen. Ha nyomokban van még egy kis anya illat, akkor lehet róla szó. Körbenéz, örömmel nyugtázza, hogy otthon ébredt. (És nem valami áporodott levegőjű sikátor szoba-konyhájában, vagy éppen egy hiányosan berendezett banánlevél-kunyhóban). Megszámlálja a kiságy rácsait, köszön a feje fölött himbálódzó plüsskutyáknak – mázli! Egy sem szökött meg az éj leple alatt –, szemügyre veszi a bal kezét: ma is lesz mit szopizni, rágni, vagy csak úgy simán csodálni, majd fél percet morfondírozik, hogyan tovább. Ennek általában az a vége, hogy 6.40-kor felkelti apát, menjen dolgozni, de előtte (míg fő a kávé), igazán van ideje egy villámléptű pelenkacserére. Mármint Dórán. Száraz fenékkel a világ is szebb, az erőnk is több, úgyhogy mire apa lemegy a lépcsőn és beszáll az autóba, Dóra felszirénázza anyát, mert egy csecsemő életében nem lehetnek üresjáratok. Reggel anya alig él, azt sem képes teljes bizonyossággal megállapítani, hogy ez már valóság, vagy ugye-bárcsak-mondd, hogy még az álom része. Mire a babaszobába ér, legalább egy falnak nekimegy a megszokás, a rítus bontatlan ritmusa miatt és így kérleli Dórát: „Dórikám, olyan korán van még, miért nem alszol? De ugye te is álmos vagy? Visszatesszük a cumikádat, csak egy fél órát, na”. De Dóra nem ismeri az órát. Neki egyszerűen csak alvás utáni reggel van. Apa és anya van. Tökéletes egymásutániságban. Amit a reggeli követ: édes-anya, tejjel körítve. „Na jó, gyere, átviszlek a nagy ágyba, még együtt szundikálunk egy kicsit”. Dóra átadja magát az ismeretlen párnák és paplanok ölelésének, szétnéz a hálószobában és tudja, ez az átverés része. Mert neki esze ágában sincs aludni, ő éhes és korgó gyomorral ki bírna elaludni? Főleg, ha épp most kelt fel, akkor meg minek? Ki látott még ilyet?

Anya viszont tovább trükközik, masszírozza a szemöldökét, talán mozgásba hozható valami záróreflex, vagy van a homlokán egy szunya-pont. Hiába. Egy altató, tíz épphogy-puszi az arccsontocskára. Semmi. Dóra éber és virul. Anya most már mérges. Pedig Ernő is itt van, a béka, aki Dórának arról versel és azt táncolja el, hogy alukálni jaj, de jó. Erre Dóra dühbe gurul, hát ki az ő anyja és egyáltalán szülő ez a csukott szemű izé, aki manipulatíve késlelteti a betevőt? Erre persze megadom magam.

Minden szent reggel, mialatt Dóra lefetyel, megfogadom, hogy a délutáni alvásnál majd én is vele alszom, mert ez így kibírhatatlan. Áldozat vagyok, tetszhalott, múmia, egy kiszáradt rágógumi, egy elfelejtett matrica, aki bármikor, sorban állás közben is képes lenne 6 napra álomba szenderülni. Aztán az önsajnálatban végképp elmerülve mégis feltápászkodom, újraindítom a kávéfőzőt, megfésülöm a hajamat, felhúzom a redőnyöket és megyek Dóráért vissza, a hálószobába, hogy megnézzük a 7 órás híreket a nappaliban… és akkor Dóra…Az én lányom, a gombszemű kisnyúl, az ismeretlen párnák és paplanok ölelésében, tele hassal, alig észrevehető orrával éppen búzavirágos mezőt szimatol, álmot lát. Lábujjhegyen tépek hát vissza a takaró alá, ahol belebújok Dórába, a zseniális kis horkolásába, megfogom az apró kezét és alszunk még együtt pontosan 50 percet. Van Isten. És elküldte nekem angyalát.

A jaj nem jár egyedül (2009. április 12.)

