Hirdetés

Hirdetés

Hamis tanúzás

civishir.hu

2015.04.04. 10:20

Hamis tanúzás

Valójában 1945. április 4-én semmilyen jelentős fordulat nem történt.

Hirdetés

Hirdetés

„Három nagy dúlás volt a magyar történelemben: a tatár dúlás, a török dúlás és a felszabadulás.” Ilyen viccekkel ütötték el a pártállami rendszerben kötelezően megünnepelt április 4-ét a magyarok, akiknek egy jelentős része – különösen az 1956-os forradalom leverése után – inkább megszállásként, mint felszabadulásként élte meg az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet csapatok jelenlétét. Ennek ellenére úgy 30 évvel ezelőtt is még nem az utolsó sonkafoszlányok után szaladgált az ország népe, hanem fejvesztés terhe mellett kivezényelt tömegként ünnepelte a jeles napot.

A második világháború utáni rendszer háromszor is törvénybe iktatta, hogy 1945. április 4-én szabadult fel Magyarország a náci uralom alól, a köztudatba azonban nehezen ment át ez az elképzelés. Bár a kommunisták már 1946-tól nemzeti ünnepként kezelték április 4-ét, sokáig nem tudott versenyezni március 15-ével. A 1960-as években már viccelődni is mertek a szovjet megszállással, végül az utcai ünnepségek is elmaradoztak, azonban a Sztálint és a dicsőséges Szovjet Hadsereget éltető passzus 1991-ig a törvénykönyvekben maradt. Sztálin örökségeként évtizedekig a felszabadulás dátumát is tilos volt megkérdőjelezni, pedig a szovjet források mind a dátumról, mind a hadműveletek felszabadító jellegéről mást írtak, mint amit a későbbi hivatalos propaganda állított.

„A dicső Vörös Hadsereg 1945. április 4-én űzte ki hazánk területéről az utolsó fasiszta hordákat, és ezzel hazánk egén is feltűnt a béke és a szabadság napja” – szólt az 1945-ben, az Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) által elfogadott rendelet. A pártállami időszakban hivatalos történetírás szerint ez volt az a nap, amikor az utolsó német katona is elhagyta Magyarország területét, amivel végérvényesen véget ért az 1944–1945-ös náci megszállás Magyarországon. Más források a nyilasuralom alóli felszabadulás napjaként emlegették a napot, vagy egyszerűen a Magyarország területén dúló harcok befejezését üdvözölték. Valójában 1945. április 4-én semmilyen jelentős fordulat nem történt.

A dunántúli szovjet offenzíva kezdetén Sztálin – a szocialista tervgazdaság szellemében – április 4-ét jelölte ki, mint céldátumot, amikorra el kell foglalni a visszavonuló németektől a maradék magyar területeket. 1945. április 4-én a TASZSZ szovjet hírügynökség be is jelentette, hogy a Vörös Hadsereg kiűzte az utolsó német katonát is Magyarországról. Csakhogy ez nem volt igaz: a harcok még több mint egy hétig folytak a nyugati határon Magyarbük és Pinkamindszent térségében. Az utolsó különálló település, amely szovjetkézre került, nem a rendszerváltás előtt hangoztatott – valóban április 4-én bevett – Nemesmedves, hanem Magyarbük volt.

A propaganda már egészen korán felszabadulásról beszélt, holott ennek a jelentése már kezdettől fogva nem volt tisztázott. Az 1945-ös rendeletben a felszabadulást látszólag a szó katonai, diplomáciai értelmében használják: a felszabadulás azt jelentette, hogy kiűzték a német megszállókat „és magyar csatlósaikat”, ezzel Magyarország visszanyerte a függetlenségét. Ezzel a megközelítéssel a fő probléma, hogy maga a Vörös Hadsereg vezetői nem felszabadítóként tekintettek magukra.

A szovjet katonai dokumentumok a korszakban Magyarországgal kapcsolatban mindig okkupációról, elfoglalásról, bevételről beszélnek, a lefoglalt magyar javakat hadizsákmányként, a területeket ellenőrizendőként értelmezik.

A második világháborús kitüntetések közül csupán három nevében szerepel a „felszabadítás” szó (Varsó, Belgrád és Prága felszabadításáért), míg a Budapest ostromában (csakúgy, mint Berlin esetében) részt vevő katonák „Budapest elfoglalásáért” feliratú érdemrendet kaptak. Felszabadításról beszélni már csak azért is ellentmondásos, mert Magyarország a korszakban végig hadat viselt a Szovjetunió ellen. Bár a kiugrási kísérlet alatt Horthy aláírta az ideiglenes fegyverszüneti megállapodást, ezt a magyar katonatisztek nem vették tudomásul, és folytatták a harcot. Végül Horthy zsarolás után ugyan, de átadta a hatalmat a nyilasoknak, akik megsemmisítették az egyezményt.

