Egy debreceni, aki Svájcot is otthagyta a hortobágyi vadlovakért
Különleges foglalkozás, különleges állatokkal. A debreceni Kerekes Viola hosszú utat járt be, amíg a Hortobágyi Nemzeti Park Pentezugi Vadlórezervátumának projektkoordinátora lett. Olyan munkát végez, amit az egész világon is csak nagyon kevesen. Itthon pedig rajta kívül csupán néhányan, és ők is Viola kollégái.
Plusz tíz fok, de jó nagy szél fogadott bennünket a hortobágyi Malomházi Vadasparkban, ahol a vadlovak egy kisebb csoportja él, a többiek valahol kint a pusztában kóborolnak. Eredetileg azt terveztük, hogy gumicsizmát húzunk, és gyalog indulunk megkeresni őket. A viharos szélben azonban szívesen lemondtunk a többórás sétáról, és végül egy holdjáróhoz hasonló szerkezettel a vadaspark közelében lévő csapatot kerestük fel. A kis járgányon robogva érkezett el a pillanat, amikor a városi ember rájött: itt a semmi közepén, ilyen huzatban a tíz fok legfeljebb háromnak tűnik, és ez az érzés nem változott akkor sem, amikor rövid utazás után megérkeztünk a lovakhoz. Egy sapka és egy pár kesztyű jelentősen javíthatott volna a komfortérzeten…
Alighogy megálltunk, és elkezdtünk beszélgetni, két vadló egyre közelebb jött hozzánk, mintha csak hallgatózni akartak volna, megtudni, hogy vajon miről is folyhat a szó. A csapat nagy része viszont tudomást sem vett arról, hogy ott vagyunk, nem úgy a hatalmas marhák, amelyek ugyan az etető mellől nem mozdultak el, de félelmetes tekintetükkel folyamatosan szemmel tartottak bennünket. Alig ötven méterre voltak tőlünk, aggodalmaskodó kérdésemre Viola megnyugtatott, most laktak jól, és bár láthatóan annyira nem örülnek nekünk, támadni biztosan nem fognak. Miután ezt tisztáztuk, a lovakkal való kapcsolatáról kérdeztem.
– Változó! – vágja rá határozottan. – Régebben, amikor még sokkal kevesebben voltak, és több volt köztük, amelyik állatkertből érkezett, így valamennyire ismerték az ember közelségét, közülük néhánnyal bensőségesebb viszony alakult ki. Most is vannak persze kedvencek, elsősorban a fiatal csikók próbálnak közeledni hozzánk, de alapszabály, hogy nem érintjük meg őket, nem édesgetjük magunkhoz egyiket sem, hiszen vadállatokról van szó, akiknek a legextrémebb időjárási körülmények között is egész életükben az ember segítsége nélkül kell boldogulniuk a pusztában. Ha úgy tekintenének ránk, mint egy másik lóra, akkor úgy is kommunikálnának, viselkednének velünk. Rúgnak, csípnek, harapnak, amire az emberi test nincs felkészülve. Ami nekik egymás között csupán egy barátságos oldalba rúgás, az nekünk akár végzetes is lehetne.
Viola elmondta, hogy a vadlovak nagyon szociális állatok, a mintegy 300 ló jellemzően együtt mozog a háromezer hektáros rezervátumban, azt legelnek, amit találnak, és inni is egyszerre mennek oda, ahol van víz. Ugyanakkor a ménesen belül 30 úgynevezett háremcsapat működik, amelyekben a nagy egészhez képest még sokkal szorosabb az egyedek közötti kapcsolat. És ott vannak még azok a csődörcsikók, akik 2-3 éves korukban elhagyják a háremcsapatokat, hogy később majd sajátra tegyenek szert, előtte azonban még agglegénycsapatokban szocializálódnak, jelenleg 11 olyan kis közösség van, ahol az agglegények készülnek a felnőtt férfikorra.
Ő lett a mindenes
Viola a Debreceni Egyetemen biológusként végzett, majd az ő életében is következtek az ilyenkor szokásos körök: ismerőseinél érdeklődött, hogy nem tudnak-e neki valami testhezálló munkát ajánlani. A szerencsének is köze volt ahhoz, hogy végül Hortobágyon talált állást. – A vadlovak mellett is dolgozó állatorvos ismerősöm említette, hogy van ez a rezervátum Hortobágyon – emlékszik vissza. – Előtte nem nagyon halottam róla. Jó helyen voltam, jó időben, hiszen amikor jelentkeztem, éppen kerestek egy állandó embert az addigra szépen gyarapodó lóállomány mellé.