Mióta Dóra kidugta az orrát erre a világegyetemre, gyakorlatilag minden héten más nyavalyával küzd. Nem igazi betegségek ezek, inkább csak egy csöpp szervezet erőpróbái: megfeszített harc, kemény öklözés a kinti lét ilyen-olyanságával. Kellemetlen ismerkedés bacilusokkal, páratartalommal, mosószerrel, kenőcsökkel és babateával. Akció és reakció: a természet kérdez, Dóra immunrendszere válaszol. Eddig kifogástalanul. Ő egyetlen szó nélkül veszi az akklimatizálódás akadályait. Ugyanaz viszont anyának nagyon fáj.

Dóra már a kórházban cseppeket kapott, mert eldugultak a könnycsatornái és halovány váladékozás indult el azokból a szemekből, amiket konkrétan még ki sem nyitott. Mondták, katonadolog, minden gyereknek ödémás a szeme, így tisztul, vagy éppen születés közben belenézett a vérbe(???). Hát könyörgöm, horrorfilmmel indult a gyerekem élete? Dóra ilyen. Szeret szétnézni. A katonadologból viszont 6 hét ápolás lett. Mire az egyik szeméről elmúlt a gyulladás, átterjedt a másikra, így Dóra látószervei felemésztettek egy komplett leforrázott kamillamezőt, mert csak a gyógynövényes törölgetés használt. Közben anya (aki önmaga ellensége) megnézte az interneten, hogy mi ez a betegség, és látta, hogy klinikai könnycsatorna-átmosás lehet a vége, amikor is parányi szondát vezetnek be Dórának a… Oda? Mekkora szondát? Pókok szövik? Na, itt kicsordult a könnyem, úgyhogy nem részletezem.

Kétszemélyes drámánk következő állomása a bőrszárazság volt, ami 8 hetes korában kezdődött és masszívan tartotta magát egy hónapon át. Vörös foltok kipikkelyesedve: hajlatban, fejbőrön, lábujjak között, mindenhol. Anya azonnal felállította a diagnózist: atópiás dermatitisz (magyarul ekcéma), amit legfeljebb kinőni lehet, gyógyítani nem. Lecseréltük a mosószereket, anya tápanyagait kenyérre és vízre, mediterrán élményfürdőre párásítottuk a babaszobát, kentük-fürdettük Dórát mangalicazsíron kívül szinte mindennel, de semmi nem használt. Egyetlen dolog derült ki: a bőrgyógyászat a merő kísérletezés tudománya. Kezdetben a sűrű anyatejre fogtuk, majd a melegre, öröklődő hajlamra, allergiára, poratkára, amikor egy specialista kiénekelte, hogy ó, semmiség, így ürülnek ki belőle az anyai hormonok. Hát köszönjük szépen. Csakhogy addigra Dóra a folyamatos hámlással elhagyta 3 réteg bőrét, anya pedig a maradék ép idegrendszerét.

És még nincs vége. Jött a meghűlés. Nem, nem bikiniben vittem a gyereket sétálni februárban, sokkal inkább a levegőben volt valami „finomság”, vagy annak a 240 babalátogatónak a szájszervén, aki rendületlenül Dóra kezét csókolgatta. Láztalan szörcsögés és köhögés következett. Apa és anya tehát felcsapott váladékirtónak. De ahhoz fegyver is kell ám! Betelepült házunkba Dóra első „hangszere” egy porszívóra szerelhető orrszívó személyében. Sírás alig volt, megkönnyebbült mosoly és csendes éjszakák annál inkább. De ha tudnák, mi minden fér egy 1 centiméteres orrba!

Szó mi szó, mióta Dóra itt van velem, nem fáj semmim. Vagyis fáj, de nem úgy. Úgy fáj, hogy nem számít.

Szombat esti (izom)láz (2009. április 5.)

