Vonal és csík
Eljött az idő egy kicsit parasztosabbra venni a módot. Nem mintha (velem együtt) itt parasztok élnének, de a nép hamarabb befogad egy rossz hírt, ha az üzenet közérthető, és – érintettsége okán – neki szól. Mert annak nem sok értelme van, hogy egymásnak felelget milliárdos úr és polgármester úr többek között olyan lapban, aminek az olvasótáboránál többen vannak egy mérsékelten izgalmas Loki-meccsen. Tehát ha a sztratoszféra, a lehívott bankgarancia és a konzorcium típusú nyelvi lelemények közül olykor leereszkednének az illetékesek a Csemete utca sarkára, többre mennénk. Ott kiderülne például, hogy perpillanat nem épül a 2-es villamos nyomvonala. Az a szomorú, ők maguk se hiszik, hogy mozdulatlan a táj – pedig az, még ha papíron ennek az ellenkezője áll, akkor is.
Aki munkást lát, annak persze nem a szeme rossz, mert munkás az van. Eltévedt munkás, maszatoló munkás, sípcsontját vakaró munkás, a buckák között marék hangyát számoló munkás, unalmában egy fát vagy kettő fát kivágó munkás, a fennmaradó munkaidőben pedig a munkát önhibáján kívül tehetségtelenül imitáló munkás. A munkanélkülivé vált munkás fejében két dolog jár: az egyik az, hogy a beleszaráson túl a kikotort nyomvonal mire lenne még jó (rackaitatónak például, ha nem volna olyan messze a Hortobágy), a másik pedig az, hogy vasárnap este leölik-e a németek a dánokat.
Ugyanígy az újkerti lakos se morfondírozik a megérdemelt tarhonyás hús felett azon, meddig feszül a sín felett a vita, hogy majd végül vadászrepülőt, tankokat küld-e Debrecenbe Demján Sándor cége, vagy nagy sietve pár sárga „traktort” a Hunyadi utcai pipacsmezőre, hogy haladjunk is valamerre ezzel a kutya villamossal. Ha semmit nem küld, azzal (parasztosan szólva) jól halántékon vágja magát és – ma már nem annyira barát – szövetségeseit egy szívlapátnyi trágyával, hiszen ha a villamos munkacímű szorgalmi házi feladat nem készül el, azaz a projekt meghiúsul, büntiből egyik tag sem indulhat közbeszerzésen. Három évig. Ami egy Demján-kalibernek kevésbé fáj majd talán, de a már nem annyira barát kisebbeknek a vér is kibuggyanna tőle a száján. Várunk tehát. Mit is csinálhatnánk!? A villamos alá mégsem feküdhetünk…
A kettes villamos jelen állapotában egy vízszintes Latinovits Színház. Kicsit már unalmas a műsor. De vegyük úgy, hogy most van a szünet. (Aztán hogy az Arcadom a saját maga számára nagyon drága időt húzza, vagy a csíkot, majd kiderül). Higgyük el, hogy így, befejezetlenül nem marad a darab.
Egyet megígérhetünk. Ha majd már nem a vita megy, hanem a villamos, akkor is emlékezni fogunk rá, milyen pocsék érzés nagy „dógokban” csalódni. Mert azt mondom, ha a gyerek nyakon vágja a másikat, beállítom a sarokba. Ha nyálkás és ragad a sonka, legközelebb máshol veszem meg. Ezek kis dolgok. De amikor Supermanről kiderül, hogy neki is van hónaljszaga…
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
