Hirdetés

Hirdetés

1956 és az elsikkasztott Károlyok

civishir.hu

2011.10.22. 09:40

1956 és az elsikkasztott Károlyok
Sztálin boncolása Pesten

Debrecen – Húsz esztendeje szabadon lehet ünnepelni és emlékezni, bár a posztkomcsik 2006 őszén még egyszer rendőrterrorral próbálták megfélemlíteni a békésen tüntető népet, próbálkozásuk kudarcba fulladt.

Hirdetés

Hirdetés

Most éppen arról is szól a belpolitikai fáma, hogy bíróság előtt feleljenek tetteikért 2006 októberének felelős bűnösei. Az tény viszont, hogy a nyitányként szereplő műegyetemi nagygyűlés 1956. október 23-án olyan forradalomnak és szabadságharcnak volt a kezdete, ami világszerte kivívta a szabadságszerető emberek szimpátiáját és együttérzését.

A Bem-szobornál már csatlakoztak kiskatonák is a tömeghez, és október 23-án a Parlament előtt el is dördültek az első lövések; meghaltak emberek százai. Csakhamar azonban elszabadult a népharag és forradalom söpörte el a gyűlölt Rákosi-rendszer minden maradványát. Az 1956-os forradalom és szabadságharc kezdeményezője és főszereplője a magyar ifjúság volt, egyetemisták és ifjú munkások, kiskatonák és minden tizenéves, akinek szívében lángot gyújtott a magyar szabadság ügye. A megtorlás is elsősorban az ifjúságot érte, szinte kábulatba ejt az MTV-ben a kivégzett forradalmárok neveinek és tragikus elbukásának felsorolása, igazolva azt a történelmi tényt, hogy a magyarság történelmének legvéresebb kezű hóhéra éppen Kádár János és bűnös bandája volt.

Az emlékezés során meg kell említenem, büszkén akár, hogy családomnak is van köze 56-hoz. Mégpedig annak cselekvő oldalához. 1956-ban nálunk otthon, Erdélyben mindenki a Kossuth Rádiót hallgatta vagy a Szabad Európát, utóbbit persze paplan alatt, suttogás függönyével rejtve, tény, hogy első pillanattól kezdve csaknem mindenki tisztában volt azzal, hogy Budapesten és a vidéki városokban forradalom robbant ki és sokezres tömeg skandáltra: ruszkik, haza! Nem csoda, hogy az erdélyi magyar diákok fantáziája is meglódult. A rádióból hallatszottak a sortüzek és lövések is, az erdélyi magyar ifjúság égett a türelmetlenségtől, hogy cselekedjen valamit. Az egyetemisták Kolozsváron a Házsongárdi temetőben szavaltak és énekelték a Himnuszt, gyakran elhangzott a Székely Himnusz is. (Nem volt véletlen, hogy a Bolyai Egyetemet éppen Ceausescu, éppen 1959-ben szüntette meg, és olvasztotta be a román Babes egyetembe, miután magyar egyetemisták százait zárták börtönbe 56-ért).

Nálunk otthon, Szovátán sem tétlenkedtek az ifjak. Éppen unokabátyám, Kelemen Imre volt az, aki 18 évesen megszervezett egy csapatot, hogy kiszökjenek az országból, és Budapestre menjenek segíteni fegyverrel a magyar ifjúságot. Feljelentő gazember azonban mindig akadt, és a szeku lecsapott. Még 1956 decemberében letartóztatták valamennyi szovátai fiatalt, közülük két Kelemen is rokonom volt. A tárgyalás, persze, komédiának is tűnhetett, de a szovátai fiatalok példás büntetést kaptak: Imre bátyám tíz évet, amiből a román börtönökben le is töltött 6 évet és 3 hónapot. Börtönélményeit meg is írta Angyaljárás című, nemrég megjelent könyvében. Szabadulása után, a rendszerváltás nyomán számos kitüntetést kapott, köztük az 1956-os Nemzetőrség Lovagjává ütötték. Ma Budapesten él és fiatalos lendülettel, 72 éve dacára is ifjú szívvel és daccal vállalja tetteit, magyarságát.

El is meséltem neki, számomra sem közömbös 56, hiszen november 4-én, az általános szovjet támadás napján éppen Károly napot akartam ünnepelni, de a szovjet agresszió hírére lemondtunk a mulatságról. Erdőszentgyörgyön laktunk, én harmadik osztályos elemista, de a forradalom minden napjára jól emlékezem, hiszen édesanyámmal minden este a rádió mellett ültünk és hallgattuk a budapesti híreket. Édesapám, aki szintén Károly volt, kora reggel elment, vasárnapra esett 4-e ugyan, de sürgős dolga volt. Engem is berendeltek az iskolába, ahol délig futballoztunk, de azért egymás közt is mindent megbeszéltünk. Tanáraink az udvar szélén kávézgattak és sűrű mondatokban tárgyalták az eseményeket. Délben hazakergettek mindenkit, én örömmel ugrottam kibédi nagyapán nyakába, aki szintén Károly volt. A hangulat azonban nem volt szívderítő, mivel nagyanyámék két fia, Kálmán és Zoltán Budapesten tartózkodott és aggódott mindenki sorsukért. Apám hozott egy kupa bort és azzal is koccintottak, de anyám és nagyanyám sírtak a rádió mellett, amiből tisztán hallani lehetett az ágyúszót és a gépfegyverek kattogását.

Számomra nagy fordulatot jelentett november 4.: akkor ábrándultam ki végleg az oroszokból, akiket pedig addig felhőtlenül szerettem, minden szovjet filmet megnéztem és drukkoltam nekik a németekkel vívott háborús események bemutatásánál. De az elsikkasztott Károly napot és Budapest lövését már nem bocsátottam meg. Azóta is görcsbe rándul a gyomrom minden november 4-én, de ma már szabadon emelhetem a poharam a Károlyok tiszteletére. Úgy vagyok vele, mint születésnapommal, ami éppen április 4., ami sokáig Magyarország szovjet „felszabadulásának” ünnepe volt. Zsenge koromban azt hittem, hogy engem ünnepel még a rádió is, minden április 4-én. Keserű kiábrándulás volt számomra, amikor rájöttem, hogy erre a napra fogták a szovjet megszállást, és attól fogva alig vártam, hogy megérjem: vegyék le az országot az én szülinapomról. Megtörtént ez is! Örvendek, hogy megérhettem, s egy szabadságát visszanyert országban élhetem meg mindennapjaimat. Orosz katonák már nincsenek itt és Erdélyben sem, külön öröm számomra, hogy bevált húszéves jóslatom is. Baráti társaságban, a kolozsvári Krokó nevű kávéházban, a Szent György téren jelentettem ki mint ifjú történész hallgató, hogy Kelet-Európában addig nem lesz semmilyen demokrácia, amíg a Szovjetunió fel nem bomlik. Október 23-án én ezt a jóslatomat is ünneplem. Immár szabadon, szeku nélkül, magyarságom büszke tudatával

Bereczki Károly

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.