Apa és anya ellentétes módon viszonyul a sporthoz. Mégpedig úgy, hogy apa viszonyul, anya pedig nem. Apa eleve olyan helyen született, ahol még a hegy lábán is korcsolya van; Erdélyországban jégkorongozó akar lenni minden kisgóbé és jó eséllyel az is lesz, ha szabvány két lábbal s némi technikával jön a világra. (Azaz a hóra). Apa ennek köszönhetően végig küzdötte a gyermek- és ifjúkorát, csapatban játszott, siklott és nyert, az érmek alatt elhajlik a polc, beszerzett számos elismerést, róla szóló újságcikket, rajongók hadát, ezzel szemben anya életében utált elfáradni. Kiver a víz attól, hogy esetleg le kell izzadni. Aggódom a sérülések miatt és az én szívem ne álljon meg a pályán. Így inkább neki sem kezdtem soha. Valamennyi kötődésem a sporthoz belefér egy mondatba: alkalomadtán megnézem a Forma-1-et és minden nagyrabecsülésem az élsportolóké. Ennyi. Tőlem többet ne várjon senki. Nekem a Loki Debrecennek olyan tartozéka, mint a Nagytemplom, de semmi pénzért nem fagynék meg egy meccsen sem.

Ezek után, hogy Dórából mi lesz… Érdeklődéssel várjuk. Addig pedig figyeljük. Az eltelt 3 hónap alatt a következő mérleget vonhatjuk meg: Dóra testi adottságait egyelőre eltakarja az anyatejjel magára kapott húsréteg. A szeme kék, a haja kevés, a bőre fehér, a csontozata erős, ám a többi gént nem engedi láttatni a hordónyi pocak és az a 10-20 hurka. Mozgását tekintve élénk: tágul a pupillája fényre, ahogy illik. A hathetes kontrollon azt mondta a doktornő, ügyes gyerek, de tartsuk többet hason, hadd edződjön a nyak- és hátizma. Nos, apa múlt szombaton fényképezővel felfegyverkezve várta, hogy Dóra mit visz véghez a játszószőnyegen az új pozícióban, ami majd olimpiai részvételre predesztinálja: hogy majd méltóságteljesen néz jobbra-balra, forgatja a fejét, lemegy hídba, majd kézen állva szökdel, de nem. Dórát anya hasra fordította és Dóra egyenesen, orral előre belefúrta a fejét a szőnyegbe úgy, ha nem vesszük ki onnan, még most is ott lenne. Pedig naponta tornázunk: karkörzés, térdemelgetés, talpmasszázs, és anya példát is statuál: hogy Dóráért negyedikről le, negyedikre fel, kilométeres babakocsizás... Hiába. No de sebaj: szurkolókra is nagy szükség van.

Áldott állatok (2009. március 22.)

Osztozni tanulok. Pedig olyannyira sosem volt az erősségem, hogy valaha úgy döntöttem, nem is gyakorlom. Most mégis. Minden perc, amit Dóra nem nekem szentel...pocsék. Pont olyan lelkileg, mint mikor az embert áttekerik egy nagy lyukú húsdarálón, aztán még lereszelik, majd sorkiemelés gyanánt megmutatják az uborkagyalunak. Közelről. Szóval Dóra figyel. Minden érdekli, aminek színe van, szemüvege, haja, vagy mozgáskoordinációs zavara. Meredt pupillákkal nézi a tévét: ha tudna beszélni, simán felmondaná a Spektrum következő két heti délelőtti műsorát, annyi előzetest látott. A mesecsatornán egyedül Spongyabob nyerte el a tetszését, az is kényszer hatására, mert oda inkább és valójában anya, vagy apa kapcsolja, mert az jó. A szórakozásnak azonban csak atomi szegmense a sík képernyő, tudni illik, kérem, Dórának játékai is vannak. Igazi állatok – plüssből.

Az időrendiség kedvéért: a halak novemberben érkeztek családunkba (nyilván) Dóra tudta nélkül. Az 5 fős keszegállomány (490 Ft, IKEA) egy műanyag csillagról lóg alá, épp a pelenkázó fölé, hogy Dóra figyelmét elterelje a pelenkázásról, vagy a popóban hőmérőzésről, jaj. A hadművelet olyannyira sikeres lett, hogy Dóra elsőként a halakra mosolygott, láthatóan megköszönte nekik remekbe szabott kis életét, a mindennapi anyatejet, a jó meleg szobát. Szóval Dóra annyira szereti a halakat, hogy anyát összekeveri velük. A másik „anya-ellenség” a kiságy fölötti kutyatrió (Ára ismeretlen. Apa rendelte interneten, a számlát kerestem, de nem találtam). Ők pörögni is tudnak, amit Dóra nagyon élvez. Segítségükkel magában már modellezi a világ körforgását, a természet rendjét, az évszakok váltakozását (nem is számít, hogy azokból négy van). A kutyák 20 percig négyféle komolyzenét játszanak és egy altatót – németül. (A Schlaf mein Baby, schlafe ein című remekművet apával már kívülről tudjuk). Ennyi idő alatt anya pont megpucol egy kiló krumplit, úgyhogy a kutyákat szeretjük. A harmadik játék az abszolút kedvenc. (Ajándék, ára ismeretlen, de drága volt). Ő a pelenkás nyúl. Fehér tapsifül, a hasán fekszik, zsinór lóg a fenekéből, értsd úgy, hogy felhúzható, szintén zenél, ja és persze pelenkája van. Pelenkás nyúl már sokszor őrizte Dóra álmát. Szelíd teremtés, egy baj van vele. Hogy bárány. Mint utóbb kiderült.

