Karácsonyi áhítat Erdélyben

Erdély…Titokzatos, varázslatos fogalom. Történelmet, legendát, álmot és valóságot idéz. A monda szerint itt pihentették a korábban jött székelyek Árpád honfoglalásban fáradt magyarjait. Itt van a Csigla mező, és itt van Attila főfeleségének, Réka (Rika) sejtelmeket súgó sziklasírja és himnuszában most is Csaba királyfi hazatértét várja a székely. A valóság sötétebb és derűsebb is a história szeszélye szerint. Magyarnak, románnak, szásznak (németnek), a sajátos kultúra más-más árnyalásában szülőföldnek, alkotó szorgalomnak, teremtő jókedvnek szálláscsinálója.

Az erdélyi karácsonyok egyedien szép hangulatának gyökerei a történelembe nyúlnak vissza. Abba korba, amikor a török hódítás nyomán az erdélyi fejedelemség megpróbálta átmenteni a magyar államiságot, intézményestől együtt és 150 évig tisztességgel meg is tette. Ez a nagy históriai kísérlet toleranciát és összefogást igényelt és megvetette ágyát az erdélyi gondolat parttalan szabadságának. Európában és a világon is először Erdélyben iktatták törvénybe a vallásszabadságot. 1568-ban, a tordai országgyűlésen az erdélyi rendek kimondták a négy erdélyi vallás (római katolikus, református, evangélikus és unitárius) szabad gyakorlásának törvényét. Bár az akkori románság vallását, az ortodoxiát nem törvényesítették, de megtűrték és soha nem zaklatták. Ez a törvény 11 évvel a párizsi Szent Bertalan-éjszaka borzalmai előtt biztosított szabad vallásgyakorlást és biztosította annak sokszínűségnek a hétköznapi gyakorlatát, ami Erdély társadalmát évszázadokig jellemezte. A “három kicsi dolgos nép” (Kányádi Sándor) szorgalmas mindennapjait. Az Újszülött érkezésekor másképp imádkoztak katolikus, református unitárius, később baptista magyarok, másképp az ortodox románok és ismét másképp az evangélikus erdélyi szászok a méltóságosan nagy gótikus templomaikban. Az erdélyi fejedelemség aranykorában a karácsonyi szeretet egybemosta a különbözőségeket és himnikus imában fogta egymás kezét magyar, román és szász.

Trianonnak, a magyarokkal szembeni gyalázatos igazságtalanságnak kellett bekövetkeznie ahhoz, hogy ez az erdélyi harmónia múlttá merevedjen és etnikai diszharmóniába torkolljon. A kolozsvári magyarok ma sem felejtik el, hogy 1918 szentestéjén vonultak be a melldöngetően gőgös és peckes román katonák Erdély kulturális fővárosába. Míg a város magyarjai a feldíszített karácsonyfák gyertyafényébe kapaszkodva rettegtek és az Újszülötthöz fohászkodtak, a román katonák a szállingózó havazásban Mátyás király szobrára mászva ittasan üvöltötték, hogy Erdély (Ardealul) az övék az idők végezetéig! “Fehér zászlókkal állunk előtted, siemeretlen végzet” - írta e napon az akkor induló Keleti Újság és megjósolta Erdély lakóinak további sanyarú sorsát. Míg a románok nemzetállamuk megvalósulását ünnepelték és támasztgatták alá hamis dákó-román mítoszokkal, az erdélyi magyarok kisebbségi sorsba jutottak. Ezer esztendő súlya roppant össze napok alatt a magyar lelkekben. Ez a következő, csaknem száz év karácsonyi áhítatát is befolyásolta, olyanformán, hogy a tiszta hit, az újszülött Jézus szeretete gazdagodott a kisebbségi lét oltalának fohászával.

A kolozsvári “fekete karácsonyt” követően a templomba vonult be az edélyi magyarság oltalmának imája. Az egyház, ökuménikusan heroikus munkával biztosított iskolákat, közművelődési egyleteket és civil szervezetek is létrejöttek. Akkor vonult be a magyar és székely himnusz a szószékek elé. A karácsony mindmáig ünnepe annak is Erdélyben, hogy ha fogyva is, de törve nem, éli alkotó mindennapjait, egymásra is figyelve az erdélyi magyar. Újabban az autonómia törekvések pitykézik a kisebbségi magyarság küzdelmeit, fennmaradása érdekében és most, az Európai Unió hóna alatt talán a román hivatalos ellenállás is megtörik a székely konokságon.

Reménykeltő és szebb jövővel bíztató volt az 1989-es karácsony. A román kommunista-sovén diktatúra bukása. Az erdélyi magyarok a Tv. előtt töltötték a Szentestét, örömmel tapasztalva, hogy a román televízió óránként magyar nyelven is köszöntötte a boldog karácsonyt. Mintha föltámadott volna Erdély toleráns szelleme. A magyar történelmi egyházak ismét a történelem színpadára léptek. Csodálatos volt azokban a napokban Tőkés László szép szavú akarata., Megszületett Kolozsváron a Kiáltó Szó című röpirat, amely már követelte a harangzúgást is elnyomó akarattal az önálló magyar tudományegyetemet. Létrejött napok alatt az RMDSZ és se szeri, s száma nem volt Erdély szerte a kibontakozó testvéri összefogásnak, a demokráciát választó erdélyi népek összefogásának. Ezt a karácsonyi önfeledtséget is keserű kiábrándulás követte. Jött a román bizantinizmus magyarellenes pogromja Marosvásárhelyen, a posztkommunisták talmi próféciáinak hazug egyvelege. Most, több mint húsz év után is az anyanyelv védelme és ápolása, az edélyi magyarság biológiai és szellem létének védelme ágyazódik a karácsonyi áhítatba. Gazdagodva az egyre erőteljesebb székely autonóm törekvésekkel és egyre szebb távlatokkal kecsegtető méltóságával. A román hatalom azonban, bizánci gyökereinek sugallatára ígérget és semmit nem tesz, a román”rossz lelkiismeretet” újból és újból szőnyeg alá söpri.

Az idei karácsonyi áhítat biztatóbb és távlatolóbb, miután a székely autonómia korifeusait hivatalosan is megtámogatta a magyar kormány s így nem marad más, mint idézni az erdélyi származású Czine Mihályt, a legjobb, legnemesebb erdélyi hagyományok, a szépséges óhajok megfogalmazóját. Talán le kellene fordítani minden európai nyelvre, hogy végre a brüsszeli honatyák is rájöjjenek arra, hogy Erdélyt éppúgy elrabolták Zeusz pribékjei, mint a szépséges föníciai királylány nevét viselő kontinenset: Íme Czine Mihály: Szépségesen szép föld, amelyet meg kellene őrizni a maga egészében az Istenek múzeumai számára, mint a föld és az emberiség történelmét a maga kicsiségében legteljesebben kifejező remekművet! Az erdélyi karácsonyi áhítatra ez lehet az ámen.

Bereczki Károly