Pont. Mint a nácik

Ma, akik itt állunk a fogyasztói buzizmus saját pénzünkön kiélezett vajazó kése előtt, amivel mindjárt magunkat szúrjuk mellbe, az Oscar-díjas Az élet szép című Roberto Benigni-filmben érezhetjük magunkat. Aki nem látta: apát és kisfiát a második világháború idején koncentrációs táborba szállítják; hogy a gyerek számára elviselhető legyen a kegyetlen valóság, a férfi azt találja ki, egy játékba csöppentek, ahol minél több pontot kell gyűjteni a hazatéréshez. Pontot ér, ha a fiú csöndben van, ha nem sír, ha megeszi az ehetetlent is. Ezer pont (megannyi kín, dráma és fájdalom) után a gyerek nyer egy igazi amerikai harckocsit, vele a szabadságot. A kis Giousénak sikerült. Nekünk nem fog.

Ez, amivel itt a népet etetik a gyerekeken keresztül, jót nem fog szülni. Egy ideje szokássá vált a vásárlói hűségért apróságokat osztogatni a nagyobb áruházakban: matricát, dominót, pöttyöt, akármit. Ezt egy falusi kocsmában sokkal egyszerűbben és átláthatóbban oldják meg: minden ötödik négy cent után adnak egy grátisz felest; garantáltan visszatér a kliens. A városi boltban viszont ennyivel nincs letudva: a matricához album tartozik, könyv, hatkötetes enciklopédia, újabb ragacs, a dominóhoz még több dominó, a pöttyhöz ideges madár vagy egy ágyás zöldség plüssből. Mértékegység a sok. Költs sokat, utána kiszúrjuk a szemedet valami szarral. Egyébként nem volt hülye, aki kitalálta: az első zsákmány megszerzésével még javában függőben marad a játszma, mint a Barátok közt vége, így ingere lesz a vevőnek újra jönni, beállni a sorba. A hülyék feliratúba.

Vegyük a pontgyűjtést! Egy pontot adnak minden ezer forint értékű vásárlás után. Ha már elköltött adott helyen a hülye 30 ezer forintot, azaz van 30 pontja, akkor kap egy olyan 100 százalék poliészter figurát, aminek a bekerülési költsége még akkor sincs nettó 70 fillér, ha a kínait is belevarrják, aki készíti. És a plüss természetesen nincs egyedül – vannak cimborái, népes kolóniában él az idiotizmus tágas kertjében, aminek még kerítése sincs.

S mivel a versenyszellem nem arról híres, hogy alszik, sőt nagyon is él, elindul a kinek gyűlik össze hamarabb a szent család-féle ámokfutás. Mert az nem lehet, hogy az én gyerekemet megelőzze egy (másik) hülye, tehát mozgósítjuk az összes rokont és minden olyan vállalkozót, aki egyébként is ebből, a nagyobb boltból tölti fel áruval a saját kisebb boltját, azaz gyakran és sokat költ, vagyis egy ponthányó automata. Nekünk, szegény hülyéknek persze könnyű, de a gazdag hülyékre is gondoltak: ha csak 15 pontja van, megveheti ugyanazt a játékot 1500 forintért, ám ha olyan béna, hogy egy árva pontja sincs, akkor 5 ezer, és már viheti is haza a mű padlizsánt, répát, hagymát, epret, almát, brokkolit. (Súgok: a jófogáson 3 ezer alatt is árulnak per darabot). Értik ezt? Ötezer egy olyan bóvliért, ami két forintot nem ér, amivel maximum szúnyogot lehet agyonütni, más értelme az égvilágon nincs, még esetleg annyit nézni ki belőlük, hogy a penészfoltot remekül kitörlik a sarokból.

A balhé a küszöbön áll, forradalmi a hangulat, épp petíció születik a be nem váltott pontok miatt. Az áruházlánc ugyanis – még az akció vége előtt – országszerte berekesztette a nélkülözhetetlen plüss jószágok osztogatását. A készlet erejére hivatkozik, azt a játékszabályzatban is rögzíti. A vevő meg azért veri az asztalt, hogy őt márpedig megmanipulálták, elköltött náluk egy csomó pénzt, és valójában nem is ajándékot kap, a ződségfarmot ő már rég megvette, fizessék ki neki! Amúgy meg sír érte a gyerek. Mondják, telefonon szólnak, mikor jön szállítmány. Váú.

Mindez egyetlen dolgot támaszt alá: a vásárló alsóbbrendű lény. Ami nagyjából csak akkor tűnik fel neki, ha alágyújtanak. Vagy még akkor sem.

Bereczki-Csák Helga