A nő két tökéletes napja
1.
Átaludta az éjszakát. (Nem szólt senki, hogy szomjas, pisilnie kell, hol a takaró, a radiátor alá esett az alvóka, bedugult az orra, viszket a lábujja, szörnyek pusmognak a tapéta alatt). Későn ébred, magától. Nem ugatnak a kutyák. Tavasz táncoltatja a függönyöket: még nem izzadt rá a paplan, de már zoknit se kellett húzni. A haja puha, úgy áll, hagy akarja – nem száll, de a homlokára sem lapul. Ezúttal nincsenek fekete pöttyök a szeme alatt, este volt idő lemosni a festéket. A szemüvege ott van, ahova lefekvés előtt tette. A hálóból a konyhába menet nem lép bele semmibe (legóba, teából kicsorgott mézbe, padlófűtésen száradó, festett kavicsba), minden edzőcipő társra lelt, elhagyott pólók, aprópénzek, kulcscsomók sem szegélyezik az útját. A család igazoltan távol. Nincs front, nem fáj a feje, reggeli után (is) lapos a hasa. Ma nem vár senkit, nem is jön tehát senki, csak az a csodálatos kávé a gépből. Meg még egy. És még egy. Belefekszik a kanapén a fénybe, tud örülni magának. Olvas egy könyvet. Dolgozik kicsit otthonról, épp amennyit akar. Küld egy szívet, visszakap hármat. Az egyik megkérdezi (mint régen), milyen lesz a napod. És ez a nap olyan, mint régen: szabad, csendes, rend mindenhol. Délben szép ruhát húz, sétálni megy. Messzire és lassan. Nem találkozik senkivel. Főz valamit, amit csak ő szeret, közben olyan zene szól, amit sose mutatna meg másnak. Virágöntözés közben dicséri magát, hogy eltalálta a helyüket. Szétnéz a házban: minden van otthon – liszt is, olaj is, lázcsillapító is, kukazsák is, mosogatógép-tabletta is, fogvájó is. (Az elmúlt évek során ha valami hiányzott, ezek tudtak a legjobban hiányozni). Megnéz egy filmet. Estére megterít. Sose látta még ilyen gyanús színűnek az ég alját: nagy szél lesz. Vagy világvége. Eszébe jut két sor egy versből. Rájön, milyen egyszerű vele: boldoggá tudja tenni egy hasonlat. Forró vízben fürdik, olyan tömény a pára, szinte két ujjal meg lehet csípni. Ebben a vizes ködben felrémlik a régi ő, aki ilyenkor indult neki megkeresni azokat a darabokat, amikből összeállt ez a mai. Közben reflektor fénye világítja be a szobát, hullik a sár a cipőtalpakból, megérkeztek.
2.
Szomjas volt, bedugult, viszketett, pusmogtak. Korán kel. Nem magától. Ugatnak a kutyák. Fél kidugni a lábát, minden reggel olyan egyformán hideg. Kitámolyog. Belelép, nem káromkodik hangosan. Alig van felhő az égen, talán ki fog sütni, de nem, még ma sem költözhetnek ki a muskátlik. Valami hülye miért pont a kapu előtt parkol? Kifogyott a víz a kávégépből. Tizenöt perc kell, hogy a haja valahogy álljon, csak egy kicsit valahogy – legalább, hogy az anyja ráismerjen. Eltökélten mondja a tükörnek: majd ma! A család igazoltan itthon. Uzsonnacsomag, nem szeretem a müzli szeletet, szalámit se tegyél, tornazsák, hogy néz ki ez a póló már megint, egy láb, két láb, mosd a fogad, hol a fésű, dehogy szorít. Kezelendő vérnyomás mellett elindulnak, kitesz, szeretlek, én is téged. Munka. Végre. A déllel együtt betör a fény az ablakon. Tud örülni a napnak. Rég megengedheti magának, hogy lelkiismeret-furdalás gondoljon bármire, de csak a délutánra gondol. Ki, hova, merre, mikor. Körberágott kenyérhéjak az asztalon, cipők mindenütt. Nem olvas könyvet. Nem néz filmet. A híradóból az első 6 percet. Bőrizomtömlőről, párhuzamos oldalpárról és írásban nem jelölt teljes hasonulásról tanul. Megint. Menj a kádba, gyere ki a kádból. Gyere ki a kádból! Mondom, gyere ki a kádból! Éhes vagyok, mi van itthon, kaphatok valami finomságot, fél tíz van, nem. Na jó, mit kérsz? Negyedóra ádáz közelharc után az is eldől, ki fekszik középen a mesénél, pedig már kép sincs a könyvben… S a mese után szelíden megköszönik azt, ami van. Ma azt, hogy a nő számára talán ugyanúgy tökéletes a rend, a csend, ahogy a padló ragacsa. Könnyű szuszogás melegíti a levegőt, a ház már dologtalan. Mindenki hazaért. Majd holnap mos hajat. Kinéz az ablakon: sose látta még ilyen magasnak az ég tetejét.
Bereczki-Csák Helga
