Mindent látunk, amíg eljutunk az utolsó utca utolsó házáig

Feminárium néven indított ingyenes rendezvénysorozatot a Civil Fórum Debrecen Egyesület, melynek középpontjában azok a debreceni nők állnak, akik nincsenek reflektorfényben, „csak” teszik a dolgukat, de munkájuk, gondolataik figyelmet érdemelnek. Első meghívott vendégük Bereczki-Csák Helga volt, a Cívishír főszerkesztője, aki május 8-án az Inter Hotelben beszélt az Utolsó utca, utolsó ház című regényéről, amellyel 2024 őszén elsőkönyves szerzőként nyerte el a Nők Lapja irodalmi különdíját. Szóba került az alkotás folyamata, a család és a családon belüli erőszak is.
– Az ember nem tudja és nem is akarja levetkőzni, honnan jött – ez a mondat akár mottója is lehetne Helga első könyvének, de még inkább egész életének. A borsodi kis faluból indult újságíró, irodalmi díjas író története sokak számára ismerős lehet: útkeresés, hivatástudat, gyökerek, család, küzdelem, önmegvalósítás.

Az Utolsó utca, utolsó ház című regény megszületése nem volt sem gyors, sem egyszerű folyamat. Két év nyolc hónap alatt készült el, sokszor félretéve, újragondolva. Mondatok kerültek a „papírra” a parkolóban várva vagy miután elaludtak a gyerekek. – Egy kis borsodi faluban születtem, majd Sajószentpéterre kerültem, Miskolcon érettségiztem és az egyetemi tanulmányaimat Debrecenben folytattam. Mindig a kicsiből egy kicsivel nagyobb helyre kerültem, és visszagondolva, olyan szép sorban, rendben következett minden az életemben. Gyerekkoromban gyakran volt nálunk áramszünet, és akkor a nagymamám mindig egy történetet mesélt a saját gyerekkorából, amit nem lehetett elhinni, mert annyira szürreális volt. De mindig kérlelt, hogy higgyem el, ez így volt. Persze nem hittem el 5 évesen és 8 évesen sem, de megmaradt bennem. Vittem magammal, cipeltem ezt a történetet, de mára már nem tudtam utánajárni, valóban az és úgy történt-e, ahogy mondta – sorolta.
Ez az „igazságmag” vált végül a könyv gerincévé, minden más fikció.
Helga elárulta, a könyv egy képzeletbeli faluban játszódik, amelynek helyszíne ugyan valós, de kitalált néven emlegeti. A tizenkét éves Ében Laura szülei szikrázó kapcsolatán keresztül egy egész település életébe pillanthatunk be. A cselekmény szándékosan nincs elhelyezve pontos időben, mert így – mint mondta – a történelem és a politika fekete hullámai nem érték el ezt a kis világvégi települést. – A címválasztásban segítettek a gyerekeim, de szimbolikus is. Az utolsó utca utolsó háza ma is áll. Megtalálható a vár, a templom, mögötte a temető és a kőtenger is. Nem az én, és nem is a nagymamám gyerekkorának a helyszíne, de többször jártam ott. Van eperfa is, a szomszédban pedig napraforgótábla. Azért ezt a helyszínt választottam, és ruháztam fel élettel, mert nagyon jól szemlélteti a történet szélsőségességét, a végességét. Amikor végigmész a falun, akaratod ellenére is mindent látsz, amíg eljutsz az utolsó utca utolsó házáig – tette hozzá.
Helga írásmódja mára már kivételesnek mondható: szemléletes, részletes leírásai életre keltik a tájat, a falusi házakat, az embereket, szinte már érezzük a nyíló estike illatát.

– Tudom, húsz oldalon át írni egy kecskéről kicsit sok – idézte nevetne nagylányát. A regény nyelvezete választékos, igényes, és ez nem véletlen. Helga mindig is „nyelvrendőr” volt, és tudatosan törekedett arra, hogy irodalmi szinten fogalmazzon. Szerinte – a cselekményen túl – ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nők Lapja zsűrije az ő könyvét díjazza. – Ha nem Borsodból jövök, talán meg se tudtam volna írni ezt a könyvet. Nekem muníció az, hogy vidéki vagyok, de gyerekként rosszul esett, hogy bántottak miatta. Amikor más-más városba költöztünk, a társaim felhozták a szóhasználatot, amit nyilván a különböző nyelvjárások miatt nem értettek. Végül megelégeltem, és elhatároztam: átfordítom a dolgot, és ebből a falusi létből építkezni fogok – jelentette ki.
Szándékosan nincs happy end
A könyvben hangsúlyosan jelenik meg a családon belüli erőszak, melyet a közvetlen környezet sem vesz észre. – Ez manapság is megtörténhet, megtörténik. Mert az egyik fél nem akarja felvállalni ennek az ügykezelési nehézségeit, a házastársával való konfliktust, meg akar maradni egyfajta családmodell kifelé való közvetítésében. Falun, de olykor a városban is szemtanúja voltam a szőnyeg alá söprésnek… Mindenki cinkos, aki néma. De nézzük meg, milyen a jelzőrendszer, a szociális háló, mennyi bántalmazást szenvednek el ma a gyerekek. Azt látom, egyre kegyetlenebb módszerek fordulnak elő, olyan brutalitás és kínzások, mintha a társadalom elméje e tekintetben kezdene megbomlani. A nő által elkövetett bántalmazást azért is hoztam be a történetbe, hogy érzékeltessem: nem csak férfidolog az agresszió, a gyerekek bántalmazása. Viszont én mindent érteni akarok, ezáltal érteni akarom Violát is (a bántalmazó – a szerk.) és az összes bántalmazó anyát, azokat is, akik eldobják a gyereküket. Szeretném tudni, mi munkál bennük. Így Viola kérdőjelnek is jó, nem csak felkiáltójelnek – mondta.
Helga számos visszajelzést kapott a könyv kapcsán, és leginkább azok állnak a szívéhez közel, melyekben a saját élményeiket mesélték el: ha párhuzamot találtak a karakterek és saját életük szereplői között, vagy az események és saját életük történései között.

