Debreceni víziparádé

Bár még alig vagyunk túl a felén, nyugodtan kijelenthetjük: ez az augusztus jócskán kibabrált a várossal. Néhány napja a szaharai hőség miatt szinte befuccsolt a hőlégballonosok versenye, aztán egy huszáros vágással – egyébként mindannyiunk örömére – hirtelen itt termett egy esőpaplan, amelyből özönvíznyi csapadék zúdult a térségre, lehűtve embert, állatot, betont, mindent. Kicsit már megkésve, dörmögték a földek emberei, de a szerdai csúcs után mégis akadtak, akik nemzeti ünnepünkre ébredve olyan illúziókba ringatták magukat, hogy néhány órával korábban is csak néhány milliméternyi szemerkét jósoltak. Nem voltak pedig kedvezőek az előjelek; a kísérő rendezvények sorra elmaradtak vagy beköltöztek a falak mögé, a koránkelők rosszkedvűen bámultak a sötét felhőkre.

A főtér környékére szórványosan érkeztek a bátrak, behúzódva a Kálvin téri árkádokba, esernyőkkel, esőkabátokkal felszerelten. Pedig kezdetben még valóban csak némileg szitáló esővel indult be a karnevál, hogy aztán kicsit később földbe áztassa a leghiúbb reményeket is. A Szent Korona kivirágzott mása előtt, a Nagytemplom harangjainak zúgása közepette jelentek meg az egyházi méltóságok, hogy a Himnusz után kezdetét vegye a kenyéráldás/-szentelés méltósága. A kicsit hosszúra nyúlt, közhelyesen liturgikus szertartásba az új görög katolikus egyházfi vitt némi derűt; megjelenésével és kántáló szózatával fűszerezett megszólalásával olyan jelenetnek lehettünk szemtanúi, mint egykoron Indiana Jones a Végzet Templomában.

Berecz András is oly szomorúan és fájdalmasan énekelt, mint aki már előre sejti, hogy mi következik. Térkiürítés következett bőven szintidőn belül, s a jócskán foghíjas VIP-páholy elé begördült a második állandó virágkocsi, kissé anakronisztikusan hirdetve, hogy Debrecen a nap és a fény városa.

Az eső egyre intenzívebbé vált; felpörögtek az események is: az első kocsin az öreg horgász állt az öreg halász után szabadon, s kifejezetten Matula bácsira hajazva fogta ki az óriásharcsát, unokája legnagyobb örömére. Később, úgy is, mint a „catch-and-release” horgászat előfutára visszaengedte a halat a Tiszába, de ezt már csak a konferansztól tudtuk meg, aki olyan átéléssel üvöltött be minden kis apró információt, mintha boksz-gálán áztunk volna. A tiszafüredi mazsorett csoport már láthatóan ernyedten adta elő produkcióját, a bothajigálás során az elgémberedett karok szinte mindig mellényúltak, meglehetős egykedvűséggel tapicskoltak, s a zenekari hangzásnak sem tett jót, hogy folyamatos körbeforgás mellett zengték a dalt.

Következett a National Instruments kocsija, a talányos nevű Drongó, ahol két húsevő növény és egy méhkaptár volt látható, illetve a tervek közt szerepeltek még döngicsélő méhecskék, amint éppen virágporoztak volna irányítható drónokként, ezt azonban már soha nem fogjuk látni; rugalmas megoldásokat kínáltak szlogenjükben, a repülési tilalom végülis kreatív döntésnek bizonyult. Jött a Feeling nevű össztáncot lejtő csoport, ahol a konferansz közlése – a hangulat szinte riói – meglehetősen messze állt a valóságtól. A szinte szederjes ajkú lányok szemmel láthatóan vacogtak, s már a közönség is felhördült, amikor – a táncterv részeként – az óvodáskorú picurkák az egy szál semmiben beleültek a tócsákba. Ez azért már anyuka felelősségét is felveti, aki majd a másnapi urológiai szakrendelésen sorba ülve, elgondolkodhat majd a benne leszünk a tévében mindenhatóságán.

Még megnézhettünk egy török hagyományőrző csoportot – kézen fogva körbetipegtek, majd hirtelen megálltak, és az ellenkező irányba forogtak tovább, ha nem romlik el a hangosítás, még most is ott forognának – aztán végre a programszervezők, a „nagykövetek” észbe kaptak, és gyorsan lezavarták a művészeti csoportokat, hogy elkerüljék a nagyobb bajokat. A mazsoretteket kísérő zenészek addigra már olyan profi módon alkalmazkodtak az esős időjáráshoz, hogy trükkök százaival mentették a menthetőt: a fagottosok a hangszerbe állították a nyitott esernyőket, a fuvolák nyilván csak díszletként voltak jelen, a trombitások az orr és szájnyílásnál lyukat vágva zacskót húztak a fejükre, a tubák azonban szinte csak vízköpőként működtek. Egy limuzin húzta utánfutót egyszerűen leponyváztak, a hullámzó műanyag mozgásából látszott, hogy alatta tényleg zenészek ténykednek. Utolsóként egy platón állva csíkszeredai lányok (már megint a székelyek szívták meg) lassúztak, közben ketten tolták le a vizet a rögtönzött színpadról, de úgy, mint ha az is a koreográfia része lett volna. Majd villámgyorsan szinte átsuhantak a virágkocsik a színen, már amennyire a virágkocsik száguldani tudnak; a legszellemesebb a Fórum járgánya volt, amely eleve kalózhajóként hömpölygött a térre.

Az biztos, hogy minden idők leggyorsabb felvonulását láthattuk, ha a sebességet tekintjük fokmérőnek, ennél jobb fesztivált már sosem fog rendezni Debrecen. Ugyanakkor a művészeti csoportok eleve rövidített programokat adtak elő, a franciák gólyalábakon, a Valcer Táncstúdió lányai pufidzsekiben szambáztak; de a legprofibb megoldást a ciprusiak választották: a páholy felé barátságosan integetve, kapucnijukat mélyen a szemükbe húzva egyszerűen átsétáltak a téren. És akkor hol maradt még a nyolc vagy kilenc vendégnáció csoportja? A kardnyelők és zászlóforgatók, „akik nélkül nincs virágkarnevál”. A kompozíciókat megszemlélni sem volt idő – a Telenor kocsija például az évszázad rejtélye marad –, az eső pedig nekik sem tett jót, a Simonyi óbester a lovát ugratja című kompozícióban a derék négylábú a Petőfi térnél még biztosan fehér volt, a térre bevonulva azonban a festett virágok megadták magukat, s a nemes paripa riasztóan hellókitty színekben ugrott.

A katolikus egyház visszatért Debrecenbe emlékkocsija azt szimbolizálta, hogy 300 éve a katolicizmus újra gyökeret vert a városban, és tényleg rohamkocsival kellett elvontatni a reformátusok szakrális teréről, vagy valamilyen katolikus cselvetés miatt, vagy mert a sofőrt a vízi mentők ápolták. Biztosan igazuk van azoknak, akik szerint a karnevált csak 20-án lehet rendezni és punktum, a cégek nem fognak többet kocsit állítani, ha most bukják a pénzüket, sőt még Pikó művész úrnak is igaza lehet, hogy „a zene és az eső mintegy feloldja egymást”. A jövőre nézve tanulságul mi azért csak bekéretnénk a döntéshozó nagyköveteket meghallgatásra.

Szalmási Nimród