No és ott van Bogi, a rózsaszín katicabogár (vagy méhecske), akit Dóra nő(!)napra kapott. Bogit addig tűri meg, míg nem „mászik” a tévé elé, ahol Dórát zavarja a szabad kilátásban. Ha mégis megesik efféle csúfság, Dóra addig pofozza az ízeltlábút, míg az öngyilkos merényletet nem követ el és a parkettára vetődik. Anya is ott van. Padlón. Mert rájött, jöhet még akárhány pocok-Döme, béka-Ernő, sőt, a teljes Lutra-album, Dórának perpillanat a kedvenc játéka az 5 forintos reklámszatyor és a kaukázusi kefír doboza.

A történet kerek (2009. március 15.)

Mikor terhes lettem, hosszú hetekig vártam a hírnököt némi gyomorégés, egy-két-hány-inger, savtúltengés, akár nyílt színi okádás formájában, ami alapján bizonyosságot szerzek, hogy Dóra tényleg jön. Bármilyen emésztőnedvért hálás lettem volna! Mert egy valamire való várandós legalább az elején megszemléli a vécén a „brassói” charterjáratot, ami ugye célt ér, csakhogy azonnal vissza is fordul. Mikor egyértelművé vált, hogy itt aztán még egy halovány reggeli fejfájás sincs, arra gondoltam, a gyerekem nem is magzat, csak egy árnyék az ultrahangon, egy eltévedt epekő, az 1984-ben lenyelt legó.

Aztán azt vártam, hogy áhítozni kezdjek az éjszaka közepén egy kis tormás cékla, rántott cukkini, vagy tarhonyás hús után. Indulatot vártam, kitörési pontot, gasztro-forradalmat, hamburger alakú álomképet, meg hogy majd szezámmagos csirkemellnek nézem a 24-es buszt – de nem. Szolidan rászoktam a málnaszörpre, a májkrémes kenyérre, megettem úgy három bibliányi halat, de semmi különös. Rájöttem, hogy igazán csak Dórát kívánom. Látni, érezni, megsimítani.
Dórának azóta három nyaka van. Egy nyak, egy toka és egy nyaklánctartó zsírpárna. Dóra nem duci – kövér. Nem fér rá egy fotóra. Háj burjánzik kis testén, a feneke pedig konkrétan narancsbőrös. Akkora bicepsze van, nem tudok akármilyen rövid ujjút ráadni. Mert az anyatej minálunk, kérem, slágerkaja: nagytételben fogyaszt az egyetlen kosztos. Számokban kifejezve: Dóra 24 óra alatt tízszer szopizik. (Itt hagyok egy kis gondolkodási időt. Szóval tízszer.) Pedig a szoptatás munkás tevékenység ám. Anya izzad és kiszárad közben, no meg nem eszik akármit. Nem azért, mert nem akar (akar!!!), de Dóra bendőjét kímélni kell. Hiszen az anyatej az áramon kívül mindent (át)vezet. Ráadásul az első három szívás úgy fáj, ellátok a Göncölszekérig – nappal is! –, de a földi látvány kárpótol mindenért: Dóra akkora vehemenciával vacsorázik, hogy a szája két oldalán csorog a tej, majd olyan elégedettséggel hajtja álomra a fejét, amiből látszik: tudja, holnap is kap. Végre anya is adhat magából valamit, aminek látszata van. Így igaz a világ: eddig ő növesztette az én hasamat, most én az övét! Jó formában van. A kerek az egy forma.