– Azóta magas a pulzusom, mióta Viola színre lépett – mondta félig viccesen, jelezve, mennyire együtt élt a történettel írás közben. – Szándékosan nincs happy end, azt viszont akartam, hogy mindenki elnyerje a maga büntetését, az élet szolgáltasson igazságot. A könyv legfőbb mondanivalója a túlélés. Nagyon szerettem volna, ha átéli az olvasó, milyen ereje van a testvéri köteléknek, hogy tudja, ez mekkora érték. Életünk során a testvéreinkkel töltjük el a legtöbb időt, ők azok, akiket mindig felhívhatunk, akikre mindig számíthatunk. Az üzenet pedig az, hogy meg kell találni a helyünket a világban. Nem várni a csodára, hanem komfortot teremteni abból, ami van. A történet végére egyik szereplőt sem akartam „beleültetni a jóba”, hiszen akkor onnan hova fejlődnének? Helyükön vannak, és ezzel még valamit kezdeniük kell.
Egyöntetű döntés
– Amikor magánkiadásban jelenik meg egy könyv, nyilván nem kap akkora sajtót, nincs hozzárendelve egy intézményesített marketingrendszer. A saját, szűk környezetemben mindenki tudta, hogy írtam egy könyvet. Odaadtam a családtagoknak, a barátoknak, de nem gondoltam, hogy távolabbra is eljut. Márpedig eljutott Budapestre is. Egyszer csak hívtak a Nők Lapja szerkesztőségéből, hogy az elsőkönyves kategóriában bekerült a könyv a legjobb tíz közé – mesélte a díj történetét. Az író számára a Nők Lapja szinte családtag, négyéves kora óta vele van a magazin. Végigkísérte az egyetemi évei alatt, amikor szülni vagy nyaralni ment, azaz hozzánőtt az évek alatt, így még inkább megérintette a zsűri döntése. – Két hét múlva felhívtak, hogy a testület egyöntetűen az Utolsó utca, utolsó házat választotta. Majd egy rendkívül elegáns díjátadó volt a Hagyományok Házában, Budapesten, ahol átvehettem a díjat – tette hozzá. Helgát férje kísérte el a fővárosba, aki mindig támogatta az írásban. – Ő tudta, hogy szeretnék írni egy könyvet. Még egy szót sem írtam le, amikor azt mondta, csináld, amint kész van, kiadjuk. Óriási biztonságot adott nekem, mert tudtam, ha ráveszem magam és megírom, akkor valóban lesz belőle egy könyv, ami nagy álmom volt.

„A háttérből nézzük a filmet”
Helga nemcsak íróként, hanem édesanyaként is helytáll. Büszkén mesélt két lányáról. – A nagyobbik lányom 16 éves, magyar válogatott jégkorongozó. Tavaly januárban ifjúsági olimpiai bajnok lett Dél-Koreában, idén januárban világbajnok Budapesten és Európa-kupa-győztes is. Nagyon büszkék vagyunk rá. Aki versenysportolót nevel, tudja, emögött embertelen munka és szervezés áll. Nekem is bele kellett tanulnom, hogy a külföldi versenyek miatt sokszor nincs itthon – akkor bemegyek a szobájába, csak hogy ott legyek a holmijai között, érezzem az illatát – mondta, hozzátéve, heti 10 edzést és mellette a tanulást összeegyeztetni nem egyszerű feladat, de lányát az egész család támogatja álmai megvalósításában, és óriási pillanat, amikor „a gyereked nyakába akasztanak egy aranyérmet az olimpián”. Kisebbik gyermeke 11 éves, ő is sportol, és mint mondta, örül, hogy a két lány nem egy intézményben tanul, hiszen nem kell egymás árnyékával megküzdeniük. – Remélem, hogy megtalálják az útjukat. Mi a háttérből nézzük a filmet.
Nemrég író-olvasó találkozó volt Bereczki-Csák Helgával a Bem téri Méliusz Központban. Erről ITT olvashat részletesebben.
Fogarasi Renáta



















































