Trianon nem történelem, hanem a fájó jelenünk
Most, ezen a napon ide kívánkozna valami magasztos, valami nagyon nemzeti, valami pátosszal teli összetartozós, hogy a sorok előcsalják az olvasóban a székely himnusz vagy a Nélküled dallamát, de nem megy. Nem tartozom ugyanis össze, vagyis nem mindenkivel, aki magyarajkú a Kárpát-medencében. Nem lehet úgy összetartozni, hogy az „anyaországban” a határon túlról származó magyarok milliók szemében másodrangúak, román-magyarok vagy szlovák-magyarok, és így tovább. Egy anyának a gyermekei egyformák a szívében, vagy nem igazi az anya. Így aztán Anyaország sincs, és ennek szemantikai problémájával a továbbiakban ne birkózzunk!
Ugyan milyen összetartozást énekelhetnék meg Erdélyből származó, de Debrecen három évtizede imádott otthonának, végállomásnak tekintő magyarként ezen a gyászos napon, amikor a csonkaországbeli honfitársaim alig 40 százaléka tudott pontos választ adni a napokban készült felmérésen arra a kérdésre, hogy pontosan mikor is volt a trianoni békediktátum, és még kevesebben saccolták meg az elszakított területeken élő magyarság lélekszámát, vagy az elcsatolt területek méretét?
Nincs nemzeti összetartozás a Parlamentben, sem a magyar sajtóban, ahol annak „független” szárnya álnokul szemet huny az uszítóknak, miközben Orbán-koloncként kezeli a határon túli magyarságot, mint amelyik engedi magát prostituálódni, pedig aki látott már közelről mondjuk székelyt, az tudja, hogy szó sincs erről! A székely ugyanis szimpátiából hamarabb szétteszi a lábát, és még pálinkát is tölt. Továbbá a budapesti elefántcsonttoronyban okoskodó nem élte meg testközelből azt, hogy a Trianonban elszakított területek magyar közösségei durva sérelmeket elszenvedve szocializálódtak. Azon túl, hogy az egyébként boldog gyerekkort végig nyomasztotta a kisebbségi lét minden átka. Erdélyben például a nyelvtudás hiánya okozta állandó gátlás a boltban (hogy is van románul a tej?), a kéttannyelvűség az iskolában (Petőfi után Eminescu, Trianon helyett dákoromán elmélet), a mindennapi düh (verjünk meg egy románt!) és a reménytelen romantika családi körben (lesz még itt egyszer magyar világ!).
A határon túli magyarnak ezért vág a húsába minden gyurcsányi- vagy újabban szabótímeás uszítás, mert ezek 2004. december 5-e óta folyamatosan rombolják a hitet, hogy a szívek mélyén él az egységes magyar nemzet. Már annak talán az illúziója sincs meg. Hogyan is lenne, amikor a volt miniszterelnök, a baloldal vezére és vélhetően a legtöbb híve be sem tette még a lábát a csíksomlyói kegytemplomba?
Játsszunk a gondolattal! Mennyivel elegánsabb lett volna, hogy a későbbi politikai hasznáról ne is beszéljünk, ha a magyar baloldal a liberálisokkal együtt hamarabb beáll a 2004-es népszavazási kampányban az igenek mellé, mint az akkor ellenzékben lévő Fidesz?
„Te kivonultál a Trianon-megemlékezésről a parlamentből 1990-ben, és csak magyar igazolványt adtál a határon túli magyaroknak kormányfőként, én azonban állampolgárságot adok!”
– olvashatta volna Orbán Viktor fejére Gyurcsány Ferenc, és akkor lenne keresnivalója ma Csallóközben, Kárpátalján, Torockón vagy Csíksomlyón, ahol úgy megráznák a ferences rendiek a kezét, hogy Klára asszony is megkönnyezné, és a legelső sorba ültetnék a búcsúban, Semjén Zsolt mellé, határon kívül és belül nem lenne szitokszó a neve. Ehelyett az egykori pápai ministránsfiú előre megfontolt szándékkal követi el az újabb és újabb morális bűnöket, mintha még élvezné is, hogy milliók látják rajta a bélyeget, a nemzetárulásét. Az ő milliói számára pedig a nemzeti összetartozás pusztán annyit jelent, hogy osztozni kell a javakon, „és azt már nem, az ne kapjon semmit, aki nem itt adózik!”.
(És akkor a rendszerváltás környéki „etnikai migráció” során az Erdélyből áttelepült orvosok, ápolók, pedagógusok tízezrei kérjék vissza befizetett adójukat, vagy minimum kapjanak dupla gázsit, mert ők nem a magyar, hanem a román állam pénzén tanultak, de tudásukat az évtizedek óta súlyos orvos- és pedagógushiánnyal küzdő Magyarországon kamatoztatják! A nemzeti hülyeségnek se legyen határa!)
Milliók nem érzik, nem tudják, hogy minden papír, az állampolgárságé különösen, csak gesztus, és minden gesztus egy széles mosoly „kifelé”, amely kifejezi a csonkaországban élők együttérzését az elszakítottakkal. Akik történelmileg, kulturálisan, erkölcsileg ugyanolyanok, mint a hajdúságiak, matyóföldiek, pestiek vagy szögediek, és körükben ugyanannyi az egy négyzetméterre eső ostobák száma, mint itt. Ezért is vagyunk egyformák, se jobbak, se rosszabbak, se kevésbé megosztottak, még ha ezt sokan nem is hiszik el.
A jópofa viccek szereplőjeként is feltűnő Johann Gottfried von Herder német történetfilozófus, aki ma magyar politikai elemzőnek is elszegődhetne jó pénzért, 1791-ben azt jósolta, a magyarok belátható időn belül eltűnnek a német, szláv, román tengerben. 2020-ban kijelenthetjük: a jóslat nem jött be, köszönhetően Kazinczy Ferenc irodalmi nagyságunknak is, aki – Herderrel is dacolva – a nyelvünk művelésének, megújításának áldozta életét és munkásságát. A trianoni határon kívül született, de legalább azon belül halt meg, és hátha még adózott is, hogy ne érje szó a lebontott szülőháza elejének helyét Érsemjénben!
Erre talán lehetne építeni egy kis nemzeti összetartozást!
Cs. Bereczki Attila
