Van, akit kitömnek

A legérdekesebb para- és teljesen military kiállításokat amatőrök hozzák össze. Kiderült ez már a Hadtörténeti Múzeumban is, egy törökbálinti ember második világháborús USA-kollekciójánál. Lassan húsz éve már, hogy egy falusi állatorvos és barátja, a rendőrkapitány akcióba léptek. Gyöngyöstől nem messze, Tarnaméra mellett, a kicsiny Erk falu állatorvosa elhíresült arról, hogy mindent gyűjt. A környező falvak népe tudja, ha szántásnál kifordul a földből valami érdekesség, akár egy disznó-újraélesztés is szóba kerülhet. Ezért többek között olyan honfoglalás kori cuccai vannak a vitrinben, amik még a Nemzeti Múzeum nagy kiállításán is sokat lendítenének.

A tarnamériai múzeumot valós szükséglet hívta életre: az anyag nem fért már el a kapitányság aulájában. Az Almásy kastélyt felújították ugyan, de a szakhatóság sem a kastélyszállóvá, sem az iskolává átalakításhoz sem járult hozzá, ez adta az ötletet, hogy jó lenne itt megnyitni Magyarország első rendőrmúzeumát. Ráadásul valószínűsíthető, hogy a doktornő a csütörtöki csülkös bablevest már csak azzal a feltétellel volt hajlandó abszolválni, hogyha a doktor elvisz hazulról legalább tíz szkíta lándzsát és Dózsa György-alabárdot. Ennek megfelelően a kiállítás kelta, szkíta és tatárjárás kori magyar fegyverekkel kezdődik, de található itt 1848-as rendőrbuzogány, amely a letartóztatás jelképéül szolgált; ha megérintették vele a gyanúsítottat, attól kezdve letartóztatottnak minősült.

Az eredeti jegyzőkönyvek jóvoltából többek között arról értesülhet a nyájas látogató, hogy 1894 táján Nagy János derecskei legény a templomban bicskát rántott, két kollégája megkéseltetett, majd őt is lemészárolták a hívők, ezek a mokány alföldi gyerekek. Az is kiderült, hogy Szabó András – békés életvitelű és kellően idegenforgalmi küllemű juhász a magyar valóság sűrűjéből – szerelemféltésből kiheréltette vágytársát, Halmágyi Károly ispánt, majd mai ízlésnormáink szerint igen szokatlan falatozásra késztette feleségét. (Az asszony belement a dologba). Vas Gyula, 25 esztendős, nős, épelméjű családatya, szegedi lakos egy nagymamát környékezett meg szerelmével. S hogy az asszonyság vonakodott, megölte őt, fiát, menyét, kisunokáját és távoli rokonát, bizonyos Buborék Gizellát egy műtőkéssel, órás szüneteket tartva, összesen egy délután leforgása alatt, előre megfontolt szándékkal. Mindezen túl viszont bukolikus tanulságok is levonhatóak: a Horthy-idők nagy szélhámosaitól még némi – az emberi képzeletnek mindig kijáró – rokonszenvet és tiszteletet sem tagadnék meg, amíg csak egymást fosztják ki. Ha valaki olyan hülye, hogy elhiszi üzlettársáról, hogy a Rottenbiller utca faburkolatát hatósági engedéllyel szedi fel s árusítja, bűnhődjék. Ha a vakhit dr. Zavaros Aladár székesfehérvári polgármester kártyacsatáit háromszor is megfizeti, az elsikkasztott Szent Imre Alap után a Prohászka Alap bukszáit is feltölti, majd az aligai kápolna pénzét bízza e tartósan rossz lapjárású kaláberes kezére, ám tegye; a lelki üdv dolgában ne legyen spórolós az ember, és a puszta buzgalom is nyom valamit a latban. De azért korunk nagypolitikai bűnözőihez képest ők csak kisfiúk.

Iskolázatlan, maszek gyilkosok, elkésett Bicska Maxik, akik még bírtak némi finnyás ízléssel. Ami a tárgyi darabokat illeti, a mindenféle forgó- és egyéb pisztolyok 1898-tól datálódnak. Van naiv népi festmény az 1870-es évekből (Betyárlegény vasra verve) meg egy 1943-as csendőrportré. A csendőrrelikviák gyűjtése azért nagy bravúr, mert 1945 után a csendőr majdnem olyan üldözött műfaj volt, mint a 80 holdas értelmiségi polgárcsalád – szinte mindent elégettek, az ember azt hinné, csak a csendőrpofon maradt fenn. Van eredeti fali csendőróra, MKCS (M. Kir. Csendőrség) felirattal, úgy néz ki, mintha kakukkos lenne, délben kiugrik belőle egy mahomet darutollas vadállat, és ad tizenkét hatalmas pofont, de nem kakukkos mégsem. Van csendőrláda és pandúrláda. 1861-ben szűntek meg a pandúrok, utána vált a rendőrség városi, a csendőrség falusi rendfenntartó erővé. A két bútordarab közti egyetlen különbség a csapolás; de erre igazából, azt hiszem, csak asztalosok szisszennének fel.

A jászszentandrási Tóth M. István csendőr lelkes fotós volt, 1931-ben még olyan trükkfelvételt is készített, amelyen saját magát fogja el betyárnak öltözve. A mai huszonévesekben érthető nosztalgiát ébreszthet a Kádár-korszaki rendőregyenruha – az első rendőrpofon nemigen mérhető össze más élménnyel. Szinte kivétel nélkül igen marcona tekintetűek a Rendőr Tiszthelyettesképző Iskola 1950-ben végzett hallgatói a tablón, az élményt csak úgy bírjuk kompenzálni, ha elolvassuk a csendőrindulót. A végjátékban Hollósi Frigyes, az egykoron népszerű Kisváros sorozat őrnagyaként, kitömve, mellette úgyszintén preparálva Tuskó rendőrkutya, a jászsági Kántor, aki vagy nagyon csúnya volt, vagy a kitömő haragudott rá. Akinek mindez nem elég, kettő darab rendőrbicikli (Wanderer), megkímélt állapotban, karbidlámpával(!), sebességváltóval(!!). A felsorolás messze áll a teljességtől, láthatunk még ménkű sok egyebet is, akár egy órát is el lehet bogarászni odabent. A kiállítás gyerekek számára is élvezhető (Tuskó kutya megasztár), a vidék szép, a kocsiban lehet hallgatni a gyöngyösi rádió Szívküldi műsorát, miközben üveghangon előz a vajda meggypiros Ladája. Soha rosszabb kirándulást.

Szalmási Nimród