Akadály-hentes belváros (2009. március 8.)

Minden jel arra utal, Dóra szereti a technikai sportokat. Amilyen a babakocsizás is. Ahogy beindul a jármű és megteszi az első másfél métert, utasa álomra hajtja fejét, és meg sem rezzen a következő két és fél órában. Az óváros macskaköve az abszolút csúcsélmény: a rezonáló burkolaton haladva Dóra még mosolyog is álmában, de a Burgundia utcán teperő kamionok sem képesek kizökkenteni őt alfából. Csakhogy e maratoni nyugalomnak ára van. Amit anya fizet. Lássuk lépésenként, hogyan indul a délelőtti séta.

Anya először is kiszámolja, mikor esedékes a következő etetés, ahhoz igazítja a városnézést. Míg lecsordogál Dóra torkán a tízórai, anya agyal, mi legyen a sorrend. Ki öltözzön előbb? Általában én izzadok többet, igaz, amíg Dóra eszik, garbót úgysem tudnék magamra venni az „evőeszközhöz” való hozzáférés miatt, de a csizma már rajtam van, hogy időt nyerjünk. Míg pelenkát cserélek, jöhet rám tehát a garbó, a pulóver, a kabát, a táska. (Ekkor még mindig 27 fok van a lakásban, a gyerek gyakorlatilag csupasz, tehát indulás csak 10 perc múlva lesz; ez ám a házi szauna). Aztán Dóra a tipegőjére kapucnis felsőt, pamutcipőt, termo-kezeslábast, divatos fejfedőt kap. Mire mindezt ráadom, rólam szakad a víz, a gyerek mozdulni sem bír. De ekkor még becipzározom a rúgkapálni már nem tudó, ámde üvöltő csomagot a bundazsákba. Ezt az összes mindent pedig elhelyezem a bébihordozóban. Míg ajtót zárok, Dóra a folyosón pihen, hogy rá ne olvadjon a cucc, aztán elindulunk a 4. emeletről a pincébe, mert ott állomásozik a járgány. A földszinten általában eszembe szokott jutni, hogy a mobiltelefon fent maradt a lakásban… Ilyenkor vissza az egész. Mire a pincébe érünk, bárkit képes lennék kivégezni (aki nem Dóra), de pár akadály még hátra van. Vasajtó kikulcsol, tároló ajtaja két lakattal kinyit, Dóra hordozóból ki, babakocsiba be, hordozó a tárolóba be, két lakat zár, vasajtó zár, babakocsi ajtón ki. És egy Miatyánk. Sikerült! Ma is.

Kint vagyunk végre az utcán, amit az ember teljesen más szemmel néz, mint ha autóval, vagy gyalog közlekedik. Ki gondolná, hogy a járdák is tele vannak kátyúval! Irány a kellemes-hasznos: vásároljunk be. De hol? Debrecen még véletlenül sem akadálymentes és bababarát, így legfeljebb a piacon és a pláza földszintjén garázdálkodhatunk és költhetjük örömmel apa pénzét. Esküdt ellenségünk a lépcső, a küszöb és a zárt ajtó, amin általában se ki, se be nem megy előttünk senki, aki ki-, vagy beengedhetne minket. Rászorulunk másra. Magyarul úgy hívják: fogyatékkal élők. Ezek vagyunk mi, kisbabás mamák...

Na de a közönség!!! Az ám feledtet bút és bajt. Mert Dóra minden kofa számára szép, gyönyörű, formás, kerek (a kerek az egy forma!) és ezt meg is mondják nekem. Minek? Hiszen tudom! Na és a hentes! Anya bárhogy mosolyoghat és küldhet delejes pillantásokat a szemüvege mögül, itt, kérem, az árengedmény rég nem nekem szól.

A lila ruhás? Nő! (2009. március 1.)

