Az Esőember a Fórumban is működik

A 10. Színházi Olimpia már sokadik előadásaként mutatták be június 8-án az Esőembert, amely méltán volt annyira népszerű, hogy teltházzal játsszák a Csokonai Fórum nagyszínpadán. Az 1988-ban négy Oscar-díjat nyert film színpadi verzióját Dan Gordon készítette el, a Veszprémi Petőfi Színház pedig Anger Zsolt rendezésében vitte színre.

Jót tett a színházi élménynek, hogy a filmet már évekkel ezelőtt láttam, a kiinduló alaphelyzeten kívül nem tudtam más emléket felidézni róla. Charlie, a magabiztos – mondhatni egoista – fiatalember hirtelen megtudja, hogy az édesapja meghalt. A hagyaték megismerése során kiderül, hogy van egy bátyja, akiről ezidáig semmit sem tudott. Raymond olyan, mint egy gyerek, mert autista. Egy otthonban él, és bár a mindennapi életben való boldogulásra képtelen, olyan képességei vannak, mint például szempillantás alatt megszámolni 246 földre hullott fogpiszkálót. Az anyagi gondokkal küzdő Charlie-t előbb csak az örökség megszerzése érdekli, aztán Raymonddal együtt ő is sokat tanul az életről és a felelősségről.

A szereposztásban olyan neveket vonultat fel, mint a Viszkis mozifilmből ismert Szalay Bence, vagy a Kossuth- és Jászai-díjas Szilágyi Tibor és Oberfrank Pál. Szalay Bencét a vagány vagy éppen a tenyérbemászó bunkó szerepével többször felruházták, itt viszont jellemfejlődésen kell átmennie a figurának. Most is először ezt az arcát kell megmutatnia, ami már ismerős szerep lehet neki, a finomodás viszont épp csak elkezdődik, épp megcsillan valami, mielőtt a darab véget érne. Nem a színészi játék, inkább a dramaturgia hibája, hogy még vártuk volna a megszelídült Charlie további kibontakozását.

Bár a film időben 35 évvel ezelőtt játszódik, a darabot a mába helyezik, el is hangzik a 2023-as évszám az egyik dialógusban. Szerencsére a történet időtlen: játszódhat ma vagy akár 100 évvel ezelőtt. A globalizáció miatt akár az angol neveket is ki lehetne cserélni magyarra – persze ez nem történt meg. A helyszínek is tudatták: Amerikában vagyunk. A jeleneteket kellemes ritmusos zene kötötte össze, ami szintén az „amerikai feelinget” támasztotta alá.

Az egyszínű fehér díszlet a modernitás hatását keltette, amelyben a bútorokat kocka és tégla alakú tömbök testesítették meg.

95 percbe a színpadon nehezen lehet belesűrítheti a kétórás film tartalmát, ezért a végén bizonytalanságot éreztem: most vajon a felvonások közötti szünet vagy már a darab vége következik. A drámaiság kevésbé volt hangsúlyos, viszont a humort adó jelenetek jól működtek, feltöltődve jöttünk ki a színházból. Sőt, én kifejezetten néztem volna tovább is.

Krajnik Ildikó