Benzin és balta is előkerült a különleges debreceni estén

Több szempontból is rendhagyó eseményt tartottak a debreceni Apolló Moziban, ugyanis egy rövidfilmet, valamint egy nagyjátékfilmet is megtekinthetett a közönség egymás után december 3-án. Ráadásul mindkét alkotást a híres spanyol rendező, Pedro Almodóvar rendezte. Az este különlegességét fokozta, hogy a nagyjátékfilmet itthon csak több mint egy hónap múlva mutatják be. A két alkotás után Csákvári Géza filmkritikus kalauzolta a spanyol rendező világába a nézőket. A fentiek miatt rendhagyó kritika következik.

Az emberi hang (The Human Voice, 2020)

Mint megtudtuk, Almodóvar rövidfilmje, Az emberi hang valójában Covid-film. Mivel a direktor ebből az alkotásából nagyjátékfilmet tervezett, azonban a pandémia a számításait keresztülhúzta. Ő azonban nem adta fel, már csak azért sem, mert bő 30 éve készült egy ilyen alkotásra: ez volt ugyanis az első angol nyelvű filmje. Az emberi hangban egy középkorú nő szerepel, akit Tilda Swinton játszik, és akit egy másik nőért elhagyott a párja. A nő készül valamire, hiszen benzint és baltát vásárol.

Ez a történet röviden; a kiindulópont izgalmasnak hangozhat, a kivitelezés viszont biztosan nem volt az. Vannak benne tipikus Almodóvar-kézjegyek, mint például az erős színhasználat, valamint a női sors témája, de ez mégis kilóg a rendező életművéből. Az emberi hang műfaját tekintve monodráma, amelyben Tilda Swinton karaktere telefonon társalog az őt elhagyó férfival. Sok mindenről beszél, de maga a dráma nem élhető át, a szöveg rettentő sablonos. Filmnyelvileg izgalmasabb a film, egyrészt mert Almodóvar telerakta ezt a 30 percet finom utalásokkal saját filmjeire, másrészt a helyszín maga szimbolikus, hiszen több szempontból értelmezhető a bezártság érzete. Maradjunk annyiban, Almodóvar nagyjátékfilmje nagyságrendekkel jobb.

Párhuzamos anyák (Parallel Mothers, 2021)

 

Almodóvar legújabb alkotása is hordoz magában újdonságot, csakúgy, mint Az emberi hang, ugyanis a direktor először foglalkozik nyíltan politikával a vásznon. Ezen kívül azonban a Párhuzamos anyák  tagadhatatlanul Almodóvar-mozi, hiszen a téma, a kivitelezés teljesen megszokott a rendezőtől.

Janis (Penélope Cruz) egy 30-as évei végén járó fotós, aki megkér egy antropológust, Arturót (Israel Elejalde), hogy segítsen neki feltárni egy tömegsírt a szülőfalujában. A nő és a falubeliek csak hallomásból tudják, merre temethették el rokonaikat, de szeretnék kideríteni, mi történt az elődeikkel. Janis időközben teherbe esik, a madridi kórházban pedig találkozik a fiatal Anával (Milena Smit), akivel egy időben szülnek. A két nő megbeszéli, hogy a szülés után is tartják a kapcsolatot egymással.

Érdekes egy Almodóvar-filmben politikai felhangokat hallani, ebből a szempontból pedig felosztása is különleges a Párhuzamos anyáknak. A rendező lényegében három részre bontja alkotását: az elsőben feldobja a politikai tematikát, a másodikban jön a szokásos melodramatikus rész, majd Almodóvar újra felveszi az elején elejtett szálat, de addigra kiegészíti a második tapasztalataival.

Azért a Párhuzamos anyákat közel sem szabad politikai filmként kezelni. Egyértelműen a melodramatikus szál a legerősebb, ezzel foglalkozik és bontja ki legrészletesebben Almodóvar. A középpontban szokásához híven női sorsokról mesél; nem kívánt terhességekről, erőszakról, derékba tört karrierekről, ám ezek most illeszkednek egy univerzálisabb és nagyobb képbe, nevezetesen a múlttal való szembenézésbe. A középső epizódban van egyértelműen elemében a rendező: remekül festi fel Janis és Ana viszonyát, jó ütemérzékkel és fordulatokkal gördíti előre a cselekményt.

Almodóvar egyszerre tud nagyon erősen drámai és humoros lenni, egyértelműen ezt a jó szokását követte a Párhuzamos anyákban is. Nagyon bátran és jó érzékkel mutatja be a különböző pontokon lévő vagy éppen megrekedt nők sorsát. Számos alkalommal tud meglepetést okozni, mivel egy-egy helyzetben úgy tűnik, tudjuk mi következik, aztán Almodóvar nem azt az utat választja. Ennek ellenére végig magyarázható, következetes és logikus az, ahova kifuttatja a második etapot és a filmet is.

Kisebb probléma érzékelhető a Párhuzamos anyákban: a rendező túl későn veszi fel az elején elhagyott politikai és társadalmi vonatkozású fonalat, így az nem tud eléggé szervesülni a filmbe. Hirtelen váltunk a melodráma után, ráadásul Almodóvar egyáltalán nem avat be részletesen a történelmi vonatkozásokba. Ebből kifolyólag némely ponton igencsak didaktikusra sikerül a politikai tartalom, ilyen például az, amikor Janis kioktatja a fiatalabb Anát, valamint a film utolsó képkockája is.

Azért természetesen nem kell kárhoztatni Almodóvart, hiszen olyan nehéz témát feszeget, amely nemcsak Spanyolországban, hanem világszerte releváns. A spanyoloknál a polgárháború utáni megtorlások következtében több mint százezer ember tűnt el, akiknek azóta sem sikerült feltárni a sírját. Továbbá a film miatt sem kell kárhoztatni a spanyol rendezőt, ugyanis a Párhuzamos anyák ténylegesen remekül sikerült, számos jól feldobott és jól kivitelezett témával. Olyan alkotás, amiről érdemes és kell is beszélni.

Óriási erőssége a filmnek Penélope Cruz, aki – már ki tudja hányadszor – bizonyítja, hogy az elmúlt évtizedek egyik legkiválóbb európai színésznője. Itt is nagyszerűen hozza Janis figuráját, nagyon hitelesen játssza el a munkájában és a magánéletében is egyensúlyra törekvő nőt. Nagy szó, hogy képes felnőni mellé az Anát alakító Milena Smit, aki előtt még nagy jövő állhat. 

A Párhuzamos anyák a múlttal való szembenézés fontosságára hívja figyelmet, valamint arra, hogy a múlt sérelmei generálhatják kétséggel teli jelenünket. A múlt elrendezésének, felszínre hozásának relevanciájáról regél a rendező filmjében, amely egyszerre boncolgat egyetemes és társadalmi kérdéseket, miközben egy ízig-vérig élvezetes, szórakoztató, tagadhatatlan Almodóvar-stílussal elkészített alkotás.

Gaál Csaba