D-vitamin: a bébiblog

Tetetetetetete! De ki? (2009. augusztus 29.)

Rég volt, mikor elhangzott az első neki szóló két mondat: Úristen! Végre! Onnantól kezdve beindult a dumagépezet. Némán. Anya utálja a pocakos asszonyságokat, akik a hasukat simogatják a téren, és fennhangon jajveszékelnek, ígérgetnek, áradoznak a bentlakónak arról, hogy látod, süt a napocskácska, amit ugyan eltakar a felhőcskécske, de jönnek majd szebbecske hétfőcskék. Na ezt nem! Amikor ketten vagy apával hárman voltunk, akkor igen. Az más. Az csak a miénk. A fürdőkádban viszont előszeretettel csorgattam a fejére(?) a vizet, a saját mellkasomra a könnyeket – ott tettem neki a legszentebb esküt. Hangosan. Az csak úgy ér!

Mikor már úgy véltük, Dóra nagyobb, mint egy kettőspont, mindent megosztottunk vele: hogy hol vagyunk, mit csinálunk, mit eszünk, hogy apa visz majd Loki-meccsre, hogy máris nagyon szeretünk, csak jönnél már ki, hogy ez itt a tenger, kisfiam! (Bocsánat, Dórikám!) A születése pillanatában ugyan csak annyit bírtam kinyögni, szia, azóta jócskán kárpótoltam: mikortól Dóra már értelemmel kémlelt, és úgy láttam, a figyelemre méltó mozgó tárgyak közé sorolja az emberek száját is, verset hallgat. Könyvből. Vagy jégkorongozók életrajzát. Fejből.

A kép illusztráció. (Dórának nincs ennyi haja)

Még tél volt, mikor egy hirtelen sírásból kihallottam a saját nevemet. Nem a teljeset persze, hanem azt, hogy anya. Nekem még senki sem mondta, hogy anya, úgyhogy biztosan nem értettem félre. Tiszta volt, szomorú, kérlelő, bizalmas. Mivel apa akkor nem volt otthont, ezt a nyelvészeti csodát, szülővé válási momentumot, élet-mérföldkövet azóta sem hiszi. Pedig én igenis tudom, így volt, és ez elég. Az alapjaiban megkérdőjelezett tényekre épülő, fene nagy büszkeség azonban a minap odalett. 

Kezdődött egy édes reggeli ébresztővel; a kiságy felől bezengte a lakást: tetetetetete. Ez úgy történhetett, hogy Dóra aznap arra ébredt, forog a nyelve, és ha a kilélegzett levegőt okosan akadályokba ütközteti még a kis testén belül, abból bizony hang lesz. A sikerélménytől viszont megakadt a lemez és heteken át reggeltől estig azt hallgattuk: tetetetete. Hol csak suttogva, hol énekelve, hol üvöltözve. Azóta beköszönt a mamamamammmma meg a dedededede. És hát, izé, az autóban, egy hosszú út fáradtságában egy cérnavékony apaaaa is. Ööööö, éppen olvastam valahol, hogy ezek a szótagok csak a kísérletező-felfedező csecsemő szárny- és szájpróbálgatásai. Mert 8 hónaposan még nem mondja egy gyerek, hogy apa.

Ugye? :)