Vesszenek-e a kereskedelmi tévék?

Hej, de sokat törtem a fejem, hogy egyetértsek-e Vona Gáborral a kereskedelmi televíziókról alkotott véleményével. Két napig töprengtem, míg végül arra jutottam, hogy zárjuk be a francba mind a két „szemetet”. A gyerekeim se nézik, az asszony se, én se. Akkor meg minek?

Jobbikos szemüveggel is van értelme az érveknek, de én mindig magamnak hiszek először, meg a magamfajtát szeretem a legjobban, ezért a saját portámon néztem szét. A drága feleségem az adók indulása óta reggeltől estig tanít, esténként pedig dolgozatokat javít, így neki annyi esélye sem volt megszeretni vagy éppen megutálni a magyar kereskedelmi televíziózás zászlósait, mint a szívem másik csücskének legyőzni a Lyont a Bajnokok Ligája csoportkörében. Neki az RTL Klub vagy a TV2 nem jelent többet, mint norvég közszolgálati, vagy a maláj kettes, nagyjából egyformán viszonyul ezen szellemi műhelyekhez.

A földi sugárzású kereskedelmi adók létjogosultságának a gyerekeim által akartam érvényt szerezni, de minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult. A kicsi, aki nemrég múlt négy, akkora Minimax-rajongó, hogy ha nem figyelek, egy óvatlan pillanatban simán elcseréli a nővérét egy plüss Elmóra, de Thomasért, a kék mozdonyért, a kedvenc farmeromat is odaadná, természetesen velem együtt. Gondolhatják, egy ekkora fanatikus már elvből sem néz RTL Klubot vagy TV2-őt! A nagyobbik esete még reménytelenebb, ő olyan horrorisztikus filmekben találja meg a kikapcsolódást, valamelyik általam teljesen ismeretlen csatornán, a sportblokk után vagy ötvennel, mint Hannah Montana, a tini rocksztár bimbódzó szerelmi élete egy mulattal, máskor meg egy Bundesliga-frizurás szeplőssel, vagy szűz sellők csókolózás iránti élénk érdeklődése vasárnaponként. Tényleg. Az RTL Klub és a TV2 matinéja neki gagyi. Megértem. Én se skót derbit nézek hétfőn éjfélkor, amikor leadják a másikon az olasz alsóházi Livorno–Siena ismétlését.

A magam részéről rövidre zárom: az a televízió, amelyiknek nincs az esti híradója végén két perc sport, alkotmányellenes, illegális, nemzetromboló! Apropó, kétharmad!

Nos, így vagyunk mi, négyen, felőlünk akár holnap lehúzhatnák a rolót, a helyzetet azonban némiképp árnyalja, hogy a két adó esténként mintegy 4 millió magyart szólít a képernyők elé, annyit, amennyi lazán négyötödöt jelentene valamelyik formációnak vasárnap, vagy még többet. Ha ennyi, a Mónka show-n szocializálódott ember utcára megy, akkor itt kő kövön nem marad. Marosvásárhelyen nemrég kivonult a magyarság egy csoportja, mert az egyik kábelszolgáltató kivette a kínálatból az RTL klubot. És ez komoly! A kábelbarát megadta magát, nem volt más esélye. Az RTL Klub nélkül nincs élet, Székelyföldön sem. Hiába jön száz tematikus csatorna műholdon, kábelen, meg zsákban, a magyar tévénéző nem szegmentálódik, vagy túlórában mindegyiket eltartja, nem tudom. Akinek kedves az élete, nem nyúl hozzá Győzike és a többiek plénumához!

Mindennek az oka a nyomorult koncesszió meg a frekvenciamizéria. Hamarabb értem meg a modern vállalatok stakeholder elméletét, mint azt, hogy Magyarországon miért csak két földi sugárzású adó boldogíthatja a népet. Mint ahogy máig nem értem, miért nincs több országos rádiófrekvencia ultrarövid hullámon kettőnél. Hallottam, összegabalyodnánk a románokkal, a szlovákokkal, meg a szerbekkel néhány hullámhosszon, csak én ezt nem nagyon hiszem. Amikor a 3D-s tévé a menő, a frekvenciahelyzet nem lehet hatvanas évekbeli. Itt valami bűzlik! Mindenki játssza a naiv szerencsétlent minden létező médiaplatformon, a koncessziósok meg leakasztanak évente sok-sok milliárdot.

Több csatornával mindenki jól járna, egy például két brazil szappanopera előtt és után, vasárnaponként helyette, kuruc verbunkost adna élőben vagy felvételről, hogy Vona Gábor is elégedett legyen a minőséggel és a népneveléssel. Íme, egy újabb nemes feladat a következő parlament számára! Tessék dolgozni!

Cs. Bereczki Attila