Képtelen történet ihlette a debreceni újságírót
Elsőkönyves szerzőként nyerte el a Nők Lapja irodalmi különdíját Bereczki-Csák Helga az Utolsó utca, utolsó ház című regényével tavaly; ő maga húsz éven át ment az írói álmai után és a siker üzenete a számára az, hogy az élet nem telhet el panaszkodással, helyette érdemes igyekezni megtalálni a saját közegünket, amelyben jól érezhetjük magunkat.
– Egy kis borsodi bányászfaluban nőttem fel. Gyakran elment az áram – olyankor a nagymamám általában ugyanazzal, a saját gyerekkorából származó elképesztő történettel próbált lekötni, és kérlelt, higgyem el: így volt. Évtizedeken keresztül vittem magammal ezt a történetet, s ha a végére járni, megfejteni már nem is lehetett, szerettem volna, ha nyoma marad. Ez a regény alapja, de csak egyetlen mozzanat a könyvbeli eseményekből, minden más a képzelet szüleménye – tudhattuk meg a közelmúltban rendezett debreceni író-olvasó találkozón. A szerző egyetemi tanulmányai miatt csaknem három évtizede költözött a városba, azóta itt él, a lányai tizenévesek. Újságírónak készült, és arra gondolva választotta a magyar szakot – mondta a Bem téri Méliusz Központban –, hogy az vértezi fel leginkább a hivatáshoz szükséges tudással. A diploma után a Hajdú-bihari Naplónál kezdte a pályát – az újságírás a kétezres évek elején még egészen mást jelentett. – Odaültem a nagyok mellé, az volt a legjobb iskola – tette hozzá Bereczki-Csák Helga, aki a Cívishír főszerkesztője is egyben.
Húsz évig tartott, mire rávette magát a regényírásra. – Mindig szerettem volna legalább egyetlen egy könyvet megírni, tehát adósságom volt magam felé. Képes vagyok-e összegezni azt, amit a gyereknevelésről, a testvéri kötelékekről, a közösség erejéről, a vallásról vagy akár a férfiakról tudok, gondolok? Talán nem is baj azért a két évtizedes rákészülésért, korábban biztosan nem lettem volna képes az egészet így megfogalmazni. Maga az írás 2 évet és 8 hónapot vett igénybe; az utolsó oldalaknál eléggé elbizonytalanodtam a végét illetően. Közben is volt egy kéthónapos kihagyásom, akkor, amikor a főszereplő, Szilvia édesapja eltűnik, és ő maga visszaemlékezik arra, amikor még egy család voltak… Egyébként annyira benne éltem a történetben, hogy amikor először jelentkezett Szilvia tüdőbaja, én is köhögni kezdtem.
A már említett alaptörténetet leszámítva nem kötöttem magamat különösebb koncepciókhoz, nem voltak előre elgondolt szereplőim az írás során. Délután befejeztem, és nem tudtam, hogyan folytatódik másnap, csak hagytam jönni
– válaszolt a regény születését feszegető kérdésekre Bereczki-Csák Helga, akinek a gyermekei felrótták a szerzői névválasztását. Ugyanakkor szerinte az írással az ember leveti a szerepeit, a vállalásait és ő úgy látta helyesnek, ha ezt a maga számára egyértelművé teszi. – Szeretek anya, feleség, barát vagy az anyukám gyereke lenni, de írni olyan önazonosság, amelyben igazán magam lehetek – hangsúlyozta.
Manapság az emberek hajlamosak csak a hibák alapján megítélni a szülőket. Hiába lavírozol ügyesen a gyermeknevelés nehézségei között, hiába bizonyítják a gyerekeid, hogy képesek helytállni, elég egyszer elrontani valamit, az máris, mindenki számára láthatóan kivetül. Ráadásul nemcsak mások ítélnek el, de benned is kérdéseket szül, elbizonytalanít – reagált egy könyvbeli saját, a találkozón idézett mondatára, amely szerint „meglehetősen ritkán van úgy, ahogyan az anyák szeretnék, hogy a gyerekeikkel legyen”.
– A boltban, ahol korábban a kéziratot nyomtattam, megszólított az eladó, aki a regénybeli Jánosban az édesapjára ismert. Hasonlóan a világra vak, kérlelhetetlen, fafejű ember volt. Egy másik nő a nehéz gyermekkoráról beszélt és sok sírásról a „violás részeknél”. Azt mondta, olyankor két percenként le kellett tennie a könyvet, mert „vele ez megtörtént”. Ráadásul őt nem egy mostoha, hanem a saját édesanyja bántotta. Megrázó és kedves visszajelzéseket egyaránt kaptam – hallhattuk a szerzőtől.
A regény női szereplői két lábban a földön állnak, és inkább vállalják a döntésekkel járó harcot, semmint a halogatásba meneküljenek. – A faluban, ahol felnőttem, az élet minden területét, így a családot, az iskolát, a művelődési házat egyaránt nők irányították. Akkor is, ha a vezető pozíciót névleg nem ők birtokolták. Később a kisvárosban, de a nagyvárosban is ezt tapasztaltam, a mikroközösségekben a nők voltak a mértékadók, ők tartották össze a dolgokat. A nők felülről szemlélik az életet, a férfiak szemből. A férfiak inkább reagálnak, míg a nők érzékenyebbek a komplexitásra, összetettebben szemlélik a dolgokat – hangzott el.
A Nők Lapja máig fogalom, így természetes, hogy Bereczki-Csák Helgát a díjról is faggatták. – Egyszer csak felhívtak a Nők Lapjától, hogy a regény a tíz legjobb közé került az elsőkönyvesek kategóriájában. Majd két hét múlva közölték, a zsűri az Utolsó utca, utolsó házat ítélte a legjobbnak. Később egy szerkesztő elárulta, a szerkesztőségben kézről kézre jár a könyv és egymástól kérdezik mobilon: szerinted ki verte össze Violát? A múlt őszi, rendkívül elegáns díjátadón egy színpadon állhattam Szabó T. Annával és Háy Jánossal is, mindez egyszerre ért megtiszteltetésként és hatott megrendítően. Annak örülök a legjobban, hogy láthatták, nemcsak Budapesten zajlik az élet, hanem vidéken is van mocorgás.
Ratalics László
A könyv IDE KATTINTVA rendelhető meg.