Nem sejtettem, hogy megeshet a valóságban efféle csúfság: létezik nő a Földön, akinek egy darab ruhát sem kell venni. Mert mindet kapja. Mint valami szupersztár a világcégekkel, Dóra lepaktált a rokonokkal, hogy húzzanak befelé a legmanipulatívabb pénznyelőbe, a pisisek butikjába, ahol bizony semmit sem lehet szívhasadás nélkül otthagyni. Dóra a gardrób tartalmának negyedét örökölte az unokatestvérektől, háromnegyede pedig a babalátogatók révén rontott befelé a házunkba. Résnyire nyitottam csak az ajtót, már ott sorakoztak a pipacsos zoknik, sorban álltak a tüll pörgős szoknyák, idétlen macis garbók, amiknek a nyakán éppen egy stilizált pink hóembert(!) ábrázoló bunda hágott át. Még ilyet! Pedig álmomban Dórát napsárgában láttam, hosszú, fekete haja lengett a hajnali harmatban és nyoma sem volt a rózsaszín giccsparádénak. Amikor Dóra még csak akkora volt, mint egy kovászos uborka, megígértem neki, sosem fogom vattacukornak öltöztetni. Sem kakasos nyalókának. Úgyhogy a szuvenír rucikat anya villámlépésben kiválogatta. A maradékkal két szekrény telt meg. Egyetlen adalék a leltárból: Dórának jelen pillanatban kilenc pár kesztyűje van, amit egyszer sem viselt, ugyanis mire anya rájött, hogy az kesztyű és nem zokni, addigra csaknem kitavaszodott.

Egyébként a pitbullos kezeslábast meg a pelenkát leszámítva simán felvennék mindent, amit Dóra hord. Igényes darabok egytől egyig, igaz, a Kenzo pizsamának gyászos vége lett: apa szerint túl győzikés, így kétségbe vontuk a likviditását. (Mégiscsak a férfiaknak akarunk tetszeni!). Mesélhetnék mini melegítőalsóról is, ami egy ideje zöld, hiába a fél flakon Flóraszept, kiváló ruhafesték az anyatej, pláne ha átsuhan egy parányi bélrendszeren.

Dóra nem egyszerű eset. A sapkát kifejezetten rühelli, hosszú ujjú szerkókba pedig a kis kezét úgy sikerül beleoperálnom, hogy eddig háromszor hittem, eltörtem a kulcscsontját. Legkevésbé sem gyurma állagú egy csecsemő, de rá kellett jönnöm, az öltöztetős Barbie-n edződött anyukák is bajban lesznek, mert itt aztán képtelenség kivenni a vállból a felkart arra a hangyányi időre, míg ráadjuk a szimpla utcai toalettet a babánkra. Jó, hogy bálba egyelőre nem jár. Továbbá kész szerencse, hogy Dóra cipőt még nem hord: az ő méretében annyiba kerül egy valamirevaló lábbeli, amiből az anyáéra kitelik két-három pár. Dóra egyébként legszebben lilában pompázik, kár, hogy két nap alatt valahogy „összemennek” a cuccok. Szóval a lila ruhás egyre csak nő. S hogy én mit veszek fel? Mostanában többnyire Dórát. Hurcolom a fenekét, közben percekig nézi magát az előszobai nagy tükörben, bár nem tudom, tudja-e, hogy ki az. De anya látja, tetőtől-talpig. Talpig nő. A „tetőn” még hajat növesztünk. Mire az első bálba megy, kinő. Akkor már ő mondja meg nekem, mit vegyek fel. Addig viszont én diktálok. Divatot. Minden mást ő.

Többéjszakás kaland (2009. február 22.)

Nem volt kérdés egy percig sem: Dóra külön szobát kap. Úgy értem, külön hálószobát. Mert anyának és apának van ágya és Dórának is van ágya (egymástól 16 lépésnyire és 2 ajtónyira): mindenki aludjon a sajátjában. Ha tud. Dóra tud. Apa is tud. Anya pedig… nos, nem alvás az, inkább valami éber kóma, vegetatív létezés a lebegés, a hajnali kutyafutta meg a heveny lelkiismeret-furdalás között. Amolyan üregi nyúl-szindróma: miközben azt hiszem, hogy alszom, igazából hegyezem a fülem, mikor mozdul meg Dóra kisujja. Mert az éj leple alatt felerősödnek a hangok és a sarkig nyitott ajtókon át a sóhajtását is hallom. Ilyenkor a kis feje fölött buborékok jelennek meg, mint a képregényekben, amibe az van beleírva, hogy „Anya elhagyott, magányos vagyok, éjszaka van, félek, rossz anya, tűzre való, galád, gonosz, utálom, fogadjanak örökbe, biztosan büfizni fogok, amitől reggelre megfulladok, anya menjen a börtönbe, Btk. gondatlanságból elkövetett…”

