Tekintettel arra

A Csoszun Ilbo című dél-koreai napilap által rendezett fórumon az amerikai védelmi miniszter arról beszélt a napokban, hogy Phenjan továbbra is komoly veszélyt jelent, folytatja a nemzetközi közösséggel szembeni dacpolitikáját, s közben fejleszti nukleáris és rakétatechnológiáját. Azt hangoztatta, hogy az amerikai és a dél-koreai hadsereg továbbra is együttműködik, hogy eltántorítsa Észak-Koreát egy esetleges agressziótól.

A tántorításra márpedig szükség van, mert ezek a nyomorultak csak állnak és néznek, mint a moziban, a különbség legfeljebb annyi, hogy a két Koreát elválasztó szögesdrót mindkét oldalán egyszerre van vászon és nézőtér, északról délre egy szappanopera, délről északra horrorfilm látható.

A dolog – ez most már történelem – úgy kezdődött, hogy a megengedett 35 helyett több mint háromszáz észak-koreai bukkant fel, talpig csukazöldben, a kínai piacok legszebb pillanatait idéző gyakorlócipőben, panyókára vetett gránátvetőkkel (holott még a megengedett harmincötöknek is legfeljebb egy oldalfegyverük lehetett, afféle ballisztikus gyíkleső), és vagy három órán át tettek-vettek, miközben olyan szigorúan néztek Dél felé, hogy abba még Zagyva képviselő szíve is beleremegett volna. A dél-koreai határőröké persze nem, azok a kvangzsui és szöuli diáktüntetéseken szoktak edzőtáborozni, amelyekhez képest egy hagyományos globalizációs tüntetés Berlinben, MSZOSZ-majális a Nagyerdőn.

Egyelőre tehát patt van, állnak a szögesdrót két oldalán, és néznek egymásra, de nagyon.

Az amerikaiak szíve viszont alaposan belerezzent a dologba, Panetta szöuli látogatására egy nappal a Genfben lezajlott kétnapos amerikai-észak-koreai tárgyalások befejezése után került sor. Genfben nem történt áttörés az észak-koreai atomleszerelés ügyében, ráadásul az északiak magatartása a legdurvább provokáció és orvtámadás az 1953-ban megkötött tűzszüneti egyezmény ellen. Persze nem az első: amióta megvan az egyezmény, ötvennél is több amerikai és vagy ezer koreai hagyta ott a fogát a drótkerítés mentén szárba szökkent ilyen-olyan incidensekben. 1994 vége felé egy elbitangolt amerikai helikoptert szedtek le az északiak (az övezet négy kilométer széles, elég egy hirtelen fuvallat, és máris nagyon odébb van az ember); az egyik pilóta meghalt, a másikat csak hosszabb huzavona után adták vissza, amikor már nagyon megunták. A legrosszabb év 1968 volt, amikor 181 incidensre futotta: ezekben 162 amerikai illetve dél-koreai halt meg, az északi veszteséglista nem lett hozzáférhető.

Abban az évben fogtak ki éber északi halászemberek egy teljes amerikai hadihajót, a Pueblót – amerikai értékelés szerint nemzetközi vizeken. A hajó 84 főnyi személyzete 11 hónapig ismerkedhetett a festői Észak-Koreával, ketten közülük el is kallódtak időközben. És persze nemcsak északról délre: tavaly októberben dél-koreaiak szigonyoztak meg egy északi békaembert, hiába kuruttyolt kegyelemért.

Az észak-koreai vezetés nyilatkozatai a mostani üggyel kapcsolatban többé-kevésbé semmitmondók: ragaszkodnak ahhoz a fordulatukhoz, hogy „nem vállalják tovább a tűzszüneti egyezmény által rájuk rótt kötelességüket” – amit értsen ki-ki, ahogy akar. Bővebb felvilágosítást képtelenség szerezni: az nem úgy van, hogy az ember tárcsáz, és a phenjani titkárságon belehallóznak.
Vannak, akik úgy értik, hogy északiak csak a tűzszünet határait próbálgatják, mert le akarják cserélni egy szabályos békekötésre. A provokációsorozat tehát tulajdonképpen egyfajta békejobbot jelentene, amelyet majd hamarosan kinyújtanak: de előtte még egy kicsit felsrófolják alkupozíciójukat (ld.atomzsarolás). Elképzelhető, hogy így van. Észak-Koreában, ahol a mérsékelten illetékesnek számító szakértők szerint hosszabb évek óta nemigen terem egyéb fűrészpornál meg kiégett villanykörténél, az export tavaly harminc százalékkal csökkent az előző évihez képest, pedig már az sem nagyon volt látható szabad szemmel. Kim Dzsong Il, az akciófilmek és az alkohol nagy népi barátja, divatdiktátor, a fatertól megörökölt hónaljig érő, hajtóka nélküli nadrág (cipzáras, viselője nyilván kerüli a nyitva maradt gombok nagy veszélyét: téli fagykárok lehetősége, közerkölcsök, rendetlenség, stb.) értő propagátora, szintén morcosan hunyorog a hivatalos dzsucse ideológia előírásainak megfelelően. Baj van tehát, méghozzá nem is kicsi; ilyen körülmények között a kedves vezetőnek meg a kijelölt, még kedvesebb onokának nincs igazán más választása, mint az előre menekülés, vagyis a háború. Ami pedig végződjék akárhogy, váratlan nemzetközi szövetségei rendszereket képes, ha suttyomban is, de összeboronálni, Dél-Koreában biztosan lesz valami hatása, mert az északi rezsim számára aligha létezhet aggasztóbb, mint a mostani déli prosperitás.

Ráadásul háború esetén a vezérkar – tehát az egyetlen garnitúra, ami esetleg veszélyt jelenthetne Kim Dzsong Il számára: ellenzék nincs, illetve hermetikusan bedarálva, ülnek vagy kétszázezren a munkatáborokban, egy éhséglázadást pedig a palotaőrség fél kézzel elintézne – nem Phenjanban nyüzsögne, ahol vélhetőleg egyébbel sem foglalkozik, mint különböző puccskísérleti stratégiák kiötlésével, ezek megvitatásával, majd a vitapartner feljelentésével; másrészt egyáltalán nincs kizárva, hogy két tábornok egy szép napon elfelejti feljelenteni egymást, és akkor kész a baj. A háborúban viszont jól lejárathatják magukat, mehetnek a hármas számú hegyi horgászokhoz csalétek diszpécsernek, aligha lesz belőlük énekes puccsista.

Persze kétesélyes a dolog, mert azt alighanem maga a kedves vezető sem hiszi, még a legszélütöttebb pillanatában sem, hogy legyőzhetik az amerikai tengerészgyalogosok és német juhászkutyák segítségét is élvező dél-koreai hadsereget. Sétagalopp persze semmiképp nem lenne a háború: azt a pénzt, amit a phenjani államháztartás ebből-abból mégiscsak összehoz, negyedrészében katonai kiadásokra fordítják, szóval nem kőbaltával jönnének az északiak sem, mint tették – de akkor bizonyára inkább figyelmeztető szándékkal – 1976-ban. Akkor fejszés észak-koreai katonák mentek neki; két délit ki is vágtak.

Meglehet, ezúttal is csak figyelmeztetnek: például arra, hogy Kim Dzsong Il számára eljött a dupla vagy semmi órája. Ő szereti az akciófilmeket, amelyekben többnyire a főgonosz bukása a legtorokszorítóbb pillanat, a nézőtéren szék nem marad szárazon, a vászon mögött a jegyszedő nénik seprik fel a statiszták holttesteit.

Szalmási Nimród