Eddzetek fejre!
…de minimum a beépített szekrényben, ha nem akarjuk, hogy bármi meglegyintse őket abból az átláthatatlan mennyiségű romboló hatásból, ami rájuk leselkedik. Ezekért nem kell a diszkóig elmenni, elég a következő sarokig, néha csak a lépcsőfordulóig. És ettől a mai szülő hülyét kap. Mert fogalma sincs, miként védhetné meg tolakodás nélkül, de hatékonyan a számára legdrágábbat.
Aki most veszi a nagy pofát, és ide üzeni egy névtelen hozzászólásban, hogy példát kell mutatni, az annyit tett, hogy semmit. Jobban jár, ha helyette rág még egy keveset a vasárnapi ebédből maradt csirkecsonton, mert az, hogy a mai szülők többsége se drogos, se alkoholista, se börtöntöltike, se abortuszista, se AIDS-es nem lett, az legalább annyira múlott a szerencsén, mint anyánkon-apánkon. És az egyéni erőn, akaraton. Nem kell ahhoz se pszichiáter, se addiktológus, hogy világos legyen: az első két deci vodkát általában nem az örökség, a hajlam küldi bele a 17 évesbe, hanem a környezet, a buli. Lecsúszik az megroppant családi háttér, fizika kettes, gallyra ment lávsztori nélkül is; nagyapám azt mondta, az iváshoz bőven elég a szomjúság. Esetleg vegyük még hozzá a beilleszkedésre való olthatatlan vágyat és a görcsoldás fokozott igényét.
De ezen kívül még annyi minden adódhat, ami összetettebbé teszi a problémát: hogy lehet a háttérből hozzájárulni ahhoz, hogy a fiatal ne ugráljon éjszaka a stégről a vízbe? És ahhoz, hogy józanon se? Kihez kell könyörögni, hogy ne motorozzon soha, ha mégis, akkor legalább élje túl? Hol és mennyiért lehet megvenni azt, hogy hányjon az első slukk fűtől, aztán soha többé ne kívánja? Miként nem válik majd a mindenki babájává? Meggátolja-e valami, hogy ne tegye pénzzé a biciklijét egy jó tetkóért? Olyan kérdések ezek, amik fölött már az ovis anyukákkal is zaklatottan ülünk, úgyhogy el sem merem és akarom képzelni, mit csinál egy olyan anya és apa, akinek ma egy négynapos fesztiválra készülő, kamasz gyereke van. Bizonyára bízik. Máskülönben vagy túladagolja magát Valerianával vagy felköti magát a fűtéscsőre, mire az utolsó zenész is lekullog a színpadról.
Hogy hatni, temérdek rossz példát hozni, beszélgetni, terelgetni kell, az fix; bizonyos szintig egyértelműen tiltani is. Hogy az ne erőfitogtatásnak tűnjön, esetleg nem árt beleszőni a saját pofára eséseinket sem. Persze, még így se biztos a hatás. Viszont ha már nagyon úgy tűnik, a gyereket nem lehet kézben tartani, ideje elengedni az illúzióinkat. A hozott dolgok (a bármilyen jellegű és „alapanyagú” elhajlásra való hajlam, a lelki alkat) és a választott viszonyok (a gyerek saját körei, az iskola), csekély mértékben terhelhetők azért, hogy mivé lesz – hogy mibe vihető bele a tizenéves. Hiszen az ember döntően nem valakinek a leszármazottja és a haverja, hanem önálló lény, saját igényekkel, egyedi defektekkel, privát tűréshatárral, fájdalomküszöbbel. Hogy is lehetne megreformálni az ismeretlent? A gyerek nem egy hajszárító, amiben kicserélnek egy panelt, ha elromlik, aztán megint olyat fúj, amilyet mi akarunk. Nem műthetjük meg senki agyát.
Kívülről mit lehet tehát tenni? Feltölteni a telefonját, ismerni a barátait; az alapszabályokban, a pálya vonalaiban megegyezni. Figyelni, figyelni, figyelni. Aztán nagyon gyakran nem szólni egy megveszekedett hangot se.
Régen is volt házibuli, Pokolgép koncert, fesztiválszerű sátorozás két üveg Hubertusszal, gumi nélkül, Technokollal telenyomott nejlonzacskó, szex a lány vécékben, mégse vittek senkit pszichológushoz, mediátorhoz, terapeutához, gyámhatósághoz, állatkertbe. Nem költöttek milliárdokat megelőzésre, elterelésre, nyomon követésre. Hagyták, hogy kihányja, kialudja magát a nyomorult, utána egy napig nem szóltak hozzá. Aztán úgyis mondott valamit magától. Ha újra megcsinálta, ugyanez, harmadszor beleverték a fejét a szekrényajtóba. Az prevenció volt. Olcsó, gyors.
Ma kihúzzák a routert a falból. Az jobban fáj.
Tíz év múlva visszajön szekrényajtó.
Bereczki-Csák Helga
csak.helga@civishir.hu
