D-vitamin: a bébiblog

Kemény a helyzet (2009. szeptember 6.)

Nincs gyógyszer. Belebetegedtünk Dóra ínyébe. Pedig még „csak” öt napja harcolunk. Vállvetve. Mind a négyen. Dóra, apa, anya meg a fog. Pedig ez a gyerek így, üres kis szájjal is nagyon szép, nagyon szeretjük, minek elcsúfítani a pipacsos ajkakat kemény be(ki)tolakodókkal – pépesítenék inkább életem végéig rántott húst és kókuszkockát is, csak ezt a horrorfilmet valahogy hagyhatnánk ki… Már megfordult a fejemben, felteszem magam az internetre, nyitok egy bankszámlát, házalok, körlevélben könyörgök, valaki utaljon ki egy leselejtezett hálókocsit valahol a délibábos Hortobágy kellős közepén, de elalszom a Kilenclyukú híd alatt vagy a bükki rengetegben is. Pedig éjszaka nálunk néma, békés csend van. Na de addig! 

Az egyébként kedves, kiegyensúlyozott, barátságos Dóra beszerezte első ellenségeit egy rakás, lassan-lassan összeálló kalcium- és cementkupac formájában. A rágószervek eddig (nagyon helyesen) valahol mélyen lapultak, de most elő akarnak mászni, hogy megmutassák magukat és az élményt Dórának: ezen túl százszor többféle dolgot lehet megkóstolni, immár professzionálisan aprítani, zúzni, őrölni, harapni. Emiatt a gyerek keservesen küzd, ami nem mellékesen még keservesebb hanggal jár: vinne a szájába mindent, ami enyhülést hozhat. Felértékelődött az összes recés vagy annak kinéző tárgy léte a háztartásban: legyen az húsklopfoló, hajkefe, körömreszelő. S persze a sértődés, hogy ezeket nem kaphatja meg, sokkal jobban fáj, mint az utat taposó fogazat.

Apa a tettek embere: hűsítő zseléért rohan, tereli Dóra figyelmét, vicceket gyárt, hintáztat, tornagyakorlatokat végeztet, altat, simogat. Anya a kételyek embere: Dóra könnyeit számlálja, nagy, fekete, támadó állkapcsokról fantáziál, éles szablyává alakított fogkeféket hisz az ajtó mögött, (fél)álomba ringat, átkozza az evolúciót, kérleli Istent, és naponta ötvenszer Dóra szájában matat, hogy ma már persze, ma már biztosan, ma már 100 százalékra kibújt. De nem. Panadollal, Dentinoxszal, Germicid C-vel betárazva várok minden éjjelt, de Dóra érdekes módon alszik. Talán azért, mert a fogak is csak nappali műszakban dolgoznak. Talán azért, mert arról álmodik, anya holnap már nem stresszel tovább.

Amikor kibújik Dóra első foga, apa majd azt mondja, na tessék, nem is volt nagy dolog, Dóra ezzel is megbirkózott. Anya pedig azt mondja, nagy dolog volt, bár az első szerelme, az érettségije bizonyára sokkal jobban fog fájni. De akkor majd legalább már csak én sírok. Apa és Dóra majd nevet. Így szoktak.