Miután felvették, ő lett a mindenes. A titulusért mondjuk nem kellett megküzdenie, hiszen egyedüli alkalmazottként szinte minden munka rámaradt. Ha kellett, a terepen ellenőrizte a marha- és lólétszámot, kerítést épített, villanypásztort javított. A nem túl barátságos téli hortobágyi napokon éppúgy, mint a pusztát perzselő negyven fokos nyári hőségben. – Az egyik fontos feladat már akkor is a lóállomány monitorozása volt – magyarázza. – Figyelnem kellett, hogy jól vannak-e az állatok, és ha valamelyik elpusztult, azt azonosítani kellett, és jelenteni a létszámváltozást.
Ember tervez…
Viola aztán hosszabb időre búcsút intett a projektnek, 2008-ban megszületett az első, 2010-ben pedig a második lánya, miközben a család Svájcba költözött, mert biológus férje ott kapott állást. A kétgyermekes anyukának egy idő után el kellett döntenie, hogy feladja a karrierjét, és a látszólag kényelmesebb életet választja, vagy hazatér, és ismét munkára jelentkezik. – Svájcban nem lett volna lehetőségem biológusként elhelyezkedni, ezért a gyerekekkel 2013-ban hazajöttem, miközben a férjem még egy ideig kint maradt – meséli. – Elég kemény időszak volt, a gyerekneveléssel együtt járó feladatokat és a munkát nem volt egyszerű összeegyeztetni. Ráadásul a munka egyre több lett, hiszen a pentezugi rezervátumban folyamatosan gyarapodott a vadlovak és a velük együtt élő rekonstruált őstulkok, az úgynevezett Heck marhák száma is. Nagyon sokat segítenek a szüleim, akik szerencsére jó egészségben vannak, és amikor csak szükséges, számíthatunk rájuk.
Közben férjével úgy döntöttek, hogy a két lánynak szeretnének egy fiútestvért, és milyen az élet, pont akkor dobja a legnagyobb lehetőséget, amikor az ember talán nem is várná, hiszen egészen másra készül, mást tervez. Az addigi projektkoordinátor, Kristin Brabender ugyanis elment a Hortobágyról, és 2016 végén Viola került a helyére. – Héthónapos terhes voltam, amikor bementem Kovács Zitához, a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatójához, és mondtam neki, hogy vállalnám a feladatot – idézi fel a történteket. – Csak annyit kértem, hogy a munkámhoz hadd kapjak magam mellé egy kollégát, aki a terepi munkában segít. Igazgatónő pedig azt mondta: rendben, vágjunk bele! Kovács Zitának azóta is rengeteget köszönhetünk, fontosnak, értékteremtőnek tartja a munkánkat, és a lehetőségeihez mérten mindenben segít, támogat bennünket.
Gyerek a hordozókendőben, irány a puszta!
Az új pozíció még több munkával és még kevesebb szabadidővel járt. Viola szülés után hamar munkába állt, és sokszor kislányát magára kötve járta a pusztát, de a terepi feladatokban nagyon sok terhet levett a válláról korábban felvett kolléganője, Szabados Tímea. És igen, nem elírás, bár fiútestvér volt tervben, újabb kislány érkezett, amiért az első perctől kezdve nagyon hálásak a sorsnak. Idővel aztán nemcsak a család, hanem a vadlovas projekt csapata is újabb taggal bővült, így ma már három főállású dolgozó segíti Viola munkáját. Csobán Péter nem kizárólag a vadlovakkal kapcsolatos, hanem az általános monitorozást végzi. És hogy mi is a projekt legfontosabb célja?
– Elsősorban, hogy megismerjük a nagytestű fűevők és a vegetáció egymáshoz való viszonyát – válaszolja. – Például azt, hogy ezek az állatok hogyan hatnak a környezetükre, és a környezet miként befolyásolja az életüket. De az is izgalmas kérdés, hogy vajon milyen lehetett a hortobágyi puszta az ősi időkben, amikor az ember még nem jelent meg a Földön. Nagyon kevés olyan hely van a bolygón, ahol ezeket vizsgálni lehet, ahol a nagytestű fűevők és a füves puszta ennyire háborítatlanul létezik egymás mellett. A Pentezugi Vadlórezervátum az egyik ilyen, hiszen a 3 ezer hektáros területen mintegy 300 vadló és 250-300 rekonstruált őstulok él félvad körülmények között. A kutatás másik iránya pedig a lovak egyedi felismerésének automatizálása mesterséges intelligencia segítségével. Ennek fejlesztését a Debreceni Egyetem szakemberei végzik.
