Rántott gombán vett érettségi

Ami rég túlhaladt a szendvicsen és szőke kólán. Azaz a búcsúnak ára van: megkezdődik már a szalagtűzővel. A tánchoz koreográfus és kölcsönzött ruha dukál manapság, aztán ott van a meghívó, a fénykép, a tabló, a szerenád, de pénzbe kerül az ünneplő – amit leggyakrabban külön erre az alkalomra varratnak –, a bankett. És akkor a családnak még egy híg húslevest se főztünk, ami felett elsirathatjuk a múló időt és felemlegethetjük a gyerek óvodáskori gaztetteit, dackorszakának mélységeit, amin általában minden rokon röhög, kivéve szerencsétlen 18 évest.

Az érettségi körüli szép szokások finanszírozása szinte kivétel nélkül az osztálypénzből történik, ami már önmagában sem egyszerű ügy. Ki gyűjtse? Mért ő? Mennyi legyen? Mért annyi? Ő mért nem adja be? Nehogy már én fizessem az övét is! Találtam öregdiákot, aki azt mondja, két éve, 12. évfolyamon 5 hónapon át havi ezer forintot gyűjtöttek fejenként csak a szóbeli érettségi két napjának „ellátmányára” – és 27-en voltak az osztályban. Merthogy! A vizsgáztatókat meg KELL vendégelni. Az elnök seggét engedékenyre kell nyalni. Ezt az osztályfőnök ugyanúgy kötelességének érzi, mint a szülő. Ennek az érdekkényszernek az a vége, hogy tepertős pogácsán Kosztolányit, rántott gombán második világháborút lehet venni. Szinte.

Mivel a saját érettségimről néhány vajkrémes zsömlén és a suttyomban bekortyolt kávén kívül nem emlékszem egyéb kalóriára, megkérdeztem, mi a divat mostanában.

Fájdalom, egyik iskola nevét se fogom leírni, de higgyék el, mindenhol ugyanaz megy: már a szegényebbek se igen reszelik a trappistát, karikázzák a főtt tojást, nyomják a Piros Aranyat a zsúrkenyérre. Bár a Lajos Marit legalább képről ismerő anyukák még mindig megsütik a sósat (arra inni kell, az után pisilni, azaz elhagyni a termet – magyarul: akkor is van remény, ha néma a gyerek); városon a hidegtálazás a minimum: puttonyos autóból hordja be a klub szerviz az alumínium tálcákra rakott bőséget az iskolába. Franciasaláta, göngyölt húsok, sonkatekercs, rántott ez-az, füstölt marhanyelv, fasírtgolyó. Mire az osztály lefelel, a team felzabálta a tavalyi osztálykirándulás árát. De van, ahol ez csak a tízórai és az uzsonna, a menzán délben melegételes ebédeltetés is történik. Plusz üdítő, kávé, ásványvíz – alap. Tudunk helyet, ahol gyümölcstál is jár. Szilvával. Májusban.

Meghiszem azt, reggeltől estig nem leányálom még okos gyerekeket sem hallgatni, nemhogy hülyéket, de az elnöklésért az elnök pénzt kap. Vagy nem? Ez társadalmi munka? Mert ha nem, akkor legközelebb hozzon fürdőruhát is, ha már nyaralni jött. Formális bohóckodás. Érzik ezt ők is, a tanárok is, a szülők is. De hát nem szólnak. Hogy is szólnának? Hiszen érettségizik a gyerekük.

Van, ahol ma is kipengetnék az ötszörösét is a szülők ennek a kis tanári all inclusive-nak, de a többségre egyre nagyobb anyagi terhet ró az érettségi előtti – javarészt értelmetlen – költekezés. Tény, a tanár munkáját, türelmét illik megköszönni. Valahogy így: köszönöm. De hogy mi szükség a tizenötödik metszett kristályvázára, és miért kell értékes vásárlási utalvány annak az angoltanárnak, aki a négy év alatt szám szerint a hetedik volt a sorban, érthetetlen. Nyilvánvaló, nem két csomag ropit kell kitenni az asztalra, de szokjunk már le arról az ősmagyar betegségről, hogy azt is tálaljuk, ami nincs. És még mosolyogni is tudunk hozzá!

Pedagógus ne fogadjon el ajándékot! Se rántottat, se göngyöltet, se borítékba lapítottat. Nincs rászorulva. Jobban örül, ha leérettségizik a gyerek. Magától.

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu