A gyerekek ereje
Ti ketten ide kaptatok helyjegyet, hozzánk. Pont ennek az utcának ebbe a házába, ahol fehér a tányér és tíz éve áll virágban egy hibiszkusz, ás egy kis kutya. Itt egy nap se könnyű: százféle a jövésmenés, arcok és féknyomok, piros, sárga, zöld lámpafények, sietség és hátizsák, némi harapnivaló, kiszeded nekem a túróból a mazsolát?, el ne késsünk, sose érünk haza.
Egy kiflivég, összegyűrt csokipapír, fél pár kinőtt strandpapucs – ki tudja, honnan –, keresztelőről gyertya és puha talpú cipő, óvodás ballagásról tarisznya (benne félig elrágott pogácsa), zsírkrétarajz denevérről (sajnos erre azt hittük, majom…), kesztyűbáb, a legkisebb méretű úszópelenka, törött gerincű meséskönyv, gondosan összehajtogatott, közös levél a Jézuskának: “Tudjuk, hogy rosszak voltunk, mi nem kérünk semmit”, aztán mégis: egy-kettő-négy-hat oldal teleírva. Szálfaállású komoly betűk, mereven alakított sorok. Minden kívánság alaposan megindokolva.
Tarkabarka, gyerekkorillatú tárgyak, amik érezni engedik, hogy egész kicsik is voltatok. Most meg már alig bírunk felemelni. Magasra végképp nem.
Mialatt ilyen nagyok, nehezek, önfejűek, szépek és okosak lettetek, megtörtént a legfontosabb, amit – míg világ a világ, míg mi vagyunk és ti vagytok – átélhetünk: belaktátok a szívünk tágasságát. Felemeltetek. A legmagasabbra.
– BCSH –