Nincs még egy ilyen projekt
Mielőtt elbúcsúzunk, Viola még megmutatja Lennie-t, a lipcsei állatkertből érkezett csődört, akinek az állomány vérfrissítésében lesz fontos szerepe. Egyelőre azonban nem tudta felvenni a fordulatot, nehezen alkalmazkodik az itteni körülményekhez, ezért karanténba helyezték, hogy megerősödjön. A karantén jelen esetben egy szép nagy, körbekerített terület, és hogy ne unatkozzon, társnak két őstulkot is kapott maga mellé. Mivel állatkertből jött, megszokta az ember közelségét, amikor pedig a vödröt meglátta Viola kezében, már tudta, hogy eljött az ő ideje, érkezik a nassolni való. Szívesen veszi a simogatást is, de a különleges bánásmód csak addig jár neki, amíg tavasszal vissza nem engedik a kancák közé. Onnantól kezdve pedig teljesítenie kell!
Arra az észrevételemre pedig, hogy kívülállóként ez már-már szinte álommunkának tűnik, Viola azért némileg árnyalja a képet. Azzal egyetért, hogy bizonyos szempontból kivételezett helyzetben van, hiszen olyan munkát végez, amit a világon is csak nagyon kevesen. Ugyanakkor megjegyzi, hogy Debrecenből éveken át minden nap kijárni a Hortobágyra, elég fárasztó. – Amennyire szuper munka ez, annyira nehéz is – mondja. – Terepre akkor is menni kell, ha az időjárás miatt legszívesebben a lakásból sem mozdulna ki az ember. Árnyoldala még, hogy bizony nem csak érdeklődő, ugrándozó kiscsikókkal találkozunk, hanem időnként el is pusztulnak az állatok. Ez lelkileg mindig megvisel bennünket, nem lehet megszokni. Amiért viszont nagyon szeretek itt dolgozni, az az, hogy igazán nemes célja van a munkánknak, hiszen visszaadunk a természetnek egy szeletet, ezáltal választ kapunk arra a roppant izgalmas kérdésre, hogy hogyan is működik a vadon. Azon a 3 ezer hektáron ugyanis sem a növényzetet, sem az állatvilágot nem háborgatja semmi és senki. Oda csak külön engedéllyel, kutatási céllal lehet bemenni. Amikor nehézségeim vannak, például azért, hogy miként oldjam meg a három gyerekem logisztikáját, akkor erőt ad az is, hogy időnként milyen fantasztikus kollégákkal beszélgethetek egy-egy nemzetközi vadlovas konferencián.
Viola megjegyezte, sokan furcsán néztek rá, amikor Svájcból hazajött, de egyáltalán nem bánta meg a döntését, hiszen egy olyan projekt koordinátora lett, amely az egész világon egyedülálló. Mint mondja, még Mongóliában sincs olyan fokú nyomon követése a vadlovaknak, mint ahogyan ők ezt a Hortobágyon csinálják. – Hiszek benne, hogy ez nagyon fontos dolog, amiért érdemes volt visszajönni – teszi hozzá.
Miért Przewalski-ló?
A pentezugi a világ legnagyobb félvad körülmények között élő Przewalski-ló állománya, amely a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) vörös listáján jelenleg is a veszélyeztetett kategóriába tartozik. Létszámuk összesen mintegy 2500 példányra tehető, ebből teljesen vadon körülbelül 900 egyed él Mongóliában, a többit állatkertekben, kisebb rezervátumokban helyezték el. A Przewalski-lovak védelmi programjához a kölni állatkert közreműködésével a Hortobágyi Nemzeti Park 1997-ben csatlakozott, és 2001-ig 22 alapító egyed érkezett Pentezugba, ahol jelenleg mintegy 300 vadló és nagyjából 250 rekonstruált őstulok él.
Az ázsiai vadló az egyetlen, napjainkig fennmaradt vadlófaj, amelyet csak állatkertek összefogásával sikerült megmenteni. Nevét egy orosz tábornokról, Nyikolaj Przevalszkiról kapta, aki 1881-ben elsőként írta le ezt az állatot a természettudomány számára, miután egy expedíció során rátalált a létezéséről szóló beszámolók alapján. Az európaiak később onnan hozták az állatkertekbe a különleges lovat, miközben Mongóliában az 1960-as években teljesen kipusztult. Az utolsó csapat a feljegyzések szerint Kína és Mongólia határvidékén élt. A fajt végül az állatkerteknek köszönhetően sikerült megmenteni, miután zárt körülmények között nagyon eredményesen szaporodott, és az ott világra jött egyedeket egy idő után elkezdték visszatelepíteni az őshazájába. Kerekes Viola megjegyezte: ez egy igazi sikertörténet, hiszen nagyon kevés olyan faj van, amelyről elmondható: újra él a vadonban azt követően, hogy egyszer már kipusztult.
Takács Tibor