Szóval áldott legyen minden reggel! Sosem hittem, hogy mosolyogni tudok hajnali fél 5-kor csak azért, amiért megint felkel a Nap. Tudok. Mert éjjel Dóra igazából nincs egyedül, nem fél, hanem alszik; közben kétszer halk oákkal jelez, eszik, utána azonnal visszaalszik – anya viszont fél. Sötét démonoktól, mint a pelenka. Mert ha este 10-kor tettem utoljára tisztába, akkor hajnali 2-re teljesen biztosan kicsípte a mindenféle izé a bőrét és reggelre szegény gyereknek már feneke sem lesz. Vagy sötét démonoktól, mint a vízháztartás. Mert ha 3.15-kor evett, akkor reggel 6.45-re már biztosan kiszárad…

Így alszom. Sehogy. Dóra viszont nagyon is valahogy alszik. Annak módja van. Nehezen, ringatósan, cumival, zenélő pelenkás nyúllal, dúdolással, kis-közepes-nagy puszival, nádi hegedűvel, homloksimogatással, nyekeregve-tekeregve, „nagybőgőzve”, halacskák számlálásával, a kiságy fölött lógó plüsskutyák idomításával, szimulálva. Mire Dóra este 23.00 és 23.58 között méltóztatik átadni 5 és fél kilós testét a könnyű álmoknak, apa meg anya egyesével fogynak ugyanennyit. De! Láttak már ilyen apró lányt leragadó kék szemekkel? Amikor éppen leszakadna alatta a karom, emelem be az ágyába, még rám néz, aznap utoljára – még szép! két perc múlva holnap lesz… –, küld egy félmosolyt, amivel üzeni: „Anya, most már letehetsz. De maradj még öt percet”. S öt perc múlva megyek. Nem aludni. Félni. Reggelig. S tudni: most semmi dolgom a világon, mint őrizni egy álmot.

Küszöbön a másik nő (2009. február 15.)

A pozitív terhességi tesztet egy fehér szakállkára ragasztottam azon a megmásíthatatlan májusi reggelen, ráírtam: Szia, Apa! Érkezem. És fél napot vártam. Hogy hazajöjjön és értesüljön róla: minden megváltozik. A valaha volt szőke fiú a farmerében, a férj, anyósom másodszülöttje, ott, a nappali küszöbén apa lett. (Rögeszmésen fiút vártam. Éppen miatta. Hogy értsem a férfiakat.) Ám apa érezte, mondta, gyanította, s titokban talán hitte is, hogy lány lesz. Mikor az ultrahangon elárulták a nemét, egy percig feküdnöm kellett még az asztalon, hogy megszokjuk egymást a gondolattal. Mármint hogy Dóra ő Dóra, és egyelőre szó sincs semmiféle Gergőről. Az az egy perc éppen elég volt: attól kezdve tudtam, igazi csúcsnő lapul bennem. A hírre apa beindult: Dórának pillangós padlószőnyeget vett, hatalmas virágmatricákat a falra, cipelte, majd összeszerelte a kiságyat, a pelenkázót, fél nap alatt ugyan, de felfúrta a polcot. Álltam a babaszoba ajtajában, én, anyám elsőszülöttje, a feleség, a fekete lány a XXL-es kismamanadrágban és ott, a küszöbön beláttam, itt most minden egy másik nőért történik. Nem mellékesen apa olyan szófüzéreket suttogott a hasamnak, amiket… hát, nekem soha. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az ellágyult rajongás és megszállott ragaszkodás csak a kezdet.

Dóra egyhetes késéssel érkezett. A kiírás napjától apa kétóránként megkérdezte, mikor jön ki. S mikor már kint volt, s nyilvánvalóvá vált, hogy minden porcikájában apa miniatürizált mása, a szemem láttára fellobbant köztük a szerelem. Az igazi. Amiben csak odaadás van és csalódás nem ér. Sosem, míg élsz. Dóra születése napján apa összetrombitálta fél Debrecent. Ment a hír, jött a tömeg, no meg a prímás a hegedűvel, szólt a nóta. Miközben Dóra evett, apa ivott, anya mozdulni sem bírt, de rájött: Dóra máris érti a férfiakat – az apját mindenképpen.

Hajnali 3 óra 15. Apa alszik. Régóta. Anya ébren van. Régóta. Állok a babaszoba küszöbén, kócosan, sápadt félholdakkal a szemem alatt, fázom, szomjas vagyok, pisilnem kell, mikor rájövök, ideje befejezni a nyavalygást, nem én vagyok a gyerek. Settenkednék vissza a hálószobába, mikor a kiságyból ötödször is utánamnéz egy félig leragadt szem. Eljutok az ebédlőig, mégis visszamegyek, csak utoljára, hogy lássam, alszik-e már. Alszik. Így, az ebédlő küszöbén, félúton a pici meg a nagy között állok, én, tejfoltos, összenyálazott, gyűrött hálóingben s tudom, amit más aligha képzelne rólam: ez a valaha volt legszebb ruhám. Amiben csatába indulok ugyanazért a férfiért egy lánnyal, aki egy szót sem tud, haja sincs, mégis ő fog nyerni. Hagyom.

Műhold és répa (2009. február 8.)

Bort, búzát, popsikrémet! Így köszöntötte Dórát január 7-én egy kedves SMS, amivel Dóra tüntetőleg mit sem törődött, hiszen mind a 3 és fél kilójával éppen azon volt, hogy belakja a 116-os a kórtermet, majd a Nagyerdőt, végül az egész univerzumot. Magát a világra jövetel előzményeit inkább hagyjuk (Dórának bemennie mindkettőnk számára vidámabb volt, mint kijönnie) és maradjunk annyiban: nem mindenkinek való a szülés. A vajúdás 24 óráját egyesével igyekszem feledni – egy hónap után úgy a 2. perc véghajrájánál tartok. Eddig is csak azért jutottam el, mert egyrészt a klinika szakembereinek – Fekete doktornak és Erdelics Erika szülésznőnek kiváltképp – hálával tartozom minden csepp emberségért és fájdalomcsillapítóért, másrészt pedig azóta 49 centivel és egy kézzel-lábbal hadonászó D-vitaminnal eleve előrébb tart az életem.

Túloz az összes szakirodalom (egyet sem olvastam) és ferdít a szájhagyomány: a terhesség 9 hónapja alatt nem lehet felkészülni az anyaságra. A terhesség 9 hónapja alatt legfeljebb a terhességre lehet felkészülni. A csípőcsont és a reggeli kávé eltűnésére, a plusz 12 kiló hurcolására, a fürdőkádból való koerografikus kimászásra, a sátorponyva méretű ruhákra, a vérvételekre, egészségügyi nyomorra, de leginkább arra, hogy a nő ideiglenesen átalakul egy konkáv valamivé, ami műholdat cipel a szíve alatt. Jó, jó, lehet örülni is: életemben nem volt ekkora mellem. De hasam sem!

Dórára annyit vártunk, hogy mire megérkezett, minden teljesen természetes volt a gondozásával kapcsolatban. Ami mégsem, ott megérzésre játszunk. Úgy sejtem, anyává a kisbaba teszi a nőt, nem a könyv. Bár ami jó neki, az nekem többnyire rossz (éjszakázni, cicit rágni), de aki bicajt vesz, számítson rá, hogy tekerni kell. Persze a törpök élete nem csak játék és mese. Mármint a törpök számára igen, az. Dóra eszik, alszik, bambul, nyekereg. Anya azonban úgy érzi magát, mint egy raklap tartós tej, mint egy autós McDonald’s, ami etetésre mindig készen áll, mint egy bútordarab a gyerekszoba közepén, aminek természetéből nem következik, hogy simán elmegy vásárolni, nem siet, szépen felöltözik, 15 percig sminkel, megnézi a Született feleségeket és a Doktor House-t; méghozzá a legelejétől a legvégéig. Reklámmal együtt! Mióta három részletben pucolok meg egy darab sárgarépát, azóta tudom, hogy van gyerekem.
Címkék: Dóra, könyv, irodalom, mese, Playboy, Schobert Norbert,

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.