D-vitamin: a bébiblog

Valaki mondja meg! (2009. december 13.)

Vagy megfejelni a tükröt az előszobában. Dóra nem baba többé. A felismerés, hogy a kizárólag feküdni képes, plafont kémlelő, csendesen cuppogó, kaja-bemenet-kaka-kimenet csecsemőből néhány hét múlva egyéves gyerek lesz, valamivel több, mint felfoghatatlan. S hogy mi történt közben? Mosolygott. Kétszer lázas volt. Nem mászott. Kinőtte az autósülést. Ahogy apa ölét. Megnézte a nagy hegyeket, a várat, az emut. Lámpának hitte a teliholdat. Eltitkolta az első fogát. A Lóciból kitépett egy lapot. Átlépi a küszöböt, ha fogjuk a kezét. Azt mondja: hoppá! 

Pedig hányszor, de hányszor bambultuk együtt a hajnali háztetőket, és hittük, nem is olyan jó annak, aki alszik. Nyalogatta a hinta láncát a játszótéren. Megitta a kontaktlencse folyadékot. Anyának verte a laptopot, utálta, ha nem róla szólt a pillanat. Apának azonban 12-es betűvel levelet írt, és neki sosem feszítette magát a babakocsiban – nem csoda, a nevét is szebben mondja. Az anyát csak követelni lehet.

S most bánom. Most, amikor dörzsöli a szemét ebéd után, viszem aludni, bújunk be a fekete-fehér gyapjú alá. Nem engedünk be se fényt, se mást. Nem giccses együttlét, sima altatás. Mégis bánom. Minden szendergésnél ott kellett volna lenni! Annál a legfeljebb is csak 40 másodpercnél, ami a valóság és az érzékek teljes ellágyulása között van. A mód, az az ünnepélyes, nagyjából tudattalan elengedés, ahogy egy kisgyerek elalszik, az maga a bizonyosság: van hite. Amiből valamennyit egy időre, míg vele vagyunk, míg az életünk tart, talán kölcsönad. Ha olyan. És Dóra olyan.

Mennyien mondták, használjuk ki, mert hamar elmúlik a babakor. Hát ki hiszi azt el, amikor este 11-kor még ébren volt, aztán hajnali 2-kor és 5-kor is szopott? Nem azt hittük, hogy mindjárt elillan ez a néhány hónap, hanem azt, hogy sosem lesz vége. Pedig most már sokkal könnyebb: Dóra eljátszik két fazékkal, fél órát trónol a bilin, vendégeket fogad, telefonál, egyedül (azaz három gumikacsa, egy hátmasszírozó és két samponos flakon társaságában) ül a kádban, zserbót eszik, megnyomja a Mikulás hasát, hogy zenéljen. 

Most még nem tudjuk, de jövőre talán már megmondja, milyen szülők vagyunk.