A felszabadulás, mint a függetlenség visszaszerzése a következő években már nem volt annyira hangsúlyos: a fordulat utáni propaganda szerint már nem elsősorban a magyar állam lett szabad, hanem a magyar munkásság és parasztság.1950-ben az április 4-ről szóló rendelet már így fogalmazott: "1945. április 4. a legdöntőbb fordulat Magyarország ezeréves történetében és a magyar nép küzdelmekben gazdag életében, mint az a nap, amelyen a dicsőséges szovjet hadsereg kiűzte országunk területéről a német fasiszták és magyar csatlósaik utolsó hordáit, felszabadította az egész ország területét az idegen imperialista megszállás és az elnyomás alól, megnyitott az utat hazánk igazi függetlenségének megteremtésére, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megvalósítására, a népi demokratikus államhatalom kiharcolására, a szocializmus építésére.” Az 1965-ös törvény szerint pedig „Húsz évvel (…) a Szovjet Hadsereg áldozatos és diadalmas harcának eredményeként népünk felszabadult a sok évszázados úri zsarnokság és idegen elnyomás alól.”

A „politikai felszabadulás” elmélete később lett meghatározó az egész keleti blokkban: a hidegháború alatt már nemcsak a náci csatlós államok, de már a náci Németország elfoglalását is felszabadításként emlegették. 1965-ben az NDK-ban „A fasizmus alóli felszabadulás” emlékére adtak ki bélyegsorozatot, Berlinben pedig a budapestihez hasonlóan felszabadulási emlékművet emeltek az elesett szovjet katonáknak. Magyarország 1945. január 20-án szűnt meg hadviselő fél lenni, azonban az ország területén tovább harcoltak a németek, a magyar SS-alakulatok és a Magyar Királyi Honvédség egyes egységei. Márciusban a németek a „Tavasz ébredése-hadművelet” keretében egy utolsó kísérletet tettek, hogy ellentámadással visszafordítsák az Ausztria felé vonuló szovjeteket, azonban a támadás hamar összeomlott, és a német erők megkezdték a visszavonulásukat nyugat felé. Az utolsó csapatok a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- és Kapuy-majort adták fel utoljára, 1945. április 13-án. Nemesmedvest ráadásul egészen április 11-ig nem foglalták el teljesen, a falu határában még 4-e után dúltak a harcok. Április 4. kizárólag az említett jelentés, illetve sztálini parancs miatt lett a felszabadulás napja. A Vörös Hadsereg saját, belső jelentései ezzel szemben 13-án jelentették be a magyarországi harcok végét. Szintén hamis az az elképzelés, hogy április 4-én dőlt meg végleg a nyilasuralom. A nyilas kormány március 28-án hivatalosan is feloszlott, másnap Szálasi és miniszterei Ausztriába menekültek. Mivel Magyarország területén hónapokig elhúzódtak a harcok (főleg Budapest ostroma, a „második Sztálingrád” miatt), a szovjet berendezkedés már jóval 1945 áprilisa előtt megkezdődött.

A Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) már 1944 decemberében megkezdte tevékenységét Kelet-Magyarországon csakúgy, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB). Utóbbi 1944 októberében, egy Sztálin–Churchill-találkozó után lett végérvényesen a szovjetek meghosszabbított karja: a találkozó után a magyarországi bizottság élére Kliment Vorosilov szovjet marsallt nevezték ki, és a szövetséges diplomaták és tisztek csak konzultálhattak a szovjet túlsúlyú bizottsággal. A SZEB lett később a fő eszköze az 1946-ban látszólag kivívott magyar függetlenség lebontásának: a SZEB emberei a magyar hatóságok beleegyezése nélkül tartóztathattak le embereket, Vorosilov az 1945-ös választások után maga jelölte ki a kormány összetételét, beemelve a kormányba Rákosi kommunista pártját. Az elkövetkező évek során további lépésekkel kényszerítették Magyarországot szovjet függésbe, április 4-e a függetlenség elvesztése szempontjából sem jelentett fordulópontot. A felszabadulás ünnepe egyébként alighanem az egyik legalaposabban törvénybe iktatott ünnepnap a magyar történelemben: 1945-ben az INK rendeletben nevezte ki április 4-ét a felszabadulás napjának, 1950-ben a Népköztársaság kormánya szintén rendelettel tisztelte meg a napot, végül 1965-ben az Országgyűlés iktatta törvénybe az ünnepet. A háború utáni rövid demokratikus időszakban már folyik a kultusz építése április 4-e körül. 1946 a Szabad Nép egész címlapos vezércikkel emlékezett meg a „felszabadulásról”, azonban a korszakban kevesen ünnepelték meg a napot, amelyet különösen a március 15-i ünnepségek halványítottak el. Az 1848-as forradalom napjával tudatosan versenyeztették a felszabadulás ünnepét; Révai József a Szabad Népben azt írta, hogy március 15-e helyett inkább április 4-ét kellene hangsúlyossá tenni, hiszen ekkor valósultak meg igazán a 48-as követelések, 1948-ban pedig a Szovjetunió szándékosan nem március 15-én, hanem április 4-én adta vissza az 1848-49-es zászlókat.

Szóljon hozzá!

Hirdetés

Hirdetés

.