Egy kis plusz

Egyezzünk meg: a mai magyar közéletben nincs túl sok öröm. Az emberek java ül és néz, dunsztkötésbe tette az életét, a kreativitását, a vágyait; egy az egyben a túlélésre játszik. Sok mindenkinek és számos fórumon meg lehetne köszönni ezt a nem pont ilyennek álmodott, fényes jelent – itt, a Cívishíren nem is nagyon szoktuk elmulasztani ezt megtenni –, de amíg van bennünk vérkeringés, egészséges gondolat és ösztön, addig kapaszkodunk. Az eddigiekbe, a sikerekbe (ha volt), társba, családba és mindabba, ami még ez után lehet. Mégse cövekeljünk le itt, e ponton, talpig önsajnálatban, nyakig számlában, a tetű bürokrácia markában, az útfeltúrás apokalipszisében, a bizalom ingoványában. Amíg a dolgok rendeződnek, amíg az agykérgünket négyévente felszántó felettünk állók azon gondolkodnak, hogy mikorra ígérjék meg a dátumot, amin majd megint ígérnek valamit… – hát addig nem árt elütni valamivel az időt.

Sokaknak sikerül. Lehetne rajta reggelig vitázni, hogy kandelábereket horgolt ruhába öltöztetni teljesítmény-e, hogy van-e értelme puszta jóérzésből, módszeresen idegeneket ölelgetni a nyílt utcán, jobb lesz-e a világ attól, ha egy perc alatt képes valaki 765 hangot leütni egy zongorán, vagy zöldül-e valamit a szemlélet egy (három, kétszáz, de akár ezer) akvapóniától, érdemes-e körbebiciklizni a Balatont a magunk örömére, csak úgy, és nincs-e jóval hasznosabb foglalatosság egy traktorhúzó versenynél? Tudják mit? Van. Biztosan van. Mert az itt felsorolt – kivétel nélkül helyi – kezdeményezések, ötletek, rekordok nélkül is vígan meglenne a világ. Mert való igaz, e civil mocorgások révén nem lesz kevesebb éhező Etiópiában, de még a Washington Post se fog írni róluk egy büdös szót se. Mi végre hát? Hiszen mai létezésünk külső körülményei praktikumra idomítanak, termelésre, fogyasztásra, folyondárok nélküli rendre – ebben efféle hóbortoknak, hiábavalóságoknak nincs helye. Elvileg.

Hogy mégis van, annak az az oka, kedves gépek, hogy nem mindenki gép.

Szükségszerű néha olyan dolgot véghezvinni, ami érdek nélküli örömmel tölt el. Olyasmit, amire marhára nem fontos, hogy holnap emlékezzenek. Saját kedvre. Egy kis szökdelés ez a saját köreinken túlra, aztán minden mehet tovább. Arra biztatnak ezek a megmozdulások, hogy tanuljuk meg szeretni, és ha lehetőség adódik rá, akkor a jellemző altatás helyett kiszolgálni, egy kicsit elkényeztetni azt, aki bennünk lakik. Hiszen nem az államnak, nem a közvéleménynek, nem az elemzőknek, nem a szomszédnak, nem a megjegyzéseknek és nem a tökéletesen konvencionális tetteknek élünk. Hanem magunknak.

Akinek ez nem tetszik, az olajozzon egy kicsit az agyán. Aztán további jó kattogást!

Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu