Itt a totális emancipáció: a nők már keményebbek, mint a férfiak

A brit Luke Jennings menő lapok menő újságírója volt, de a kutya sem ugatná meg, ha nem kezdett volna krimiregények gyártásába. Az orosz bérgyilkosnő kalandjait összefogó Villanelle-trilógia akkora siker lett, hogy nyolcrészes sorozatot forgattak le belőle, amely a könyvek sikerét is túlszárnyalta, és természetesen jön a folytatás, a második évad!

Az elsőben a sztori két hiperintelligens, okos nő küzdelméről szól, akik a törvény két oldalán állnak, de nem ez a lényeg! Hanem az, hogy itt és most vége a férfiuralomnak, konkrétan annak, hogy csak a férfiak ereiben csörgedezhet igazi zsaruvér, és csak ők lehetnek megszállott, pszichopata gyilkosok a televízióban vagy a mozivásznon. Sőt, megértük, hogy a természet „igazságtalanságának” is vége, a nő egyáltalán nem gyengébb fizikailag sem, mint a férfi.

Amazonjaink Wonder Woman, Superwoman vagy Lara Croft bőrébe bújva vágnak vissza a genézisnek.

A Killing Eve-et nem moziba járó hülyegyerekeknek csinálták Hollywoodban, hanem a BBC America műve, Magyarországon pedig az HBO forgalmazza, tehát illik, vagy legalábbis érdemes komolyan venni. A sorozat legfőbb üzenete: az ádáz gyilkos-zsaru harc már nem macsó élmény, mert a női gyilkos kegyetlenebb, mint bármelyik hímnemű társa, és annyi lelkiismerete sincs, mint egy doboznyi csontkukacnak, a zsernyákwoman pedig megszállottabb és kitartóbb, mint Poirot, Sherlock Holmes és Maigret felügyelő együttvéve, nem beszélve arról a bizonyos női megérzésről, ami egy macsónak eleve nincs.

A sztori önmagában remek, feszes és izgalmas, helyenként jó humorral is tálalt, Jodie Comer és Sandra Oh játéka korrekt, bejárjuk az európai metropoliszokat, Londont, Párizst, Berlint, Moszkvát, nagyszerű utcaképek jelentik a pompás díszletet, az egész kellemesen emberközeli, ízig-vérig európai, és még szórakoztató is. Egy ideig. Amikor 110 kilós férfiállatokon, az orgyilkos merényletekben edződött angol és orosz hírszerzés tisztjein a szorongás és a félelem hatalmasodik el egy 50 kilós nő láttán, aki tíz fekvőtámaszt nem tud megcsinálni szabályosan, akkor már nem hiszünk semminek. Akkor már sokkal többről van szó, mint női szerepek futtatásáról és a tévés-filmes macsóvilág leépítéséről. Az már komolytalan.

Nem őszinte és végképp nem életszerű. Egyszerűen hazug.

Amikor Cate Blanchett átvette az Oscart a Blue Jasmine-ért, a női filmes szerepek fontosságáról beszélt, felállva tapsolt neki a fél világ, a férfiakkal az élen. Ki lehet találni nagyon izgalmas női szerepeket, ahogy tette Woody Allen, nem csak a Blue Jasmine-ban, hanem az egész filmes pályafutása során. A női szempont ugyanolyan érdekes lehet egy férfi számára is a moziban vagy a tévé előtt, már pusztán azért, mert a hétköznapokban a férfiak nem a nő nézőpontjából szemlélik az eseményeket. A női karakterek is lehetnek százfélék, összetettek, okosak, izgalmasak, rejtélyesek, erotikusan túlfűtöttek, frigidek, ártatlan nimfák, számítóak és bölcsek, dámák vagy hárpiák, de a nő egy semmiképpen nem lehet:

fizikailag erősebb és gyorsabb, mint egy KGB-s szellemben kinevelt orosz férfi ügynök, mert az a teremtés perverz megerőszakolása.

A női egyenjogúságért vívott harc nem teheti magáévá a 2:01:40-es maratoni időt, a 263 km/órás tenisz szervát, a 266 kilós lökést, a 9.95-ös távolugrást, a 2.45 méteres magasugrást, mert ezeknek a női megfelelői: 2:15.25, 210 km/óra, 193 kg, 7.52 méter és 2.09 méter. A legedzettebb férfiak és nők között is méretes különbségek vannak. A fantázia természetesen szárnyalhat, de ott van arra a Disney Channel. A BBC-től mást várunk. Igazi nőket!

Egy idő után az volt az érzés, hogy két férfit látunk a Killing Eve-ben, csakhogy a nők a férfi szerepekben gyengék, akárcsak fordítva. Hosszú nihil után, a finálé ágyjelenetében felcsillant a remény, hogy visszakapjuk a két nőt, de az egyik elszúrta. Reménykedjünk a nőiesebb folytatásban!

Cs. Bereczki Attila